A múlt búvárlása

::: Vesztegzáras jegyzetek #2


Gondolattársításaim a gyerekkoromba, a háborús múlt idejébe vezettek, s most – minden ambivalens rezdülés ellenére – valahogy ismerős, otthonos érzéssel. És mélyebben, mint eddig. Nem kis részben anyám naplószerű írásai hatására, melyeket évekre elfeledtem. Kati emlékeztetett. Soha nem böngésztem végig ezeket a kézírásos lapokat. Most egyes apró részletekben meglepetés ér, egészében meghat az írás. A meghatottságot a szöveg célzatossága váltja ki. Anyám nem a nyilvánosságnak, nem is a bővebb családnak szánja: kifejezetten nekem címezi, amit ír. Gyakran meg is szólít, emlékeztet az akkori magamra, tetteimre, viselkedésemre, játékaimra.

Kováts Albert édesanyjával (forrás: családi archívum)

A naplóírásban, gondolom, a rendszeresség lehet a legnehezebb; ha esik, ha fúj, akár egyéb baja van az embernek, vagy késő este van, vissza kell tekinteni az elmúlt napra és verbális formát kell adni az elszállt óráknak. Anyám írásai, leszámítva a roppant precíz csecsemőkori jegyzeteket, nem ilyenek. Olykor hetekig nem jut hozzá, de mindenképpen pótolja a mulasztottakat, s ilyenkor színes, tágas összefoglalások keletkeznek. Igaz, néha hiányoznak dolgok, események, amiket éppen az ő elbeszéléséből ismerek, s szeretném ezeket az ő írása által hitelesítve látni.

A háttér természetesen a történelem, a háború (1936–1945), amit erősen tompít, sőt többnyire elfed a hangsúlyos előtér, vagyis anyám velem kapcsolatos gondjai, aprólékos beszámolók a csecsemő fejlődéséről, majd a kisiskolásról. De a vezérfonal mindenekelőtt az előre nem látott, váratlan betegségem, s a hogylétem.


„Emberpalánta” a címe annak a 80, kézzel sűrűn teleírt, összefűzött oldalnak, amelyen anyám a születésemtől 1942-ig írja meg, amit emlékezetesnek tart, s amit majd nekem is tudnom kell. „Találkozás egy fiatalemberrel” – ez rendben van. De találkozás egy csecsemővel? Furcsa találkozás, különös érzés 84 évesen. Olvasol valakiről, aki „3 és ¼ kg nehéz és 52 cm hosszú”, és te vagy, illetve voltál, s aki központi szereplője „szörnyű 17 órának”, „véget érni nem akaró rengeteg időnek”. Ha ő szenvedett, feltehetőleg én is – ennyiben találó lehet a feltevésem a szűk járatoktól való szorongás eredetére.

Kováts Albert (forrás: családi archívum)

Anyám minden bejegyzésnél kitér az időjárásra is. Annyira fontos számára a fény, a nap ragyogása, csakúgy, ahogy nekem volt mindig. „Gyönyörű őszi időben, ragyogó napfényben elsétáltunk hármasban a szép Dunaparton…” Megtudom, hogy az én életemben 1936. december 1-jén esett az első hó. Január 20.: „Az utóbbi napokban 5–10 fok hideg volt. Ez idén eddig a leghidegebb… Szép napsütéses idő van és nagyon jó a levegő.”


A napfény hiányára most én sem panaszkodhatom. A helyzet: a kora reggeli sugárzással körülvett monitoron szaporodnak a sorok. No, nem túl gyorsan. Időnként vissza-visszatérek és pontosítom, amit írtam, másfelől meg próbálom sűríteni, a lényegre szűkíteni az írást. Több minden fut párhuzamosan. A festés üteme sem gyors, de mintha már jó vágányon haladna.

Kováts Albert festés közben (fotó: Kelemen Katalin)

A kiállításom újra kinyitott – azzal is törődni kell. S a viszonylag nyugodt munkafolyamba mint a mennykő csap be egy hihetetlen hír, de valóság: letiltja a Gugli, hogy csoportos üzeneteket küldhessek, küldhessen az egyesületünk. Bárhogy próbálkozom, se meghívó, se körlevél, se kulturális hír nem mehet el; visszajön. Magyarázat persze nincs. A Nagy Testvér megközelíthetetlen.

Műteremrészlet (fotó: Kelemen Katalin)

Ha ez így marad, a Magyar Festők Társasága léte kétséges, hiszen a kapcsolattartásnak ez a formája. Egyenként írni több mint 100 embernek? Meghívót küldeni 150 ismerősnek? Borítékokat körmölni, mint 20 évvel ezelőtt? Amíg ez nem rendeződik valahogy, addig írás, festés, minden munka fölé a júliusi napfény ellenére borús árnyék vetül. Egyetlen reménysugár: netes ügyekben mindig számíthatok a gyerekeimre.

Fotó: Kelemen Katalin

Bosszúság ellen egy kis mozgás, ki a levegőre. A Kossuth téren a színművészeti egyetemisták tüntetése. A tiltakozásnak a lehető legemberibb, legszívhezszólóbb formája: közös éneklés. A hatalom módszere a szokásos: semmi közötök ahhoz, ami veletek történik. Mi jobban tudjuk, mi a célravezető. De mi a cél? A cél homályos. Szerencsére majd’ minden dalt ismerek, én is bekapcsolódom a karénekbe. A melegítő érzés: de jó együtt. Körülnézek: körülbelül a legidősebb én vagyok a téren, ami nem nagy vicc, nem vagyunk sokan.

Demonstráció a Kossuth téren (fotó: Köböl Vera)

A körtáncba nem kapcsolódom be, ehhez legalább egy kis gyakorlás kellene. A parlament csukott ablakokkal, kapukkal, katatón mereven és méla közönnyel viseli az élénk és fiatalos, minduntalan megújuló vidám lármát. Ezalatt odabenn megszületik a homályos cél felé vezető törvény.

Amikor elhagyom a teret, mintha más éghajlat alá vonulnék; engem is körülvesz és a vállaimra nehezedik a tespedt országos közöny. Megpróbálom meggyőzni magam, hogy nem kibúvó a cselekvés alól, nem időszerűtlen most a múlt búvárlása, anyám egykori feljegyzéseinek a tanulmányozása.

Kováts Albert


Exkluzív elsőközlés | Forrás: a szerző archívuma
Készült 2020. június–júliusban, Budapesten | Hovatovább: A bezártság szabadsága

Comments

  1. Draskovich Edina says:

    Én is írtam „valakinek” egy hasonló naplót, remélem, ennyi idősen ő is hasonló örömmel olvasgatja majd.
    Nagyon jó a macska+egér fotó is! És persze ismét a fények, a fények…

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük