Karanténpiknik

::: Élet a a zárlatlazítás után

Az idős rokonainkkal, barátainkkal való kapcsolattartás a járványidőszak egyik legnagyobb kihívása, bár dobogós helyen van a „családi élet működtetése digitális oktatással körítve” című projekt is. Mi azt a megoldást választottuk, hogy a zárlatlazítás után egyik nap nyugatnak, másik nap keletnek vettük az irányt, egy-egy gyors, egynapos, nem ottalvós találkozóra.

Nem csak a találkozás öröme és a szükséges segítség miatt volt jó kimozdulni a városból a sok karanténhét után, hanem – mint egy hosszú betegséget követően – jól esett rácsodálkozni a világ apró részleteire. Hála az időzítésének, a járvány tavasszal tört ránk, amikor a remény is virágzásának indul. Az autó ablakára tapadva bámultam a májusi fényeket, a vadvirágokat és a virágzó bodzát, utóbbit önző haszonszerzés miatt is, hátha lecsaphatok egy kellően nyitott virágú, de semmiképpen nem tetves bokorra, ezért be volt készítve a csomagtartóba egy nagy doboz és a szüretelőolló.

A bodza-vadászati felszerelésem mellett állt még egy nagy láda, tele olyan élelmiszerrel, amire szüksége lehet egy idős embernek, aki már nem csak a bolti nyugdíjassáv miatt nem tud elmenni bevásárolni. És ott volt a csomagtartóban a piknikkosár is, megtöltve egynapi élelemmel, sütivel és a kávézás kellékeivel. Úgy gondoltam, a kívánatos távolság megtartására most az a leghelyesebb, ha piknik módra étkezünk a szabadban, a teraszon, a tornácon – kinek mije van. A piknikkosár amúgy is az egyik kedvenc tárgyam, ez a háromszázad köbméternyi hordozható otthon, a napi túlélés biztosítéka utazáskor.

„A piknikkosár amúgy is az egyik kedvenc tárgyam…” (Fotó: Draskovich Edina)

Mindezekkel felszerelkezve érkeztünk meg az ország keleti végébe, egy álmos kis nagyközségbe, a 92 éves rokonhoz és a legalább 150 éves házához. A szép időt kihasználva segédkeztünk a kertben. Látva a konyhakert egyre korhadó, ámde még mindig míves kapuját, megkérdeztem, hogy ez vajon mikor készülhetett. „1943-ban” – jött a válasz. Talán ennek a mondatnak is köszönhetően egész nap furcsa, háborús hangulatba kerültem, bár az elmúlt hetekben amúgy is gyakran hasonlítottam a karantént a háborús helyzethez. Minden évben, a befőzési szezon végén elégedetten nézek végig a kamrapolcon, és arra gondolok, vajon hány hétig, hónapig tartanánk ki egy esetleges ostrom során? Hát most itt volt a tesztüzem, belekóstolhattam az ilyesmibe is, szerencsére békeidőben.

Az öreg ház tornácának lépcsőjén ülve hallgattam a búgó vadgalambokat, ez a hang számomra a békés falusi nyár emlékével egyenlő, közben rátévedt a szemem az udvar másik felén álló malomépület ajtajára. Tudom, hogy 44-ben ide menekültek be a környékbeli lányok az orosz katonák elől, míg azok a házban garázdálkodtak, ahol még tüzet is raktak a nagyszobában, pedig a családfő tudott velük kommunikálni, a korábbi világháborúban és az orosz hadifogságban szerzett nyelvtudásának köszönhetően. Később, amikor valamelyik katona gyanút fogott és elindult körülnézni a malomban, a lányok még éppen időben ki tudtak ugrani az épület másik oldalán. Aztán már csak pár hétig kellett megoldaniuk a rejtőzködést a környékbeli tanyákon, a helyi pappal együtt, akinek szintén volt félnivalója a katonáktól. „Na és mit ettek ott, piknik kosár nélkül, 1944 hideg őszén?” – merült fel bennem a kérdés.

Kávéfőző, rusztikus környezetben (Fotó: Draskovich Edina)

A lépcsős pihenés után elültettem még néhány otthonról hozott paradicsompalántát az egykori bujkáló lány kertjében, közben újra rácsodálkoztam ennek a tájnak a valószerűtlen homokos talajára, amelyből a szikkadt nyári napokon simán ki lehet rugdosni a gazt. Majd egymástól távol ülve jóízűen megebédeltünk a tornácon, és bár a pácolt halhoz és a salátákhoz jól esett volna egy pohár fehérbor, most nem ihattunk, ő a gyógyszerei, mi az előttünk álló vezetés miatt, holott egy nyugat-európai autós túrán nyugodt szívvel teszek bort a kosárba, mert ott ez megengedett.

Délután leszedtük a falu legszebb bodzavirágait, közben elsétáltunk az egykori zsinagóga mellett, ahol a háború előtt még 300 fős zsidó közösség imádkozott. Azonnal átfutott bennem az ordas eszmék és a gyilkos vírusok terjedése közötti hasonlóság.

A bodzaszüret után bepakoltuk az autóba a ládákat és a kosarat, visszaindultunk, útba ejtve a következő idős rokont. Hosszan beszélgetünk vele is, kölcsönösen megosztottuk szorongásainkat, együtt latolgattuk a jövőt, megegyeztünk az óvintézkedések fenntartásában a további időszakra vonatkozóan is. Aztán kiürült a piknikkosár, hazafelé vettük az irányt, a jól bevált kis karantén-otthonukhoz, az ilyenkor szinte teljesen kiürült kamrapolcok békés helyszínére.

Draskovich Edina


Exkluzív elsőközlés | Forrás: a szerző archívuma
Készült 2020. júniusában, Budapesten

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük