::: Képekről No20: Somlyó Bálintnak
Vittore Carpaccio elismert velencei festő, kortársai és megrendelői nagyra tartották, jelentős műtermet irányított. Két fia, Pietro és Benedetto is festő, együtt dolgoznak. Pártfogói kisebb egyházi testvérületek, az úgynevezett scuolák, a világi, de vallásos jellegű, eltérő célú – karitatív, érdekvédelmi, kereskedelmi – társulások (jellegzetes velencei jelenség), amelyek védőszentjeik élettörténetét rendelték meg. Falfreskók helyett a velencei klíma miatt inkább vásznakat.
Meglepő módon életéről keveset tudunk (Vittorio Scarpazza néven született, valamikor 1455 és 1465 között, s 1525-ben halt meg), holott a XVI. század elején, az érett reneszánszban már fontosnak tartották feljegyezni a művészek életkörülményeit, megnyilvánulásait, a velük történteket, személyiségük jellemzőit. Carpaccio figyelemre méltó, egyéni hangvételű, eredeti alkotó, pedig Leonardo, Michelangelo, Dürer, Mantegna, Raffaello, Botticelli, Giorgione kortársa. Szerethetett mesélni és festeni, összekapcsolni a régmúltban megtörtént vagy vélt dolgokat saját közegével, amelyben jól érezhette magát. Nem volt olyan nagy újító, mint Leonardo, Michelangelo, Mantegna, Botticelli és az ugyancsak velencei Tiziano, de a nagy tehetségek közé tartozik, egyéniség, aki egyensúlyt tudott teremteni hit és ráció, hagyomány és újítás között. Műveiben a szakmai tradíciók tiszteletben tartása mellett önálló, egyéni alkotói jellegzetességeit is hangsúlyozza.
Fantasztikus városhátterek
A 100 ezer lakosú Velence az 1500-as években gyorsan fejlődik, a Canal Grande partján számos látványos többemeletes palota épül antik mintaelemekkel és a Rialtó-híd is ekkor nyeri el ma is csodált formáját. (Velence látképe látható Erhardus Reewurth 1486-ban készült képén és Jacopo Barbarién, 1500-ból). Hajórajokat indítanak áruért, elismertté válik üveg- és fegyvergyártásuk. Szakítanak a bizánci hagyományokkal, és az akkori modernizáció egyik fontos központjává válnak. A képzőművészetben is jelentős szerepe lesz a XVI. századi Velencének (a Belliniektől kezdve Carpacción, Crivellin, Giorgionén át Tiziánóig, Veroneséig). Velencében a kolorit, a szín a meghatározó a festői nyelvben, ellentétben Firenzével, ahol a vonal, a forma, a „jó rajz” az elsődleges.
Carpaccio pontos képet fest a lagúnák mindennapi életéről, olykor fantasztikus városháttereket teremt elbeszélő jellegű, sokalakos sorozatain. Akárcsak mestere, Gentile Bellini (1429–1507), hűséges krónikása Velencének, épületeknek, tájaknak, embereknek, állatoknak, madaraknak, de színvilága gazdagabb, mint mesteréé. A kis részleteket is aprólékosan, pontosan örökíti meg, mint ennek talán legszebb példáján, a Lovag arcképén (1510; 218×151 cm; Museo Thyssen-Bornemisza, Madrid), ahol felsorakoztatott állatseregletet, lenyűgöző madarakat, rendkívül gazdag növényzetet, távoli épületeket. A táj fénnyel telített, a lovag páncélja is fényesen csillog. Minden ismerősnek tűnik, a néző rövid idő alatt benne van a képben, a kézzel fogható, tapintható, érzékletes élő és élettelen világban. A kép egyébként az egész alakos portré egyik legkorábbi példája.
Carpaccio együtt dolgozik Gentile Bellinivel és Giovanni Bellinivel (1426 k. – 1516) a dózsepalotában. Mellettük tanulja meg a harmonikus színezést, a kolorit jelentőségét, a háttér levegősségének hatásait. Mesterei a vallásos témák, a szentek élettörténetének ürügyén saját korukat mutatják be, környezetüket, Velencét, a várost, lakásbelsőket, bennük használati és szakrális tárgyakat. Számos megfestett figura azonosítható a megrendelők, a kulturális elit, a hatalmi pozíciókban levők köréből. A Carpaccióról szóló tanulmányok gyakran említik Antonello da Messina (1430–1479) hatását is, aki 1475-ben és 1476-ban Velencében festett, s közvetítette a XV. századi németalföldi festők újításait. Valószínűleg ő honosította meg Itáliában az északról hozott olajtechnikát is.
Nyugodt, bensőséges, intim
Carpaccio 1502-ben festette Szent Ágoston a stúdióban (Szent Ágoston a műtermében, Szent Ágoston látomása, Szent Ágoston a dolgozószobájában) című nagyméretű festményét, a Szent Jeromos élete című, kilenc részből álló sorozat egyik darabjaként (Scuola di San Giorgio degli Schiavoni, Velence). Amíg a Szent Jeromos a kolostorba vezeti az oroszlánt és a Szent György a sárkánnyal mozgalmas jelenetet ábrázol, az elemzésre választott festmény nyugodt, statikus, bensőséges, intim; megfelel annak, amilyennek a korabeli festők Ágostont megjelenítik. A mai olvasó/néző nem biztos, hogy tudja: a szentek olyan férfiak és nők, akik elkötelezték magukat Krisztus mellett, s ha kellett, az életüket is feláldozták érte. Az első szentek az apostolok, Krisztus tanítványai, majd az evangelisták (az Újszövetség szerzői) és az egyházatyák (így Ágoston és Jeromos is).
93 mű 232 kötetben
Szent Ágoston – azaz Aurelius Augustinus (354–430) – filozófus, egyházatya, püspök. Karthágóban tanult, retorikát tanított, majd Róma és Milánó következett. 33 éves korában Ambrus, a négy nyugati egyházatya egyike keresztelte meg őt és fiát is. Latinul írt, rendkívül sokat: 93 műve 232 kötetben jelent meg. Műveltsége elmélyült, szerteágazó. A Vallomások (Confessions) ma is nagy hatású, talán ebben követhető nyomon leginkább, hogyan válik a görög filozófiát, Arisztotelészt, a klasszikus bölcseletet ismerő, ellentmondásokkal teli bölcselkedőből keresztény gondolkodóvá. Intellektuális tisztességre vall, ahogy kételyeit, ingadozásait is bemutatja, s azt is, hogyan lesz belőle a hitviták során az eretnek irányzatok elleni teológiai harcok főszereplője. Sokan tartják a Vallomásokat a világirodalom leghíresebb és leghitelesebb önéletrajzi művének. Az észak-afrikai Hippóban szentelték püspökké, ahol monostort alapított. Negyven éven át volt kitűnő szónok.
Jacopo de Voragine (1230 k. – 1298), történetíró, teológus professzor az 1255 és 1266 között írt művében (Legenda aurea, szentek élettörténete) – másokhoz hasonlóan – fontosnak tartja elmondani, hogy Szent Ágoston mértéktartóan öltözködött és mértékletesen étkezett. Legrégebbi ábrázolása 600 körül készült, s a Laterán úgynevezett régi könyvtárában látható egy freskón. Klasszikus tógában – a késő római auktorportrék mintájára –, írópultja előtt ülve gondolkodik, egyik kezében irattekercs, másik kezével egy felnyitott könyvre mutat. A könyv a tudós egyházatya egyik attribútuma. A késő középkortól szerzetesi ruhában ábrázolják. A XV. századtól új attribútuma a kezében tartott vagy a mellén látható szív. Nem tagadja meg a pogány bölcselkedőket, bennük a keresztény hit támogatóit látja: „Ha a hit nem ismerői valamit helyesen mondtak, azt nem szabad lebecsülni.”
Szent Ágoston a latinul író humanisták védőszentje, „filológus szentje” (1480 körül tudósként mutatják a firenzei Ognissanti-templom freskóján). Dolgozószobája a reneszánszban számos kiváló festmény témája. Fra Angelico, Botticelli, Benozzo Gozzoli, Philip de Champagne és mások azt a munkájába temetkező gondolkodót örökítették meg, aki összekapcsolta a keresztény tanítást a görög filozófiával és az általa (s a dolgozószobájában a bibliafordításon elmélkedő, s e festők által szintén megfestett Jeromos által is) nagyra becsült latin szerzőkkel. A munkája közben látható Augustinus – azaz Szent Ágoston – és Jeromos azért válhatott népszerű témává a reneszánsz festészetben, mert a XV. században újra forgalomba kerülnek az antik szerzők (Homérosz, Cicero és a többiek), akiket a középkori tudósok nem kedveltek. Újra terjed a latin nyelv használata, a bibliatudományokban ismét tanulmányozni kezdik az eredeti héber és ógörög szövegeket. A zárt, ünnepélyes szobabelsőben könyvekkel, irattekercsekkel, mérőeszközökkel körülvett keresztény gondolkodás megjelenítésében a tudós és a kutató magas presztízse nyilvánul meg. Az az emelkedettség, amely Carpaccio Szent Ágostont és Szent Jeromost írás közben bemutató festményeiből is árad, nagyon megfelel a cinquecento mértéktartó, kifinomult, arisztokratikus életérzésének.
A XIV. századi Itáliában alakult ki az a képtípus, amelyen Szent Jeromost ábrázolják dolgozószobájában, könyveinek írása közben (néhány az ilyen típusú jelentős művekből: Antonello da Messina, 1456, National Gallery, London; Dürer metszete, 1514; Lucas Cranach, 1525, Hessisches Landesmuseum, Darmstadt). Megkérdőjelezhetetlen ezek rokonsága a Szent Ágostont könyvei között, dolgozószobájában (stúdiójában, ateliéjában) bemutató festményekkel.
„A dolgozószobája csöndjébe burkolózó magányos tudós volt, tágas, gazdagon berendezett helyiségekben érezte jól magát, ahol gondolatai szabadon szárnyalhattak” – állítja Ágostonról Jacques Le Goff (született 1924-ben) középkortörténész, Az értelmiség a középkorban (1979) szerzője. Carpaccio is ilyennek láttatja. Az ő Szent Ágostonja méltóságteljes, ünnepélyes, öntudatos, szép férfi, meggyőző egyéniség.
Fényűző környezet
A képen tágas, egyensúlyos, világias reneszánsz szobabelső, a korszakra jellemző építészeti elemekkel, nemesfa bútorzattal. A nyugodt vonalú, kiegyensúlyozott tagolású bútorokon mértékletes díszítőmotívumok. A XV–XVI. század fordulóján elterjedő íróasztal fontos tartozéka a Szent Ágostont vagy Szent Jeromost munka közben ábrázoló festményeknek (Botticelli, Ghirlandaio, Cranach, Dürer). Annak ellenére rendezett, nyugodt, harmonikus a dolgozószoba, hogy valójában a széthagyott könyvek miatt kissé rendetlen, és kicsit sok a tárgy a könyveken kívül is. Kisebb szobrok a polcon, a könyves szekrényben, klasszikus görög fekete és vörös alakos kerámiák, antik dísztárgyak, gyertyák, füstölők, mécsesek többfelé, tudós mérőeszközök, asztrolabium (csillagóra), homokóra a könyvek között, asztrológiai kellékek.
Mély redőkbe rakott ruhája gazdagon hullámzó, ízléses, megjelenése előkelőséget, érettséget sugall, testileg és szellemileg figyelemre méltó, erőteljes – a kor ízlésének megfelelően. A féloszlopnak támaszkodó díszes püspökbot, hátul egy püspöksüveg, díszek, nippek, érdekes nagy kagyló: fényűző környezet, ahogy a XV. század végi, XVI. század eleji itáliai gazdagok szobabelsőin, a jómódúak lakásaiban játszódó Jézus- vagy Mária-élettörténeteken láthatjuk. Nem válik itt sem zsúfolttá a tér, mindennek van helye. A nagy, nehéz, architektonikus szerkezetű bútorokból következtethetünk a szoba léptékére, méreteire, tágasságára, arányaira. A festmény fekvő formátumú, a kompozícióban is a horizontálisoknak van meghatározó szerepük. A szakrális tárgyak ellenére ez is azt erősíti: a realitásban vagyunk benne, egy valóságos dolgozószobában, egy értelmiségi műhelyében. A Krisztus-szobron felfelé mutató, az égre utaló ujj, ám felül is zárt a kompozíció a fakazettás mennyezettel. A vízszintesek a meghatározók, a földi létben vagyunk. A meleg vörös színeket a barnás árnyalatok tartják földközelben.
Kicsit olyan ez az egész fényűző környezet, mint egy gazdag, pompás színpad (és itt most számos Carpaccio-kortárs mester lenyűgöző, hasonló felfogású munkája volna felsorolható, melyeken ugyanilyen részletező és gazdag a látvány). Mindez hozzátartozik az érett reneszánsz szépségéhez és kultúrájához. A múzeumok és könyvtárak születésének időszaka ez, mintha Ágoston környezete is egyszerre volna múzeum és könyvtár. Intellektuális menedék. Megóvása a szellemi értékeknek. Nemcsak a IV. században élt író, vitatkozó, tanító egyházatyát s a festményen látható XVI. század eleji alakváltozatát, hanem az őt megidéző, újrateremtő festőt is finom érzékenység, arisztokratikus ízlés, választékosság, igényesség jellemzi.
A püspöksüvegen, püspökboton és Ágoston öltözékén túl számos tárgy utal a vallási tartalmakra. A gyertyatartó és a gyertya fényszimbólum, a hit világosságára és az emberi élet mulandóságára utal. A kagyló a kora keresztényeknél a feltámadásra utalhatott (amúgy női princípium, anyaméh; Szent Ágoston szülőanyja, Szent Mónika már akkor hívő katolikus volt, amikor fia még kételkedett). A toll is az égi eredetű hatalmat idézheti meg, és a lónak (lásd a bal oldali polcon a szobrot) szintén van kapcsolata a fénnyel, angyalok megjelenési formája is lehet.
Hátul, kiemelt helyen egy felemelt kezű Jézus-szobor; halotti lepelben a test. A feltámadás megörökítése. A feltétlen hit szimbóluma. (Ez a reneszánsz szobor engem Andrea del Verrocchio szobrász, festő Krisztus-ábrázolásaira emlékeztet.) Az isteni jelenlétet megerősíti az íves fülke, mintha kapu nyílna egy másik világba. A szobor mellett a püspöksüveg fehér színe és a Krisztus kezében tartott kereszten a fehér zászló még inkább kiemeli hátterük bensőséges, meleg vörösét, mely a képen használt pirosak közül a legélénkebb, legerősebb hatású. Igen, a szeretet, a kötődés, a mély érzelem színe, és a Krisztusi hatalomé. Sem ennek, sem a festményen másutt szereplő vöröseknek nincs negatív tartalmuk (többféle vöröset használt a festő, nem sorolom fel, csak megemlítem, hogy az úgynevezett velencei vöröset is).
A tárgyegyüttes is megerősíti: Ágoston egyszerre tudós és keresztény teológus. Elegáns, kényelmes, az elmélyült munkát szolgáló esztétikus szobabelső. Az 1500-as években már hasonlót építhettek, rendezhettek be maguknak a megrendelőik által megbecsült képzőművészek is. A humanisták írásban is megfogalmazták, hogy annak, aki jelentős tudományos munkát végez, biztosítani kell a nyugalmat, a biztonságot, a bensőséges, tiszta környezetet. Ekkor alakul ki a máig ható életformamodell: az elmélkedésekhez kell a dolgozószoba derűs magánya a nyomasztó külvilággal szemben.
Az isteni titok szimbóluma
Szent Ágoston dolgozószobájában – szerteszét a földön, a polcokon, a nyitott szekrényben és az íróasztalon – számos különböző méretű, vastagságú, borítású könyv látható. Vannak a munkában éppen használatosak, nyitottan, a lapozgatást abbahagyottan, mások zárva ugyan, de helyzetük (falnak támasztva, az írópadra téve) utal jelenlétük folyamatos fontosságára. A bal oldali fali polcon 50–60 könyv sorakozik, ki tudja, még mennyi lehet azon a részen, ami nem látszik. Hátul a szekrényben is szétnyitott és zárt könyvek, melyeket nemrég használtak, és még fognak is a munka során. Már írtam, Ágoston szenvedélyes könyvszerető volt, rengeteg időt tölthetett íróasztalánál olvasással és írással.
A könyv az univerzum, a világmindenség, a kinyilatkoztatott bölcsesség, az isteni titok szimbóluma (liber mundi, liber vitae). Az Ószövetségre inkább az irattekercs, az Újszövetségre inkább a könyv utal. A nyitott könyv a tudomány, a bölcsesség, a tanulás, a reveláció, a megtermékenyített anyag megtestesítője. A csukott könyv a szűz anyagé, mely megőrzi titkát. (Kiemelkedő kultúratörténeti jelentőségéhez elég utalni az egyiptomi Halottak könyvére és a zsidó-keresztény Bibliára. „A zsidó nép hazája egy könyv: a Biblia” – Heinrich Heine szerint. A modern művészetekben is gyakori szereplő, lásd Ady Endre: Egy megtalált könyv, Babits Mihály: Ritmus a könyvről, Weöres Sándor: A múlt naplója. Jorge Louis Borges szerint „a könyv az emberiség képzelete”, írja A könyvkultuszról. Természetesen a modern képzőművészetben is fontos a könyv szerepe, Manet Zola-portréjától a kubizmuson, dadaizmuson át Lakner László festett könyvsorozatáig.)
A kora keresztény művészetben az apostolok kezében gyakran találhatók irattekercsek, kódexek a tanítás hagyományainak szimbólumaként. A könyv gyakori kísérője a négy evangélistának a képzőművészeti ábrázolásokon, kódexekben, falképeken. (Már az V. században, a négy egyházatya hozzárendelése alapján, könyvet, irattekercset tart a négy evangélistát helyettesítő élőlény – Mátét angyal, Lukácsot szárnyas bika, Márkot szárnyas oroszlán, Jánost sas jelképezi; lásd például Ravennában a Galla Placidia mauzóleumát.) A IV. századi négy nagy egyházatya – Ágoston, Ambrus, Gergely, Jeromos – közül háromnak, Ágostonnak, Ambrusnak és Jeromosnak elengedhetetlen attribútuma a könyv. Gyakran jelenítenek meg könyvvel más tudós szenteket is (Alexandriai Szent Katalin, Aquinói Szent Tamás, Clairvaux-i Szent Bernát).
Ezen a festményen némelyik könyv különösen díszes, nyilván értékes kéziratok. Míves kivitelezésűek, szép ornamentikával. Sokaknak a színe kapcsolódik a környezet meleg pirosaihoz. De nem dísztárgyak, hanem használati tárgyak, munkaeszközök.
Természetfölötti fényben
E festmény művészettörténész elemzői szerint Szent Ágoston éppen Szent Jeromosnak (374 k. – 420), a bibliafordító másik egyházatyának fogalmaz levelet, amikor látomása támad: természetfölötti fényben megpillantja Jeromost, amint halála pillanatában az égbe távozik. Ezért is vannak, akik szerint valójában a kép címe: Szent Ágoston látomása. Ezáltal kapcsolódhatott ez a jelenet a Szent Jeromos élete festménysorozathoz. Jeromos és Ágoston rendszeresen levelezett, teológiai és egyéb kérdéseket vitatott meg írásban (ezekből is készült kiadvány). Nem sikerült megtalálnom, mire alapozva állítják egyesek magabiztosan, hogy ezen a festményen épp az a levél készül, amelyben Ágoston Jeromosnak az örök boldogságra vonatkozó véleményét firtatja. Egy ide vonatkozó idézet Ágostontól: „Keressétek, amit kerestek, de nem ott található, ahol keresitek. Boldog élet felé loholtok a halál országában, de nincs ott boldog élet.”
Főleg a világos rózsaszínes, halványmályva padlón látható a fények és árnyékok váltakozása; a fény lágyan, melegen árad be jobbról az ablakon. (Magát az ablakot alig látjuk a kép jobb oldalán, a fénycsíkok ellenére. Ebben az időben terjed el a fényűzés jelképeként az úgynevezett velencei ablaküveg.) A szobát természetes nappali és természetfeletti világosság tölti meg. A Jézus-szobor mögött, a feje feletti félkörívben különösen csillan a sárgás, narancsos fény. Ágoston feszülten figyel, kezében megáll a toll, szemét tágra nyitja, homlokán, szeme körül fénypontok. Egyesek szerint nemcsak vizionál, hanem hallucinál is. Én ezt nem látom, bár el tudom fogadni. Látok egy intenzíven figyelő, gondolkodó emberi arcot, elmélyülten, ám ez belső esemény, élmény is lehet. Felfokozott szellemi állapotban, koncentrált intellektuális munkafázisban, összpontosításkor létrejöhetnek a külvilágot kizáró állapotok. Persze, lehet látomás is, testtartása és okos feje egy irányba mozdul.
Ágostont figyeli érdeklődő, csillogó fekete szemmel fehér, göndör szőrű kiskutyája a bal sarokban, két mellső lábára támaszkodva. A hűséges kutya – valószínűleg máltai pincsi – kedves kis feje, Jézus balra billenő szakállas feje és Ágoston kifejező arca érdekes, nem egyenlő szárú háromszöget alkot. Együvé tartozásuk ezáltal is egyértelmű. (Ha talpára állíthatnánk ezt a nagyon hegyes háromszöget, Krisztus feje lenne az egyik, Ágostoné a másik sarokban – ez a képzeletbeli vonal a legrövidebb –, és az élénk kiskutya lenne a háromszög csúcsa. Ez is hozzájárul ahhoz, hogy a kiskutyát mérete és különállása miatt is igen jelentős résztvevőnek érzékeljük.) A kiskutya mögött éles háromszög az árnyék. A kutya gyakori totem- és kabalafigura, lélekkísérő, a teológiai erények közül a Hűség szimbóluma. Bármilyen furcsa, ez a kicsi, de kompozíciós szempontból is jelentős kutya megidézi a Jeromos-képeken gyakran látható szelíd oroszlánt, az itt virtuálisan jelen lévő másik tudós egyházatya attribútumát.
Az áttekinthető kompozícióban fontos a színek szerepe. Carpaccio sokféle színárnyalatot használt: mély zöldeket, barnákat, aranyat, rózsaszíneket, szürkéket. Általában egységes tónusban tartott, meleg színezés jellemzi műveit, ezt a képet különösen. Ennek a festménynek a domináns színe a meleg piros, amely kiemeli a dolgok anyagszerűségét. Más festményen is gyakran használ sok vörös festéket, barnásvöröseket, téglapirosakat. (Néhány évtizede egy rendkívül finom, elegáns és látványos olasz, leheletvékonyan szeletelt bélszíntálat neveztek el Carpaccióról – vörösei, hússzínei miatt.)
Tökéletességre törekvés
Ami Carpaccio más festményeit illeti, legismertebb munkája valószínűleg a kilenc darabból álló Szent Orsolya legendája (1490–1496; Gallerie dell’Accademia, Velence), talán ez tekinthető a főművének. A sokalakos sorozat a Loredan család megbízásából készült, a Szent Orsolya iskola számára. Ezen a több kompozícióból álló művön nagyszámú, élénk mozgású, színes figura, gazdag építészeti elemek és részletek láthatók – aprólékos műgonddal, tökéletességre törekvéssel, harmonikus színezéssel megfestve. Vittore Carpaccio a Szent Orsolya álma szakrális jeleneten valójában egy előkelő velencei hölgy hálószobáját festette meg, a tárgyakat hasonlóan gondos részletezéssel, mint amit a Szent Ágoston a stúdióban című festményen látunk. Carpaccio különösen magas színvonalú mestere a szentek élettörténetéhez háttérként festett városi látképeknek, utcáknak, tereknek, szobabelsőknek, a reneszánsz tárgyi környezetnek, az elbeszélő technikának. Az Orsolya-történet nem ürügy, nagyon is összefonódik a hit, a vallás és a hétköznapi lét. Orsolya (eredetileg Ursula), a szűz vértanú legendája fantasztikus históriává terebélyesedett, a IX. századi liturgikus könyvekben szereplő tizenegy vértanú szűzből tizenegyezer lett, szerteágazó eseményekkel, helyszínekkel; nem csoda, hogy Carpaccio is szívesen festette meg a sok szereplőt, utazást, konfliktust leíró történetet.
Számomra a legkedvesebb, mert a legkülönösebb, legszokatlanabb műve a Két kurtizán (Dámák, 1510 k., fatábla, olaj; 94×64 cm; Museo Correr, Velence). Írják Carpaccióról, hogy – a némely alkotásán tapasztalható csöndes ernyedtség, mozdulatlan várakozás miatt – a XX. századi pittura metafisica korai elődjének tekinthető. Hozzátenném: időnként meglepő kompozíciós hatása, a festői gondolatok sokasága, a merengő költőiség, olykor a vibráló színezés, zsánerszerű ábrázolásmód is a XX. századi modern olaszokat idézi. A Két kurtizán szinte már manierista festmény, szürreális, meghökkentő részletekkel, a modernitásra utaló elemekkel, túl az érett reneszánszon.
Szükségszerű találkozás
Végezetül: kihívás volt számomra ez a kép. Az első, 1993-ban megjelent esszékötetemben (Föld-hajó, Liget) ugyanis szerepel egy írás Jeromos, a modern európai értelmiségi címmel. A bibliafordító Jeromos élete, munkássága, írásai rendkívül sokáig foglakoztattak, több száz festményreprodukciót gyűjtöttem össze róla. Az a képtípus különösen vonzott, amelyet a XIV. századtól így neveztek: „Szent Jeromos a dolgozószobájában.” Szükségszerű volt, hogy húsz év múltán Szent Ágoston is belépjen az életembe. Annak idején volt Jeromosnak egy mondata, amely szinte intő jel volt az akkori életemhez. Most Ágostonnál is megtaláltam az aktuálisan megfelelőt: „Te a hegyek magasát, (…) az óceán partjait és a csillagok vonulását csodálod, de megfeledkezel arról, hogy az emberi léleknél nincs csodálatosabb.”
Mintha ez lenne ennek a festménynek is a lényege.
S. Nagy Katalin
Irodalom
- Szent Ágoston: Vallomások (Confessions). Ford.: Városi István. Gondolat Könyvkiadó, Budapest, 1987.
- Szent Ágoston: A Szabad Akaratról (De Libero Arbitrio) In: Fiatalkori Párbeszédek. Ford.: Hegyi Fábián. Szent István Társulat, Budapest, 1986.
- Szent Ágoston: A boldog életről. A szabad akaratról. Ford.: Tar Ibolya. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1989.
- Carpaccio. The Narrative Paintings. Art Books Intl Ltd., London, 2000.
- Humfrey, Peter: Carpaccio. Chaucer Press, London, 2005.
- Lauts, Jan: Vittore Carpaccio. The Phaidon Press, London, 1962.
- Sgarbi, Vittorio: Carpaccio. Hirmer Verlag, München, 2006.
- S. Nagy Katalin: A lakáskultúra története. Balassi Kiadó, Budapest, 2003.
- Vittore Carpaccio. Híres festők, 125. Eaglemoss Hungary, Budapest, 2011.
Kíváncsian várom, mi lesz itt a piros fonal, amire felfűzöd ezt a sorozatot…
Megírtam az Elöljáróban 3-ban: nem lesz piros fonál. SNK