Tengeri szörnyekről

::: Lények #3


„Ó be sok rémeset, szörnycsodát táplál a föld, és tengerben is hány nyüzsög.” (Aiszkhülosz)

A sorozat első részében szereplő delfinekről az ókor óta lényegében csak jókat hall, olvas az ember. Nem úgy a tengeri szörnyekről. Gonoszak, félelmetesek, többnyire emberevők, megtámadják a hajókat. A nyolcvanas években kétszer is elmentem a skóciai Loch Ness-i szörnyet megismerni – bár az csak egy tavi szörny –, de hiába autóztuk és buszoztuk körbe a mintegy 40 kilométer hosszú, 250 méter mély, fenséges tavat, csak a gyorsan változó felhőzet tükröződését csodálhattuk, és a parton az ezerszínű rododendronokat. 565 óta, mióta az előkelő ír Szent Kolumba bencés apát legendája létezik, állítólag sokan látták, meg is festették és le is fotózták a zsiráf nyakú lényt. Természetesen az elmúlt évtizedekben is. Ma is sokan vallják ugyanazt, amit Thomas Cantimpratensis XIII. századi tudós szerzetes így fogalmazott meg: „A tengeri szörnyeket a Mindenható Isten a földkerekség csodájára teremtette.” (Liber de natura rerum, VI. könyv.) A XX. századi pszichológusok közül sokak szerint a szörnyek az élet és az emberi természet sötét és megfejthetetlen erői, a tenger, a víz az anyaöl, így a tengeri szörnyek az anyához is köthetők.

Évezredeken át a mitológiák őrizték a tengeri szörnyekről való vélekedéseket, ma már külön „tudományterület”: a kriptozoológia, amely a kihalt vagy a szóbeszédben, legendáriumokban, a modern zoológia megszületése előtti bestiáriumokban rögzített elképzelt vagy valósnak vélt tengeri lények gyűjteménye. A szó jelentése: „rejtőzködő állatok tana”. Hatalmasok és kicsik, soklábúak és lábatlanok, rendkívül változatosak. A tengerek, az óceánok mélyéről viharok és búvárok számos ismeretlen lényt hoznak felszínre. Gyakran árasztják el az újságokat rémisztő külsejű, tengerből származó állatok vagy csontvázak képei, tápot adva a további képzelgéseknek. Sokan hiszik, hogy az őskori plezioszauruszok ma is élnek a még mindig feltáratlan, ismeretlen tengerekben. Némelyik 20 méteres, 100 tonnás fehér cápa vagy 18 méteres óriáskalmár holtan is szörnyű látvány.

Elképesztő mennyiségű könyvet kellene felsorolnom, amelyek a görögök és a rómaiak óta a tengeri szörnyekről szólnak (egyetlen példa a Phüsziologosz című vallásos-szimbolikus természetrajzi munka, mely 200 körül Alexandriában jelent meg – majd a 3. változata a X–XI. században –, és vált rendkívül népszerűvé). Nem teszem. Mint ahogy a középkoriakat (például Thomas Cantimpratensis nagyszerű XIII. századi természetrajzára is csak utalok itt-ott), és a gyönyörűen illusztrált bestiáriumokat sem sorolom, amelyekben valóságos vagy elképzelt, mitikus-mesés állatok láthatók, többnyire allegorikus vagy vallásos-erkölcsi értelmezésekkel (virágkoruk a XII–XIV. század, de még a XIX. században is készültek, és nemcsak Európában, hanem például 1885-ben a japán népi kultúra szörnyeinek gyűjteménye is megjelent).

Elszabadult fantázia

Hieronymus Bosch: Szent Antal megkísértése (részlet)
Hieronymus Bosch: Szent Antal megkísértése (részlet)

A tengeri szörnyekről szóló történetek terjesztői – érthető módon – főként tengerészek. Számomra a X. századtól a XVII. századig a térképeken felbukkanó bizarr lények a legkedvesebbek, különösen az 1500-as évekre datálhatók, amikor is az illusztrátoroknak és kartográfusoknak meglódult, elszabadult a fantáziájuk (ne felejtsük: ez a manierizmus különös időszaka és Hieronymus Bosch szörnyeié, közöttük azonosíthatatlan tengeri lényeié is). Micsoda szörnyek a Szent Antal megkísértése- és az utolsóítélet-festményeken! Közülük sok felismerhető a ma kamaszok körében népszerű sci-fikben, fantasykben, filmekben, mai túlélésük is bizonyítja az emberben ősidők óta létező (nyilván szorongásokból táplálkozó) igényt a fantasztikus tengeri lények iránt. Vonzó és ijesztő a tenger, hát még mindaz, ami benépesíti. Ahogy a különböző földrészek egyre ismertebbek lettek, úgy tűntek el a térképekről is a tengeri szörnyek. (A számos monografikus feldolgozás közül itt is egyet emelek ki, Chet Van Duzer 2013-ban a The University Chicago Pressnél megjelent lenyűgöző összefoglalóját: Sea Monsters on Medieval and Renaissance Maps). Ezek a hatalmas tengeri kígyók, két-háromféle állat-keverékek, hableányok félelmetesnek kívánnak látszani, és valószínű, hogy évszázadokon át taszítónak hatottak. Szürreálisak, abszurdak, különösek, furcsák, izgalmasak, ijesztőek, de számomra leginkább szépek, mert az őket teremtők, festők, rajzolók áradó fantáziájáról, rendkívüli képzeletükről, alkotóerejükről tanúskodnak. Mint az utódaik a mai sci-fikben, fantasy filmekben az őket csodáló unokáim és korosztályuk számára.

Egy XVI. századi ábrázolás
Egy XVI. századi ábrázolás

Szakértők mondják, hogy a sok ismeretlen sziget, térképészek által feltáratlan terület helyére kerültek ezek a veszélyesnek hitt ismeretlen tengeri szörnyek. Az egyik kedvencem 1544-ben készült, élénkvörös hajónyi rákokkal, magából vízsugarakat kilövellő hal- és krokodilszerű lénnyel. A XVI. századi Abraham Ortelius eredetileg antwerpeni könyvillusztrátor, aztán megbecsült kartográfus lesz. Főművében már nem, de például Izlandról készült térképein még ott vannak a korszak kedvelt tengeri szörnyei, például tengeri lovak halfarokkal, haluszonnyal. (Ezekről a lényekről egyébként már Arisztotelész is írt.)

Ortelius Izland-térképe
Ortelius Izland-térképe

Sajnos az 1600-as évektől egyre ritkábban jelenítettek meg tengeri szörnyeket a térképeken, létezésükben már a tengerészek is egyre inkább kételkedni kezdtek. (Ugye, mondanom sem kell, hogy e gyönyörű, gondos rajzok – képzeletbeli szörnyek – nélkül unalmasabbak lettek a térképek. Ma is szívesen nézegetem a színes, mozgékony félember-félhal valamiket, tekintélyes méretű polipokat, rozmár- vagy bálnaszerű képződményeket. Találkozni persze nem szeretnék velük, és jobb arra gondolni, hogy csak a térképeken és könyvillusztrációkban léteznek.)

Tengerészek és halászok meséi

Természetesen nincs lehetőségen – de nem is tudnék – írni a töménytelenül sokféle tengeri szörnyről. Csupán néhányat választottam ki bemutatásra. Mindenekelőtt egy máig népszerű hatalmasságot, a krakent, amelyről Erik Pontoppidan, Bergen dán püspöke írta 1752–53-ban, a Norvégia természetrajzáról szóló pontos leírásokkal és csodákkal teli, gazdagon illusztrált könyvében, hogy olyan, mint egy sziget, magához vonzza a hajókat, majd hirtelen magával rántja őket a mélybe. Már az izlandi eposzban, az Örvar-Oddsban leírják ezt a Norvégia és Izland között portyázó, polipszerű lényt. Izlandi és svéd szerzőktől is számos leírást ismerünk a XIII–XIV. századból e puhatestű hatalmas lényről, és illusztrációkat is, a tengerészek és a halászok meséi alapján. A skandináv mondákban a kraken gyakran tengeri kígyó vagy tengeri sárkány, olykor két-három kilométer hosszúnak vélik. Az arabok legendáriumában tengeri sárkány. Verne regényeiben is rátámadnak a Nautilus tengeralattjárójára. Verne 1870-ben a tengeri szörnyekről megjelent művében az eredeti illusztrációkon a kraken kígyószerűen tekergő lábait próbálják fejszével levágni marcona férfiak, szemei impulzívak, megbűvölők, látszik, hogy legyőzhetetlen.

Pierre Denys de Montfort kraken-metszetei
Pierre Denys de Montfort kraken-metszetei

Állítólag vonzotta a zöld szín, ezért számos északi hajón tiltották a zöld használatát. Mint az Pierre Denys de Montfort metszetein (1802, 1810) látható, szemei rémisztően nagyok, s ha valakire ránéz, az többé nem tudja a hatása alól kivonni magát (óhatatlan a rokonság a görög gorgókkal és a mitológiai medúzákkal). Talán azért emeltem ki, mert a mi kultúránk szörnyeinek nagy része a görögöktől ered (Minótaurosz, kiméra, hidra stb.) és kevésbé az északi népek, a vikingek legendáiból, és azért is, mert az idén nyáron is látni véltek egy 120 méter hosszú példányt az Antarktisz közelében. Valahogy nem bírunk beletörődni abba, hogy ilyen lények nincsenek, csak tengerészek és halászok képzeletének teremtményei. Van néhány árucikk, amely ma is őrzi e lenyűgöző tengeri képződmények nevét (például fülhallgató, fűszeres rum, PC-alkatrész stb.). A fiatal kortárs magyar képzőművészek közül M. Nagy Szilvia (1976–) képgrafikus évek óta készíti ceruzarajzait Borges Képzelt lények könyvéhez, közöttük krakent, akit polipszerű lénynek ábrázol. Martin Schuster a keveréklényeket vizuális metaforáknak nevezi, az emberi gondolkodás funkcióiból eredezteti és a bennük rejlő feszültségeket tartja kiemelendőnek.

Középkori ábrázolások
Középkori ábrázolások

Vannak, akik az ószövetségi Jób könyvében szereplő leviatánnal azonosítják a krakent: „szájából tüzes szikrák omlanak ki… lehelete meggyújtja a holt szemet, és szájából láng lövell elő”. A héber livjatan összecsavarodottat, feltekeredettet jelent (a modern héberben a jelentése: cet). Ez is mitikus tengeri állat, amelyet hol óriás kígyóként, hol krokodilként, hol sárkányként jelenítenek meg, mások démonként. Az Újtestamentumban maga az Ördög, a Sátán, aki Jézus Krisztust akarja legyőzni (a Jelenések könyvében ő az Antikrisztus). A leviatán nem csak a krakennel, hanem más tengeri kígyókkal, sárkánnyal is összekeveredett, sőt még a lámpáshallal és a krokodillal is. Állítólag feje a bálnáéhoz hasonlít, állkapcsában többsornyi hatalmas, rémisztő fogsor, oldalán szárnyszerű hártyák. Az egyik Midrás-monda szerint ez egy elképesztő méretű gonosz cet, Jónást is egy ilyen nyelte le. A különböző népek meséiben számos alakváltozatban létezik, mindenütt vízi szörnyeteg, rontó, pusztító erő. Ézsaiás szerint az utolsó ítéletkor maga Isten pusztítja el őt is, a földi szörnyet, Behemothot is. A keresztény művészetben maga a Sátán, az Ördög, a IX–X. századi könyvfestészeti ábrázolások után egyre népszerűbb utolsóítélet-festményeknek főszereplője (talán Michelangelóé a Sixtus-kápolnában és Hieronymus Bosché a legismertebb).

Ember-hal kettős lények

A leviatán számos alakváltozata helyett inkább egy másik különleges szörnyféléről beszéljünk, a tengeri szerzetesekről, ezekről az ember-hal kettős lényekről. Thomas Cantimpratensis (Könyv a dolgok természetéről, 1225–1241) tárgyilagos leírása szerint pontos az elnevezésük, mert ezeknek a Brit-tengerben élő lényeknek a feje a szerzetesekére hasonlít, mivel frissen nyírott, fénylő tonzúrájuk van. Fejük emberszerű, bár az orruk és a szájuk inkább állati jellegű. Testük alsó része hal alakú. Akárcsak a sellők, szirének, magukhoz csalják a tengerparton sétáló embereket. Olykor elkapják, levonszolják a mélybe, és felfalják őket.

Tengeri szerzetes és más szörnyek a Monstrorum Historiában
Tengeri szerzetes és más szörnyek a Monstrorum Historiában

A XVI. században több felé látták tengerészek (például 1531-ben németek az Északi-tengernél, 1546-ban dánok Zealand-szigetnél). Egy változatát püspökhalnak nevezték el. Korabeli rajzokon meg is örökítették, többek között Conrad Gesner svájci természettudós és bibliográfus könyvében (Historiae animalium). A modern természettudomány egyik megalapozójának, a bolognai Ulisse Aldrovandinak (1522–1605) gyakran kiadták még a XVII. század végén is népszerű, illusztrált könyvét a szörnyek történetéről, és ebben nagyon precíz, alapos – hitelesnek tűnő – rajz van a pikkelyekkel borított tengeri szerzetesről. Aki nézegette ezt a furcsa alakzatot, nem valószínű, hogy kételkedett valóságosságában. Ez a monstrum olyan igényesen van megjelenítve, mintha létező modellről másolták volna. Aldrovandi könyvében (Monstrorum Historia) a különféle fantasztikus emberi-állati-növényi lényeket és a belőlük létrejött keveréklényeket gyűjti egybe, és a rendellenességek közé sorolja őket, a XVI–XVII. század szellemének megfelelően. Odilon Redon (1840–1916) fantasztikus litográfiáin az azonosíthatatlan, vizionált szörnyek között van olyan, amelyben én tengeri szerzetest vélek felismerni. XIX. századi zoológusok szerint feltehetően óriási tintahalakat, ördöghalakat, rozmárt, fókát néztek ismeretlen tengeri lényeknek és véltek tengeri szerzeteseknek. Természetesen videókon, a Youtube-on ma is láthatók – főként a középkori illusztrációk alapján készült – tengeri szerzetesek. Emberhez hasonlítják a zytironokat, azaz a tengeri katonákat is, amelyek hatalmas, igen bátor, ráncos bőrű állatok, olyanok, mintha a fejükön sisak lenne, hátukon pedig háromszög alakú pajzs. Egymással folyton civakodnak, háborúznak, akárcsak az emberek, eközben úgy felkavarják a Brit-tengert, amelyben élnek, hogy viharokat támasztanak. Szerepelnek középkori bestiáriumokban és természettudományi leírásokban is.

Kegyetlen fenevadak

Hosszan lehetne ismertetni a különféle külsejű tengeri kígyókat, az emberi képzelet különösen változatos formájú, színű teremtményeit. A nyugati sárkányok közül leginkább a vikingeké tengeri kígyószerű, faragványaikon vastag, magasra nyúló, szárnyas-karmos, csillogó bőrű kígyó, mely tüzet okád. Az említett Thomas Cantimpratensis szerint kegyetlen fenevadak, tátott szájuk félelmetes, farkuk tekervényes. Állítólag ma a tengerekben 62 fajuk él, vannak közöttük háromméteresek is. A XVI. századi Olaus Magnus érsek leír egy norvég tengeri kígyót, amely 61 méter hosszú és 6 méter széles. Hasonló méretűeket láttak a XIX. században angol hajókról Ausztrália északi partjainál. A mai fantáziadús kriptozoológusok szerint őskori pleiszioszauruszok (dínók) ma is élhetnek a tengerekben, és ezeket hajlamosak vagyunk szörnyeknek látni és nevezni.

Antonio del Pollaiolo: Hercules és a Hydra
Antonio del Pollaiolo: Hercules és a Hydra

Ősi kígyó a sokfejű vízi szörny, a lernéi Hüdra, amelyet a görögök számos amforafestője örökített meg. Őt is Héraklész, a hős pusztította el megbízója, Erüsztheusz kívánságára, tizenkét feladata, próbája során. Ez a hidra őrizte az alvilágba vezető egyik átjárót. A későbbiekben is szívesen ábrázolták, amint Héraklész legyőzi a hol öt-, hol hét-, hol kilencfejűnek ábrázolt szörnyet. A Louvre-ban sok szobor és festmény mutatja ezt a mitológiai jelenetet. Antonio del Pollaiolo 1475 körüli kis temperaképe (Hercules és a Hydra) Firenzében, az Uffiziben található.

A hidrák a popkultúrában, videojátékokban is a népszerű szereplők közé tartoznak. Vannak, akik szerint ősi sárkányok. A fejük csak akkor nem nő vissza, ha tüzes vassal vágják le. A tengeri hidrák kékeszöldek, a mocsári hidrák zöldek, mélyzöldek, barnászöldek. A mesés mitológiai hidráktól, szörnyektől erőteljesen különböznek az édesvizekben valóban létező, különböző színű és nagyon kicsi (6–13 milliméteres) hidrák.

A legtöbb általunk ismert szörny a görög mitológia szereplője. Például a kígyófejű, oroszlántestű kimérák; Kerberosz, Hadész háromfejű kapuőrző kutyája, akinek a nyakán élnek kígyók, vagy a kilencfejű hidra, melyet számos vázán, mozaikon, festményen megörökítettek. Mint már írtam, a Lerna-tó környékén, a tó mélyén az alvilágba vezető kaput őrizte, míg Héraklész őt is meg nem ölte. Gaia és Uranosz félelmetes látványt keltő fiainak, a gigászoknak a lábuk helyén tekergőztek kígyófarkak; szárazföldön és tengerben egyaránt pusztító lények.

A több száz millió éve a tengerben élő kocsonyás, fluoreszkáló, egyszerű felépítésű ősállatoknak, a medúzáknak – amelyeknek csípése nagyon fájdalmas, akár halálos is lehet – kevés közük van a visszataszító mitológiai Medúzához, a három rút Gorgó egyikéhez. Perszeusznak, Mükéné alapítójának sikerült a kígyópikkelyekkel borított Medúza fejét levágnia, s Pallasz Athénénak ajándékozni, aki pajzsára erősítette, és ha bárkinek megmutatta, az azonnal szörnyet halt a rémülettől. Nem sikerült kiderítenem, mi lehet a mai tengerekben is lebegő, ijedelmet keltő medúzák és a görög mitológiai szereplő között a kapcsolat, sem azt, hogy Carl von Linné miért nevezte el ezeket a tengervízben ritmikusan lebegő, sokféle színben és formában létező állatokat 1752-ben, a görög mitológiában szereplő Medúzára utalva, medúzáknak (talán a bennük lévő méreganyag a rokon vonás).

Rubens: Medúza fő
Rubens: Medúza fő

Számos képzőművészeti ábrázolás közül valószínű a manierizmus nagymesterének, Caravaggiónak a Medúzája (1596, Firenze, Uffizi) a legismertebb. Rómában, a Vatikáni Múzeumban látható Antonio Canova márványszobra, a Perszeusz Medúza fejével, a meztelen hérosz jobbjában kardja, bal kezével emeli magasba a rémisztő fejet. Bernini szobra csak Medúza feje, a haját helyettesítő tekergő kígyókkal (1630). A legtaszítóbb, borzalmat keltő festmény Rubensé: Medúza feje (1614–1618, mgt), maga a holtsápadt fej a nagyra nyitott, rezzenéstelen szemmel, a vérző nyak és körülötte a gusztustalanabbnál gusztustalanabb kígyók tekergőzése. Rubens olyan hitelesen festette meg ennek az egykori szárnyas szűznek a szörnyű fejét, hogy az ember szinte kővé dermed a kép láttán.

Húsevő vadászok

A tengeri sárkányokról majd a sárkányoknál lesz szó. Leírásuk ugyancsak már Thomas Cantimpratensisnél olvasható a XIII. században (Könyv a dolgok természetéről). Állítólag a dinoszauruszok korában hemzsegtek a tengerben, húsevő vadászok voltak.

Számos más tengeri szörnyet is számon tart az irodalom: például egy aspidochelone nevű bestia, hatalmas teknős; a Phüszologosz kötetben is szerepel (Kr. e. II. század). A szigetnek vélt hatalmas bálnákról ebben a munkában is van szó, de előkerülnek Gaius Plinius Caecilius római enciklopédista Naturalis Historiae című könyvében, majd Szent Brendan legendájában és John Milton Elveszett Paradicsomában is.

Aki gazdagon illusztrált könyvet akar lapozgatni ebben a témában, annak Nigel Marven-Jasper Tengeri szörnyek – a mélység ősi ragadozói című munkáját ajánlom.

S. Nagy Katalin


Exkluzív elsőközlés
Készült 2016 decemberében, Budapesten

Comments

  1. Torma László says:

    Ez nagyon izgalmas volt. :-) Köszönet!

  2. Draskovich Edina says:

    Izgalmas? Félelmetes!
    Jó hogy a színükről is szó van, de mi a helyzet az ízükkel? A polipot és az ördöghalat tudjuk.

  3. Frigyes says:

    Hát ez jólesett! Nagyszerű olyasmitől félni, amivel a valóságban aligha fogok találkozni. Bár ki tudja? Nemrég tanultam a valószínűségszámítás tételét, miszerint annak a valószínűsége, hogy benéz az ablakon egy zsiráf vagy nem néz be, az ötven-ötven százalék. Vagy benéz, vagy nem néz be. Így van ez a szörnyekkel is. Meg a mesék próbatételeivel. Mennyivel jobb ilyesmitől borzongani, mint – Na nem. Ebbe nem megyek bele! Várom a sárkányokat.

  4. Deutsch Tiborné says:

    Katám! Ez nagyon izgalmas, de ugyanakkor el is borzasztanak ezek a meseszerű lények. Akkor is felturbózza az adrenalinomat, ha tudom, hogy mindez csak a fantázia szüleménye. De kell az izgalom! Várom a folytatást.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük