::: Képekről No14 – Szilvinek
Agnolo Bronzino vagy Il Bronzino (eredeti nevén Agnolo di Mariano di Cosimo, 1503. november 17. – 1572. november 23.) – aki a Bronzino ragadványnevet állítólag sötét bőrszíne alapján kapta, mások szerint festményeinek bronzos színhatása miatt – 32 éves, amikor Fiatal férfi könyvvel című háromnegyed alakos portréját festi. Zárt térben érdekes arcú fiatalembert látunk kissé mesterkélt, kihívó testtartásban. Jobb kezében régiesnek, használtnak tűnő könyv – talán Biblia, hiszen Bronzino 1525 és 1528 között megfestett a négy evangélistából hármat: Mátét, Lukácsot és Jánost. (Bronzino nagyon fiatalon, 18 és 21 éves kora között a karthauzi rend firenzei kolostorában, a Certosi di Firenzében freskókat festett mesterével, Jacopo Pontormóval. Vallási témák iránti érdeklődése végigkíséri pályáját.) Ám az is lehet, hogy verseskönyv, Bronzino maga is írt rejtett utalásokkal teli verseket.
Talán barátjának, egy fiatal firenzei költőnek a portréját látjuk, s az ő verseskötetét. Mutatóujja a lapok között feltételezhetően azt jelzi, hol tartott az olvasásban, mielőtt elkezdett modellt állni. Nem hiszem, hogy ez véletlen, mert az egész kép tudatos szerkesztésről tanúskodik, végiggondolt kompozíciós elemekből áll. A nyitott könyv a bölcsesség, a tanulás, a tudomány szimbóluma. A fiatal férfi bal kezét lazán a derekán tartja, nem támaszkodik, hanem egyenes testtartását, jó fizikai felépítését hangsúlyozza. Hosszú ujjai kecsességük ellenére sem nőiesek, ám valamiféle enyhe, visszafogott idegesség remeg az ujjperceken. Kisujján vékony aranygyűrűt visel. A gyűrű mindig némi hiúságot is jelent, de itt nagyon visszafogottan, jelzésszerűen, akárcsak a sötét ruházattól feltűnően különböző, a nyakat takaró bodros, fehér csipkés ingrészlet. Karika alakú ékszer, mely az összetartozás, kötődés, a folyamatosság jelképe is.
Fegyelmezetten, tartózkodóan áll, figyel, érzelmeit elrejti, ettől hűvösnek tűnik (ezt a visszafogott színek is megerősítik). Szeme is rejtőzködik, nem akarja feltárni érzelmi állapotát, sem gondolatait nyilvánossá tenni. Sötét szemei kicsit aszimmetrikusak, ellentétben hosszú, egyenes orrával és a kontúros, vékony, íves szemöldökével. Szája vastagabb és érzékibb, mint ami az arc többi része alapján várható volna. (Bronzino némely fiatal férfiról készült portréján ez az érzékiség nem ilyen finoman, kifinomultan, hanem tárgyi utalásokkal megerősítve van jelen, például egyiken Bacchus, a bor istenének meztelen szobra.)
A száj és az orr közötti erőteljes vonások és a fiatalkorban még szokatlan mértékben előreugró áll s az állon a bemélyedés akaratos, határozott, magabiztos emberre utal. A nyugodt arc és a biztonságos testtartás az ideges ujjak ellenére valójában nagyon is öntudatos fiatalemberé, aki tudja, mit akar kezdeni magával és adottságaival. Az arca bőrszíne a fiatalság enyhe pírja ellenére is fehérebb a szokásos olasz férfi bőrszínnél. Kézfején is fehéres a bőr, arisztokrata környezetben él, kifinomultsága is erre utal.
Tökéletes ellentétek
Az emberi test élő, organikus szervezet. Ez a fiatalember nagyon is élő; testtartása, nyitott ujjai, fénybe-árnyékba borult arca színe, mozgó szeme. Mindezt – a létezés fontosságát, dinamizmusát – még inkább kiemelik a hangsúlyos geometrikus alakzatok a háttérben, a téglalapok, téglatestek, derékszögek, hosszú függőlegesek és vízszintesek, függőleges és horizontális osztások. A tér is folytatódik ezáltal, több irányban is kinyílik. A háttér sima, egyenletes, mértani, hűvös, élettelen, míg az élő, lélegző testen a merészen megbontott kabát minden redőjét, villanását és árnyékát érzékelteti a festő, különös mozgásra késztetve a néző szemét, amíg végigpásztázza a mélyedéseket, kitüremkedéseket.
Tökéletes ellentét háttér és előtér között, ám tökéletes, hibátlan, pontos kidolgozottság mindkét felfogás szerinti részben. A háttér az alak környezetét képviseli, az alak a történet szereplője, az alak–háttér, a térviszonylatok alapvetően a festő szemléletéről, modelljéhez és a modellen keresztül ahhoz a világhoz való viszonyáról tanúskodnak, amelyben ő is, a modell is él, amelyet tárgyilagosan megjelenít. Ez a tér világos, tagolt, nem üres és nem túlzsúfolt, a karfa és az asztallap alatti groteszk fejek ellenére sem, ettől is egyensúlyos a kép. Ez a környezet még az arcban, kézujjakban elrejtett feszültséget (talán némi neurózist) is kiegyensúlyozza. Amit mások szenvtelen, hideg színezésnek mondanak, azt is az egyensúlyteremtés eszközének látom.
Sokoldalú udvari festő
Bronzino modelljei, mint erre ruházatuk, tárgyi környezetük, az építészeti elemek is egyértelműen utalnak, főként udvari emberek, mint például a Toszkán Nagyhercegség francia udvarbeli nagykövete, a hosszú szakállú, feltűnően keskeny arcú, rafinált gondolkodású, jelentékeny Bartolomeo Panciatichi (1540, Uffizi, Firenze) és nemes tartású, okos arcú felesége, Lucrecia Panciatichi (1541 k., Uffizi, Firenze), és még sokan mások a portréin szereplő udvari emberek közül. 1530-ban az urbinói herceg udvarában dolgozott, majd 1537-től Firenzében I. Cosimo de’Medici (1537-től 1569-ig uralkodott, 1565-ben ő alapította a Firenzei Képzőművészeti Akadémiát), Toszkána nagyhercegének kedvelt, termékeny, sokoldalú udvari festője. Az, hogy 34 éves korától részese és teremtője az udvari kultúrának, megrendeléseket, jómódot, biztonságos életfeltételeket jelent számára. Firenze már a XV. század eleje óta a megújuló európai civilizáció legfontosabb központja, az üzleti élet és a művészetek területén szerepe rendkívüli, kiemelkedő.
Bronzinónak a hercegről készült, hatalmát, magabiztosságát, erejét megmutató díszes, tökéletes kidolgozású páncélruhás portréja (1543) és a nagyherceg művelt, szépérzékű, öntudatos, komoly, spanyol származású feleségéről gazdagon mintázott, brokátruhás portréja (Eleonora di Toledo és fia, 1545) az Uffiziben látható. (Toledói Eleonóra Palazzo Vecchió-beli lakószobájába Bronzino tervezett Keresztelő Szent János életéből vett jelenetekkel falikárpitot, és megfestette Toledói Eleonóra kápolnájának oltárképét.) A firenzei arisztokrácia nagyra becsülte Bronzino portréit csakúgy, mint mitológiai és vallási témájú műveit. Idősebb és fiatalabb, elegáns, hallgatag, büszkén felemelt fejű hölgyekről, jelentékeny, karakteres nemesemberekről, az udvarhoz tartozó ugyancsak tartózkodó gyerekekről készült arcképei, egész vagy háromnegyed alakos portréi igényes emberismeretről, nem mindennapi emberábrázoló képességről és magas szintű mesterségbeli tudásról tanúskodnak.
Tárgyilagosan látja és láttatja előkelő modelljeit, környezetüket, tárgyi közegüket, viseletüket, minden apró részletnek jelentőséget tulajdonítva (Laura Battiferi költőnő, 1555–1560; Stefano Colonna, 1546). De hiszen az ember a környezete maga, jellemző, mit visel és hogyan, milyen tárgyakkal veszi körül magát. Bronzino sokkal inkább a közeggel jellemez, nem annyira arckifejezésekkel, lélektani mélységű mimikával, gesztusokkal. Ezt sokan félreértik, érzelemmentesnek, mesterkéltnek, fagyosnak tartják. Nem hideg, hanem hűvös, visszafogott, nem érzelemdús, nem szenvedélyes, hanem tárgyszerű, egyensúlyos, tiszta, már-már a klasszicizmust megelőlegezve. Inkább modelljei intellektusa, környezethez való viszonya, társadalmi szerepe érdekelte, kevésbé a lelkiviláguk.
Menekülés a reneszánsztól
Ezek között a keretek között nincs mód annak taglalására, hogy az 1530 és 1600 közötti manierizmust (az elnevezés Bronzino firenzei kortársától, a festő és művészéletrajzokat író Vasaritól származik 1550 tájáról) és képviselőit mennyire ellentmondásosan, gyakran elutasítóan, meg nem értéssel kezelték egészen a legutóbbi időkig, nagynevű művészettörténészek is. A válságokkal teli XVI. század a vallásháborúk, a vallási türelmetlenség, a reformáció, a felfedezések, a hit és a ráció bonyolult ellentmondásosságának, a gyorsan terjedő könyvnyomtatásnak, a fellendülő kereskedelemnek a kora, meglehetősen abszurd, nyugtalan a világ. A reneszánsz harmónia, biztonság, derű megingott, új szépségeszmény, új műveltség van kialakulóban. Nagyon fontos: a XVI. századi, új utakat kereső, termékeny manierista alkotók saját, mélységesen egyéni, eredetiségre törekvő stílusukkal próbáltak megszabadulni az itáliai reneszánsz művészóriásainak, még élő idős mestereinek nyomasztó hatása alól.
Bronzino nagyon is saját korának fogékony művésze; mindabból, amit általánosságban a manierizmusról szokás elmondani, nagyon sok minden konkrétan őt is jellemzi. Realizmus és idealizmus, a reális alakok irracionális térben mozgása, ellentmondásos térszemlélet, naturalista és spiritualista jelenségek, tudatos és eklektikus világkép. Hiányzik a spontaneitás és a naivitás, bravúros, virtuóz megoldások, merész vágások, figurák arányainak megnyújtása, keresettség (olykor mesterkéltség), finomságok (olykor finomkodások). Különleges, bonyolult kompozíciók, szokatlan méretek és mozdulatok, kemény, sima formák, sima festésmodor, inkább hideg, mint meleg színek, a rajz pontossága.
Michelangelo hatása
Ifjúkorától haláláig Bronzino jó néhány fiatal férfiportrét festett (Lorenzo Lenzi, 1527–1528; Portré egy fiatal szobrászról, 1530 k.; Lodovico Capponi, 1550 k.; Pierino da Vinci szobrász, 1550 k.). Ugolino Martelli firenzei humanista arisztokratáról készült ülő portréjának (1536–1537, Staatliche Museen, Berlin) a kompozíciója, ábrázolásmódja sok tekintetben hasonlít az egy-két évvel hamarabb festett Fiatal férfi könyvvel című képére. Zárt tér, reneszánsz épületelemek, bal keze egy csukott könyvre támaszkodik, jobb kezével egy nyitott könyvben mutatja, hol tart az olvasásban. Az elemzők szerint a könyvben Pietro Bembo kortárs költő, irodalmár művei. A háttérben Dávid szobra a legyőzött Góliát fejével. Dávid Firenze város hagyományos szimbóluma (lásd Michelangelo Dávidját Firenze főterén. Az idős Michelangelo művei, főleg az Utolsó ítélet, meghatározó Bronzino művészetére, például jelentékeny, újszerű késői művére: Szent Lőrinc vértanúsága, 1565–1569, San Lorenzo, Firenze). A jelentős műgyűjteménnyel rendelkező Martelliről Bronzino mestere, Jacopo Pontormo is festett portrét (1550 k., National Gallery of Art, Washington).
A kettősség kifejezése
A Fiatal férfi könyvvel is architektonikus, zárt térben áll, mögötte csukott ajtó részlete és egy karosszék karfájának kis darabja látszik. A lekerekített karfa vastagsága alapján méltóságteljes, nagyméretű, nehézkes karosszékre következtethetünk. Díszes asztal a bal sarokban (olvasópultnak alacsony), de olyan hatást is kelt, mintha a kissé teátrális személy egy lépcső mellett állna, és a könyv egy faragott korláton lenne. (Nem láttam eredetiben a festményt, könyvekben és az interneten számos helyen megtalálható reprodukciók alapján próbálom elképzelni, ezért vagyok bizonytalan némely dologban.) Az asztal sima, hosszú, horizontális, és festett dupla lapja alatt és a karfa végén groteszk, torz faragott fejek plasztikus díszként, a kor ízlésének megfelelően. Ezek kétértelműsége, fantasztikuma ellentétben áll a háttér nyugodt, racionális, geometrikus atmoszférájával. A tárgyi környezet kettőssége utalás és megerősítés a fiatalember megjelenéséből, személyiségéből visszafogottan, de egyértelműen sugárzó kettősségre.
Nincsenek luxustárgyak, mégis érzékeljük a vagyonosságot, a tér és a tárgyak kínálta biztonságot. Ruházata elegáns, mint ahogy ez a jellemző a festő legtöbb férfi- és női portréja modelljeinek viseletére. (A fényűző, előkelő öltözködés a XV–XVI. században udvari elvárás, a civilizált külső kelléke.) Kellemes tapintású, hatású selyemdamaszt (esetleg brokát), alatta csipkés, hímzett ing, finom fehér vászonból. Többrétegű, bélelt ruha, valószínűleg válltöméses, erősen karcsúsított, jól szabott. Egész felületét hasítékok, kivágások díszítik, Bronzino a ruha bonyolult gyűrődéseinek minden részletét precízen megfesti. A feltűnően sok hasíték díszessé, mozgalmassá teszi az anyagot, és csábítóvá is. A kerek bársonysapka is nagyon díszes, pálcika formára csiszolt féldrágakövek is lehetnek rajta. A XV–XVI. században igen népszerű a kerek vagy szögletes, lapos formájú barett, gyakran puha bársonyból, tollal, gyönggyel, a nagyon gazdagok gyémánttal díszítették. Luxustárgynak számított. Ismét kettősség: a háttér és az asztallap sima, mozdulatlan felületeivel szemben a ruha mozgalmas, vonalkákkal, díszes rátétekkel, plasztikus kitüremkedésekkel osztott felülete, a formák megbontása.
A fiatalember komolyságát, eleganciáját, jómódúságát, tekintélyes mivoltát a fekete ruha is jelzi. Nem mélyfekete, ezáltal némi titokzatosságot is kap. Festői szempontból a csaknem fekete hatást keltő ruha színezése is nagyon igényesen megoldott: violetekből, ibolyákból van mélyítve és egyben világosítva. A fekete kiegészítő színe a fehér, az ing fehérje vakít a nyaknál is és a bal kar, kézfej között is egy csíkban. „Vagyok valaki” – ezt közli testtartásán, arckifejezésén, tekintetén túl a ruházata is, a színek is. Erőt is sugároz, belső fegyelmet is ez a cseppet sem gyászos, egyáltalán nem szomorú, változékony, több festék keverékéből teremtett fekete. A matt, világossárga, citromsárgából és nápolyi sárgából kevert, letompított ajtókeret és a fal különböző szürkéi még inkább kiemelik a ruházat elegáns feketeségét. Ezek a különféle szürkék is visszafogott, fehérrel világosított umbrák, ibolyákkal, sárgákkal, zöldekkel aláfestettek, így hozta létre a festő a hatféle színárnyalatot a háttérben.
A falak igényes festésmódja, a többrétegű színek következtében jön létre a belső tér nyugodt, biztonságos, komoly hangulata (és minél tovább figyeli a néző, egyre inkább átéli, milyen szép, esztétikus, az ellentéteket kiegyensúlyozó a kép). Nagyon rafinált lilás, mályvaszín, halvány levendula, kobaltviola, fehérrel világosított égetett umbra keveréke az asztal színe (összetett, bonyolult és hatásos szín, hiszen benne van a hajnal és az alkony egy sejtelmes, rövid átmenetisége, a szellemi és a földi valóság egyszerre). A legintellektuálisabb és a legspirituálisabb színnek tartják, a nagyon meleg és a nagyon hűvös, a piros és a kék keveréke. Sejtelmes szín, tele kettősséggel, így tökéletesen megfelelhetett a nagyon tudatos képépítő Bronzinónak. Visszafogottak a színek (de hidegnek egyáltalán nem mondanám, mint sokan mások). Feltűnő a kezek fehérsége, sápadtsága, megfelelően az udvari ízlésnek, udvari elvárásoknak. Az árnyékolásnak, a fények és fénytelen részek ellentétének is a hangulatot meghatározó szerepe van.
A modernitás bizonyítékai
A késői felfedezés bizonyítéka, hogy először 2009 októberében nyílt Agnolo Bronzino mintegy hetven festményéből nemzetközi életmű-kiállítás a firenzei Palazzo Strozziban Festő és költő a Mediciek udvarában címmel (Bronzino lírai szonetteket és tréfás verseket is írt). Ezen a Szépművészeti Múzeum tulajdona, a nagyméretű, álló formátumú Vénusz, Ámor és a Féltékenység (1550 k., 192×142 cm) és egy méretre jóval kisebb korábbi mű, a Pásztorok imádása (1539–1540) is szerepelt. Vaskos tudományos katalógus készült végre. New Yorkban, a Metropolitan Museumban 2010 februárjában nyílt kiállítás Bronzino rajzaiból, melyek közelebb állnak a reneszánszhoz, mint a festményei.
Arnold Hauser a manierizmust már a hatvanas években több könyvében is a XX. századi modernizmushoz hasonlítja, és Bronzinót modern művésznek nevezi. Mostanában kezdenek ennek igazságára rájönni az őt újrafelfedezők. Számomra néhány festménye a XIX. század végi preraffaellitákat idézi (például mindkét Angyali üdvözletén – 1545, 1563–1564 – Gábriel arkangyal megjelenésmódja, színei), némely bonyolult szimbolikájú, ellentmondásokkal teli, már-már abszurd mitológiai tárgyú festménye (Vénusz, Ámor és az Idő, 1540–1545, National Gallery, London) pedig a szürrealistákat. Aki kételkedik Bronzino modernitásában, annak javaslom, nézze hosszan, figyelmesen a Fiatal férfi könyvvel című festmény hátterét, az architektonikus elemek ritmusát és a színfelületeket, összetett színhatásokat: mintha egy XX. századi képet látnánk.
S. Nagy Katalin
Irodalom
- A művészet története. Az érett reneszánsz. Ford. Bárdosi Vilmosné Horányi Krisztina. Corvina, Budapest, 1986, 43–46. o.
- Brock, Maurice: Bronzino. Flammarion, Paris, 2002.
- Cecchi, Alessandro: Bronzino. Constable, Lancashire, 1997.
- Hauser, Arnold: A modern művészet és irodalom eredete: a manierizmus fejlődése a reneszánsz válsága óta. Ford. Görög Lívia. Gondolat, Budapest, 1980.
- Pilliod, Elizabeth: Pontormo, Bronzino and Allori. A Genealogy of Florentine Art. Yale University Press, New Haven, 2001.
Milyen érdekes, hogy a részletgazdagság ellenére Bronzino mintha mindig ugyanazt az arcot, arckifejezést, embert festené különféle korú és nemű verzióban, nem?
Mennyire azonos a tekintetük mindentől függetlenül…