Egy – a káosz renddé alakítása

::: Kultúrtörténeti áttekintés


Egy: a természetes számok halmazában az első szám, csak önmagával osztható. Geometriai analógiája a kör és a gömb. A számok sora vele kezdődik és nyúlik a végtelenbe.

„A számokat nem a véletlen vetette a világba; kiegyenlített rend szerint, mint a kristályszerkezet, mint a skála hangjai, a harmónia mindent átfogó szabályai szerint rendeződnek el.” (A. Koestler) Az egy a teljesség, a tökéletesség, az egység szimbóluma. Minden szám fölött álló fogalom, a többi szám forrása. „A legdöntőbb lépés a tudomány felé a különböző halmazoknak, embereknek, állatoknak, növényeknek leképezése egyetlen halmazra, például a vonások sokaságára: ezzel jut el az ember a számfogalomhoz.” (Simonyi Károly: A fizika kultúrtörténete)

Az ókori görög püthagoraszi hagyomány és az antik kínai mitopoétikus hagyomány szerint egyaránt a számok és a dolgok elválaszthatatlanok egymástól.

A teljesség

Az egyes szám a legarchaikusabb szövegekben rendkívül ritkán fordul elő vagy elő sem fordul. Nem a sorozat első elemét jelentette, mint a modernitásban, hanem a teljességet, az egységet, az integritást. Képi megjelenítésben az egy maga a kozmosz, vagyis isten, a tökéletesség. Az egy nem is szám számos kultúrában.

Nem valós mennyiséget jelöl, hanem maga a lét, az abszolútum, az ontológikus centrum. Az egy Minden és a Minden egy. Minden a kezdeti egynek köszönheti létezését. „Kezdetben csak a Létező volt, kedvesem, éspedig minden kettősség nélkül való Egy.” (az indiai Cshánológja upanisad, VI.) A Kr. e. 10. század körüli himnuszgyűjtemény, a Védák, Varunáról, a világegyetem Legfőbb Mozgatójáról, mint egyedüli egyetemes uralkodóról beszél, a nagy Világvigyázó teremtő tevékenysége akarata révén egyesül.

„Az Ős-ok: isten” (Svétásvatara upanisad, VI.13. Az egyetlen Úr). Causa prima, mely magába zárja a kontinuitást és a totalitást. Egyiptomban Atum-Ré [egy] nemzi Sut és Tefnutot [kettőt], ők ketten Gebet és Nutot [kettőt], azok Oziriszt, Iziszt, Széthet, Nebethutot [négyet], összesen kilencen vannak. Az egyiptomi és a sumér mitológiák a teremtő istenséget látják az egyben. Az egyiptomiak tízes számrendszert használtak, külön jelet adva az egyeseknek, tízeseknek stb. Az egyes jele a függőleges vonal (számok maradtak fenn például III. Tutmozisz évkönyvéből, Louvre).

Kínában a Tao Te King kozmogóniai elképzelésében jelenik meg a számok szimbolikája. „Az út szülte az egyet, az egy a kettőt, a kettő a hármat, a három valamennyi létezőt.” (42) Az ősi kínai filozófia szerint először volt a „legnagyobb magasság”, melyből a „legnagyobb egy” nőtt ki. Az ókori Kínában az univerzum, a kozmosz, az abszolútum, a minden polaritás felett levőség szimbóluma az egy.

Ősmindenségek

A görögök szerint a számok „a belső világ dolgait uraló örök kitartás fő és teremtetlen kapcsolatai” (Philolaosz, Kr. e. 5. század második fele), a világmindenség „ősminőségei”. Számok határozzák meg a kozmosz rendjét. Zeneelméletük és harmóniatanuk is alapvetően matematikai jellegű. Iambikhosz így ír Püthagorasz élete című művében: „Az első az ő számára szám és viszony volt, ezek természete minden dolgot áthat. A szám és viszony fűzi össze a mindenséget harmonikusan, és rendezi el a megfelelő módon.” Platón hasonlóképp gondolja: „A léleknek az a legértékesebb része, amely bízik a mértékben és a számolásban.” (Állam, X.603.a). A Timaioszban a „formák és a számok által” kialakított világról értekezik, kijelenti: „Isten azt sejteti, hogy minden valószínűségnek megfelelően egyetlen egynek született e világ”. Vele szemben az abderrai Démokritosz az univerzumot, a világegyetemet végtelennek tételezi fel, minthogy nem egy alkotó műve (íme az első ateista).

Arisztotelész írja a Metafizikában (986b): „Xenophanész feltekintett az egész égre és azt mondta, hogy az egy az Isten”. Arisztotelész elutasította más világok létezését: „A világnak egyetlennek kell lennie. Nem létezhetnek más világok.” Epikurosz görög filozófus a Kr. e. 4. században egy levelében így ír Hérodotosznak: „Végtelen számú világ létezik, egyesek hasonlóak a miénkhez, mások másfélék.” Plótinosznál, a neoplatonizmusban az Egy a kiindulópont, mindennek a kezdete, amelyből az egész világ keletkezik anélkül, hogy az Egy oszthatatlansága csorbát szenvedne. Hérakleitosz a kozmosz őselvévé a változást avatja, amely a különbözőket egyesíti és újból szétválasztja: „Összeillő párok: egész és nem egész, egyező ellenkező, összhangzó széthangzó, és mindenből egy és egyből minden”.

A zoroasztriánus mitológia főistene Ahuramazda, a bölcs úr, aki ugyanúgy eredetileg az egyetlen egy, mint Ré napisten az egyiptomiaknál, Nammu a sumer pantheonban, Síva az indiaiban, Pangu a kínai teremtő ősatya.

Rejtőzködő világosság

A Biblia, a Szentírás egyetlen számot sem nevez konkrétan szentnek vagy jelképesnek, szimbolikusnak, ám egyes számoknak a velük jelölt dolgok természetéből következően mégis különleges vallási értékük van. A héber betűknek, akárcsak a görögöknek, volt helyi értékük. A Kabbala, a zsidóság titkostana dolgozta ki részletesen a héber ábécé huszonkét betűjének és azok számértékének szimbolikáját. Az egy = a kozmosz az ősegyből származik a Széfer Jecirá (teremtés könyve) szerint, ebből árad ki a tíz szefira, a tíz alapvető fénykör. Az első szefira a Keter (korona), amely a héber ábécében az álefnek, az egynek felel meg: az élet és a halál, minden dolog elvont principiusza, nem tartozik sem a térhez, sem az időhöz, nem teremtett, mégis létezik, maga az isteni erő, a teremtő „Én”. „Az Egy az élő Isten Szelleme, … A hang, a szellem és a Szent Lélek.” A rejtőzködő világosságot, az első arcot, az isteni akaratot szimbolizálja. Az őseredeti űr jelképe. A Sokaság látszatvilágában élő ember számára az Eggyel való újraegyesülés a legfőbb cél. Egy = aleph.

A zsidóság és a keresztény hagyomány az Egyet az egyetlen és mindenható, a semmiből teremtő Isten jelképévé tette: „Egy az Úr, egy a hit, egy a kereszténység; Egy az Isten, mindnyájunk Atyja, aki mindenek fölötte áll, mindent áthat és mindenben benne van” (Ef 4,5-6). Az egységet jelképezi a jeruzsálemi templom.

A keresztények szerint a szeretet egyesíti az embert Istennel, Isten az egyetlen Fiúban, Jézus Krisztusban egyesít minden embert és az egész mindenséget (Róm 8.29; Ef 1,5.10). A magyar nyelvben az egyház szóban az egység, a teljesség értelmét őrizte meg, az időközben egy szó őrződött meg, mely a szent szónak felelt meg (egyház = szent ház, templom).

Az iszlám szerint is az egyetlen Isten, Allah szimbóluma az egy. Nem létezik más istenség Allahon kívül, sőt rajta kívül valójában semmi sem létezik, minden hozzá igyekszik, az Egy teremtőhöz.

Szentírás és aritmetika

A középkori okkult gondolkodásban igen jelentős a szerepe a számok tiszteletének. „Minden, ami létezik és keletkezik, meghatározott számokon alapul, s tőlük kapja erejét” (Agrippa von Nettesheim: Titkos bölcselet, II.2.). Hrabanus Maurus írja a Kr. u. 9. század elején: „A Szentírás pedig sok és különböző szám formájában sokféle titokra utal, amelyek rejtve maradnak azok előtt, akik nem ismerik a számok jelentését. Ezért szükséges, hogy mindenki tanulmányozza az aritmetikát, ha el akar jutni a Szentírás mélyebb megértéséhez.” A középkor mind a mai napig fennálló – szervezetében még mindig sok középkori vonást mutató – intézménye az egyetem, az univerzitás (= hallgatók egysége).

Boethius A filozófia vigasztalásában így ír: „A világ sem működne ilyen meghatározott rend szerint, képtelen volna a tér, idő, hatékonyság, pálya milyenség tekintetében ilyen szabályozott mozgásra, ha nem volna egyvalami, ami e változások sokféleségét, maga változatlan, el nem rendezné. Ezt az egyvalamit pedig, bármi is az, ami a teremtett világot fenntartja és működteti, azzal a névvel, amelyet mindenki használ, Istennek nevezem”. A 12–14. századi miniatúrák azt hirdetik, hogy Isten a világot a geometria, a ráció törvényei szerint teremtette (például Szent Lajos könyve, a Teremtés története címlapja, Toledo).

A reneszánsz végén felfedezett távcső és a szamoszi Arisztarkhosz felfogásának megismerése késztette Kopernikuszt arra, hogy leszögezze, a Föld nem a Világegyetem központja. A 17. század óta egyre többen állítják a természet egyöntetűségének elvét, hogy a természet törvényei a Világegyetemben mindenütt megegyeznek. A Newton által megfogalmazott egyetemes gravitáció törvénye egységes, koherens világképet ad, Newton hosszú időre meghatározza a természettudomány kutatási módszerét.

Novalis a 18. század végén fogalmaz így: „a számok nem a környezet értelmes elrendezésére szolgáló emberi találmányok, hanem az abszolút szimbólumai, amelyek az érzékeny emberben az esztétikai érzéket is megmozgatják, és megadják neki az emberen kívüli szférák harmóniáját”.

Már a római költő és filozófus Lucretius is így ír könyvében (De rerum natura, II. 1052-1089): „semmi esetre sem gondoljuk igaznak, … épp csak e Föld s csak az ég egyedül lett teremtve, … semmi sem egy a világon, mely egyedül születik, vagy akár egyedül növekednék”.

Einstein pedig Goldstenin rabbihoz küldött táviratában rögzíti: „Hiszek Spinoza Istenében, aki minden létező harmóniájában jelentkezik: de nem egy olyan Istenben, aki az emberek sorsával és cselekedetével törődik”.

Nem oszt, nem szoroz

„Lelkes Eggyé így szaporodom” – írja József Attila (A Dunánál). A számokról című versében a számok az ember szimbólumaként szerepelnek (… csinálhatja a végtelenségig, az 1 ilyen formán mindig 1 marad és nem szoroz az 1 és nem is oszt). Umberto Eco Foucault-inga című regényében a mágikus számok eredete az emberi test.

Stephen W. Hawking, Az idő rövid története című könyvének Összegzés című utolsó fejezetének utolsó lapján így ír: „Ha azonban a világegyetem teljesen magába zárt, se szingularitásai, se határai nincsenek, és tökéletesen leírható egy egyesített elmélettel, akkor komoly veszély fenyegeti a Teremtő Isten szerepét. Einstein egyszer feltette a kérdést: Mekkora választási lehetősége volt Istennek a Világegyetem megteremtésekor?”

Utószó: mindig minden kultúra úgy gondolta s úgy gondolja, hogy ő a világegyetem közepe, az etmocentrikusság a kultúrák alaptulajdonságai közé tartozik (Heidegger, Jaspers, Campbell, Csikszentmihályi stb.).

S. Nagy Katalin


Források
  • Haag; Herbert: Bibliai Lexikon. Szent István Társulat, Budapest, 1989.
  • Biedermann; Hans: Szimbólumlexikon. Corvina, Budapest, 1996.
  • Pál József és Újvári Edit (szerk.): Szimbólumtár. Balassi, Budapest, 1997.
  • Eliade; Mircea: Képek és jelképek. Európa, Budapest, 1997.
  • Goetschel; Roland: A Kabala. Akadémiai, Budapest, 1992.
  • Biedermann; Hans: A mágikus művészetek zseblexikona. Kentaur, Budapest, 1989.
  • Simonyi Károly: A fizika kultúrtörténete. Gondolat, Budapest, 1981.

Átvett újraközlés | Forrás: Árnyékkötők Archívum
Elsőként megjelent az Árnyékkötők Co-media No. 30–31. („Egy” tematikájú) számában, 2001-ben | Kötetekben megjelent: Árnyékkötők / Shadow Weavers – copy art, fax art, computer art, 1989–2004 (Árnyékkötők Alapítvány, 2005) | S. Nagy Katalin: Más-Kor (Gondolat Kiadó, 2009)

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük