::: Képekről No9
Egy VI. századi legenda szerint Lukács evangélista festhette meg Mária portréját ölében a gyermek Krisztussal. Névtelen ikonfestők és az ismeretlen francia, németalföldi alkotók mellett sokan megfestették a témát, például Dieric Bouts, Jan Gossaert, El Greco, Maerten Jacobsz van Heemskerck, Giorgio Vasari, Guercino, Marten de Vos, Derick Baegert; a legjelentősebb valószínűleg Rogier van der Weydené (1435 k.), mely Bostonban, a Museum of Fine Artsban látható. A számtalan számomra kedves képből egy kis méretű, 1400 körül készült orosz ikont választottam, ismeretlen művész alkotását.
Talán azért Lukácsból lett a legendás festő s így a festők védőszentje, mert a négy evangélista (Márk, Máté, János és Lukács) közül evangéliumában ő írta le pontosan Jézus gyerekkorát. Nagyon keveset tudunk Lukácsról: Antiókhiában született (Szíria) és 84 körül halt meg a görög Tébában (Akhája), időskorában. Pál apostol térítette meg a művelt orvost, aki kedvelte a festészetet. Elkísérte Pál apostolt missziós útján, Jeruzsálembe is vele ment, római fogsága idején a titkára volt. Jeromos egyházatya (347–420) szerint „Lukács szavai a beteg léleknek orvosság”. A 3. evangélium mellett Az apostolok cselekedetei írója (ez a műve Kr. u. 80–85-ben készülhetett, 180 k. óta ismert). A népszerű legenda úgy tartja, hogy még életében háromszor festette meg Máriát, sőt van olyan változat, hogy maga a modellt ülő Madonna fejezte be a portrét. Ismeretes a nem kézzel alkotott kép legendája, mely szerint csodatévő erőknek köszönhető a képmás létrejötte, Lukács pedig másolatokat készített az eredetiről. (Itt most hosszan lehetne értekezni arról, mi is a mű, mi a kép, ki a festő.) A VIII. században már elterjedt legenda egyik változata szerint Máriának annyira tetszett Lukács festménye, hogy „kegyelmét” (kharisz) ráruházta a képre, ezáltal válhatott csodatévővé.
Mintegy hetven Mária-képet tulajdonítanak Lukácsnak. A leghíresebb csodatévő kép (117×79 cm) a mai szíriai Seydnaya-kolostor ikongyűjteményében található, és másutt is van olyan, amit egyesek szintén csodatévő Lukács-képnek vélnek. Életkorából adódóan nem festhette meg Máriát a gyermek Jézussal, valójában nem láthatta őket, valószínűleg nem is járt a Mária- és a Jézus-történetek színhelyén – ettől persze akár meg is festhette volna. Más legenda szerint a három napkeleti mágus (másként a háromkirályok), akik a csillag (üstökös) vezetésével megkeresték a betlehemi istállóban születő Jézust, rendelték meg egy festőtől – akár Lukács is lehetett – a Gyermek és Anyja képmásának elkészítését (XI. századi miniatúrák ezt az epizódot illusztrálják).
Isteni szülő
A 431-ben összeült ephezusi zsinat hagyja jóvá az „isteni szülő” (Theotokosz) titulust Máriának, így az emberi anya bizonyítja, biztosítja Jézus, az Istenfiú emberi életét. Mária a gyermek Jézussal válik a keresztre feszítés mellett a keresztény művészet leggyakrabban ábrázolt témájává. Kondakov és Lazarev, az ikonok tudósai szerint az V–VI. század óta Lukács portréján a három elterjedt Mária-ábrázolás közül az ünnepélyes a Hodigitria, Útmutató Mária-ikon, ezen az Istenanya a fiára mutat: ő „az út, az igazság és az élet” (a másik két típus a bensőségesebb Glükophilusza, a Meghatódott Istenanya – melyen fiát gyengéden magához öleli – és az emberként körbejáró Orans, A Jel Istenanya). A Hodigitria a konstantinápolyi Ton Hodegón (útmutatók) kolostorról kapta nevét, itt őrizték a Lukács modell után festett Mária-képét, melyet angyalok segítségével festett a Jézus nevelőapja, Szent József készítette asztallapon (a IX. század előtt ez a történet még ismeretlen). Sok Hodigitria-képen érződik még az ókori, főleg egyiptomi hatás (az Ízisz keblén nyugvó Hórusz). A festményeken kívül három finom megmunkálású bizánci elefántcsont Hodigitria-szobor és néhány elefántcsont dombormű (köztük XI. századi könyv kötéstáblája) is fennmaradt. Hans Belting, a téma szakértője szerint keleti források már a VIII. században említést tesznek Lukács-képekről.
Az égből hullottak alá
A kiválasztott kép az orosz ikonfestészet fénykorában – XIV–XVI. század – készült, az 1400-as évek elején. Az ikon (imago cliepeata, eikon = képmás) fára festett kép, portré transzcendens erőtérben. Az ikonokkal kapcsolatos legendák közül tán az a legszebb, amelyik szerint nem is emberkéz alkotta őket, hanem csoda folytán keletkeztek, és az égből hullottak alá.
A kép bal oldalán ül a bizánci művészetből ismerős faragott barnás rovátkákkal díszített, míves faszéken a fiatal festő. Az apostolokéhoz hasonló hagyományos viselet bő redője alatt a test alig kivehető, arányai lényegtelenek. Hosszú nyaka megnyújtja kicsit előredőlő alakját. Elmélyülten figyelő, szomorkás arca is keskeny, csak boltozatos, erős homloka emelkedik ki szokatlanul. Az arc fontos, a magas homlok is, a vékony, alig ívelt orr is, hiszen a fej a szellem központja. Ami viszont meglepő, és eltér az ikonok többségétől: Lukácsnak itt majdhogynem érzéki szája van, piros, kissé vastag, ellentétben a szokásos nagyon keskeny, érzékietlen szájakkal. Ettől a légies, nem e világi lény valahogy mégis valóságossá, szellemlényből karizmatikus emberré formálódik. Szeme az általa festett képre szegeződik, ezek is emberi szemek, nem csak irány nélküli golyócskák, mint a legtöbb ikonképen. Barna, kissé göndör haja, rövid szakálla megfelel a bizánci művészetben általános Lukács-ábrázolásoknak (velük ellentétben viszont nincs mellette a szárnyas ökör, az attribútuma. A betlehemi istállóban is ott látható a szelíd, türelmes, békés ökör, a vad bika ellentéte). Az átszellemült arc hasonlít némely Krisztus-arc-lenyomatra, melyek a Veronika kendője keresztút-jelenetben láthatók. Persze, hiszen Krisztus Istenember, kettős természetű, általa – így az ikonok által is – hihetővé válik, hogy Isten a saját képére, hasonlatosságára teremtette az embert.
Bal kezében festéket tart, jobb kezének vékony, hosszú, finom ujjai között ecsetet, amint épp a Mária vállán látható csillag pöttyeit festi. Biztonságosan, nyugodtan támaszkodik a saruban meztelen lábaira. A test anatómiailag tökéletlen ugyan, de vannak már plasztikus részletek, térbeliségre törekvés. Fényfoltok fehér csillogása a homlokán, arca több részén, nyakán, ujjain, ruházatán – kiemelve személye és cselekedetei szakralitását, az Istenséghez kötődését. (Számos csodatévő ikonnak különös, vakító fényjelenségeket tulajdonítottak. Nagy Szent Vazul egyházatya így ír a IV. században: „a kép által ahhoz a dicsőséghez emelkedünk fel, amelynek Ő képe, s a képpel egyenértékű lenyomata”). Feje körül a glória megkopott (feltételezhető, hogy az aranyozás lenyomata látható). Hívő képzeletének megjelenítésére törekszik, el akarja hitetni az isteni jelenlétet. Erről a képen látható emberről nagyon is hihető, amiket Lukácsról mondanak, írnak (például a XIII. század végi Legenda Aureliában), hogy tiszta, szűzies lény, sem felesége, sem gyermeke, csak a tanítás igazságával foglalkozó gondolkodó, hogy beszédmódja kedves, meggyőző és világos.
Ikonon belüli ikon
A festőállványon a befejezés előtt álló mű: az Istenanya a Gyermekkel, a nézőnek szembefordítva. A fiatal, légiesen keskeny arcú Mária, akárcsak Lukács, szomorú, gondterhelt és méltóságteljes. Balján ül a gyermek, jobbjával intim, gyengéd mozdulattal anyjába kapaszkodva. Mária felemelt jobbjával határozottan és jóságosan fiára mutat, ahogy ezen a képtípuson szokásos: ő „az út, az igazság és az élet”. A képen belüli kép, ikonon belüli ikon erős emocionális töltettel rendelkezik. A mindenkori Anya kapcsolata a mindenkori Gyermekkel (ugyanez a mozdulat ismétlődik Ország Lili 1969-ben festett Ikonfal-sorozatán, az Arany-barna Madonnákon, melyeken lenyomatként láthatók az imaginárius figurák). A kortalan arcú Jézus arany ruhában, ezáltal jelezve, hogy Jézus öröktől fogva Isten. Mária eredetileg bíborvörös maphoriont visel az isteni kifejeződés jegyében (eléggé megbarnult az idők folyamán). Világos, tiszta kontúrok között sugárzó színek. Lukács gondosan redőzött ruházata vörös és kék, megfelelően az elvárásoknak, előírásoknak. A színek szimbolikus jelentése kötött: a kék a tisztaság, igazság, hűség, a vörös a mennyei ragyogás, szeretet, melegség, a fehér az isteni fény, az ártatlanság, a barna a föld, az alázat, a szegénység. A festőállvány háromszöge ismétlése, erősítése a kép háromszög-kompozíciójának. Nincs harmadik dimenzió, nincs valóságos tér, fény-árnyék játékok sem, nincs közös fényforrás, mely a kettős jelenetet – kép a képben – összerendezné, így marad az irrealitásban.
Az arany háttértől elválasztva a padlózat kékeszöldje, zöldeskékje: ez a földi környezet, az arany a fénylő isteni közeg. Lukács lábainál festőeszközök, festéktartó doboz, vizestálka. Az aranyozott háttér kiemeli az előtér eseményeinek hatását. Az egész képből mélységes nyugalom árad.
Az ismeretlen mester talán saját művét is szívesen azonosította a Lukácsnak tulajdonított festményekkel, s tán ezért írta fel a háttérre piros ószláv betűkkel Lukács nevét.
Hans Belting szerint a Lukács-legenda nem bizonyított. A festő, aki ezt a képet létrehozta, biztosan hitt benne.
Földi és földön túli
Az ikonkészítés lassú, aprólékos, igényes munka: a fa csiszolása, pácolása, textilréteg ragasztása, alapozó szerek felhordása több rétegben, a rétegek között a száradási idő betartása, olykor karcolása, előrajzolás és így tovább. Tudni kell, hogy maga az alapanyag az egész természetet szimbolizálja, a fa, amelyre festenek, a növényvilágot, az enyv az állatok, a festék és a kréta az ásványok világát. Ez a földi valóság – amit ráfestenek, a földön túli. A hit szerinti képzelet, álom, látomás. Valószínűleg a legeredetibbek, legkifinomultabbak Andrej Rubljov misztikus, idealizáló, tökéletesen komponált (geometrikus kompozíciók, hol háromszögbe, hol szabályos ötszögbe), árnyalt színezésű ikonjai. 1969-ben, Ország Lili ikon-sorozatának figyelmes nézegetése közben, tőle hallottam először: „Rubljov Szentháromsága létezik, tehát létezik Isten” (idézet Florenszkijtől). Ez az itt bemutatott képre is ráillik.
A festők védőszentje
A XV. században, amikor a festők céheket alapítottak, megnőtt Lukács, a festők védőszentje ábrázolásának népszerűsége. Ezeken többnyire Lukácsot együtt festették a Madonnával mint élő modellel (ilyen a Münchenben, az Alte Pinakothekban látható Rogier van der Weyden-kép), vagy Lukács a festőállvány előtt áll munka közben, s előtte áll Mária a gyermek Jézussal. A XVI–XVII. században olykor a saját arcukat kölcsönzik a festők Lukácsnak (például Maerten van Heemskerck, 1534, Rennes, Musée des Beaux Arts), így azonosulva az első keresztény portréfestővel.
S. Nagy Katalin
Irodalom
- Belting, Hans: Kép és kultusz. Balassi Kiadó, Budapest, 2000.
- Eörsi Anna: Az Ige és a forma megtestesülése. Gondolatok a festő Szent Lukácsról és Szent Lukács néhány festőjéről. Acta Historicae Artium, 43.
- Haustein-Bartsch, Eva: Ikon. Taschen/Vince Kiadó, Budapest, 2009.
- Lazarev, Viktor: Középkori orosz festészet. Magyar Helikon, Budapest, 1975.
- Puskás Bernadett: Isten-szülő ábrázolások. Hodigitria, Online
- Russian icons: 14th–16th centuries: the History Museum, Moscow. Selection and Introduction by Irina Kyzlasova, Aurora Art Publishers, Leningrad, 1988.