::: A Fiktív arcképek című katalógus bevezetője
Bizonyos könyvek nagy hatással voltak rám és képzőművészi gondolkodásomra. Olykor szinte teljes közvetlenséggel, mintha természetes dolog lenne a műfajok közti átjárás. Sokszor elmeséltem, ilyen volt, igen, ilyen volt Alfred Jarry könyve, az Übü király. Ilyenkor észrevétlenül lappang az emberben az olvasási élmény, tudattalan folyamatok zajlanak, akár éveken keresztül is.
Egy idő után, hol fokozatosan, máskor meg hirtelen kitöréssel jelentkeznek a hatások, legkésőbb megfogható alakban. Amikor tudatossá válik a plasztikai indíték és az olvasottak közötti kapcsolat, akkor irányítani, alkalmazni is tudja az ember „az új tudást”. Az Übü alakváltozatai, családja, kiterjedt kapcsolatai, az eredeti történettől már régen elszakadt, de mégis, Jarry soraitól inspirált figurák és jelenetek hosszú éveken át kísérnek, és időnként újra meg újra előbukkannak.
A fiktív arcképek most harmadik éve foglalkoztatnak. Arcokban, elképzelt, a festés hevében születő portrékban kezdtem feloldani azt a szorítást, belső kényszert, ami minden festőt az állvány elé hajt. Rendszeres rajzolás volt ennek az alapja. És gyakran a rajz színeket, nagyobb méretet kívánt.
Hangulatok, érzések, indulatok is áthatották az éppen adott „történelmi pillanat” benyomásait; hatások, emberi jelenségek is tükröződhettek egy-egy megfestett arcban. Néhány opus után kiviláglott, hogy sorozat lesz a fejek egymásutánjából.
Munka közben észrevétlenül alakult úgy, hogy a különféle karakterek, eltérő típusok más és más festésmódot, ecsetkezelést, a megjelenítésnek más stílusát hozták magukkal. Így aztán már tudatosan figyeltem arra, hogy legyen a portrék között geometrizáló, gesztusokból épülő, rácsos szerkezetű, kubisztikus jellegű, és így tovább, ahogyan éppen a kibontakozó fej sugalmazta. Máskor a színek kontrasztja, vagy egyes színek tónusváltozatai foglalkoztattak.
Csak egy idő után vált világossá magam számára is, hogy Übü király távolabbi rokonságát, ismeretségi körét festem.
Kováts Albert
Átvett újraközlés | Forrás: a szerző kiállítási katalógusa
Készült 2025 márciusában, Budapesten | Megjelent Kováts Albert Fiktív arcképek és Titkos Járatok című kiállításához készült katalógus bevezetőjeként | Hotel Museum Galéria, Budapest | 2025. április 16. – május 18. | Reprodukciók: Kováts Gergő | Katalógusterv: Kováts Borbála | Hovatovább: Passuth Krisztina megnyitója
A kiállítás megnyitóján, Passuth Krisztina beszéde előtt és után, Szalontay Tünde előadásában, Nemes Nagy Ágnes két verse hangzott el. A fenti bevezető gondolatok kiegészítéseket, alább e verseket is közöljük. (A szerk.)
Nemes Nagy Ágnes: A látvány
A kék. A zöld. A folyamágy.
A tárgyak változásai.
Amint a látvány bent tapasztja végig
a koponyám falát, mint körmozi.
És éjszaka is felzavarnak,
északifénye van a falnak,
és fényes kések: bútorok –
s fölránt fektemből az a páfrány,
s rég-rothadt, bonyolult fonákján
a spórák is vele,
mint bonyolult nagyvárosok
légifelvétele –
Mert élesek, mert élesek
a képek mind, mert élesek,
vakít ez a hangtalan zsúfolódás,
amint jönnek és körbemennek
az ón, a kén, a madarak,
a repülések, kiterjedéstelen,
elektronhéjuk-vesztett égitestek
sűrűségébe összehajtva,
labdába gyúrt gyökök,
amint forognak végeérhetetlen
egy szüntelenül égető jelenben,
ahol nincsenek térközök.
Egy fában lakom.
Lombja évszaktalan,
az égig ér, a dadogásig,
és látom zsúfolódni zárva-termő
gyümölcseit.
Nemes Nagy Ágnes: Éjszakai tölgyfa
Éjszaka történt, hogy a járókelő
valami zajt hallott és visszafordult:
egy tölgyfa jött mögötte.
Megállt, bevárta. Úgy jött ez a tölgy
ahogy gyökereit frissen kihúzta
s még földes, hosszú kígyólábakon
hullámzott az aszfaltos útra,
mint egy idomtalan sellő, igyekezett,
túlságosan széles feje surolta
a néma boltredőnyöket,
mikor elérte a járókelőt,
a lámpaoszlopnak mindjárt nekidőlt,
aztán haját szétháritotta.
A haj mögül egy tölgyfa arca nézett.
Nagy, mohos arc. Talán. Vagy másmilyen.
Érezte akkor a járókelő
saját körvonalait lazulni,
köd úszta be folyékony partjait,
mint aki hirtelen erdei
tóvá sötétül,
mert egy ilyen arcot tükrözhetett.
És lélegeztek mindaketten.
Néhány madárfészek a tölgy hajában,
bennük alvó madár, mintegy gondatlanul,
ott-feledetten.
Mert sürgető volt.
Oly sürgetően állt ott mozdulatlan,
mint egy hír, tölgy-alakban,
amely elfárad megfejtetlenül.
Hajfüggönyét visszaengedte már.
Megfordult. Indult. Furcsa lába.
Vitte fészkeit, madarait,
s a járókelő
szilárduló szeme előtt
fénnyel szórta a neonlámpa-sor.
Már várta az elhagyott gödör,
amelybe visszaforr.