::: Kováts Albert új kiállítása elé
Feltámadt-e Übü? S ha igen, hogyan, mi okból, s mit akar ma Kováts Albert képeinek révén nekünk mondani? S megértjük-e ma azt, amiért az Alfred Jarry teremtette figura – aki Kováts Albert számára csak 1966-ban öltött formát – mostanában újra megszólalt? De mit is akart közölni velünk valójában?
Vele a művész még annyi évtized után is vitatkozik, talán szereti – s talán gyűlöli is, váltakozva, a helyzet szerint. Ahogy megjegyzi: „a Jarry soraitól inspirált figurák és jelenetek hosszú éveken át kísérnek, és időnként újra előbukkannak.” S még hozzáteszi: „A fiktív arcképek most harmadik éve foglalkoztatnak. Arcokban, elképzelt, a festés hevében születő portrékban a szorítást, a belső kényszert jelzik.” A belső kényszer és a szorítás a képek stílusában, sajátos expresszivitásában, színvilágában is kifejezésre jut.
Kováts Albert számára azonban Übü király nemcsak egy különös, régi mondába illő tematikát, hanem ugyanekkor egy jellegzetes kubisztikus stílust jelent, amely jól kifejezésre juttatja az összetartozó színek tónusváltozatait. Mint ahogy a művész maga felismeri, hogy valójában Übü király távolabbi rokonságát, ismeretségi körét festi. Mintha minden az ő kisugárzása lenne. A rokonságba beletartozik a „jó” és a „rossz”, a szép színek harmóniája, és a színeket szétfeszítő belső feszültség is – a kettő elválaszthatatlan párt alkot, a kettőnek csak együtt van értelme.
A kompozíciók elrendezése általában hasonló: a viszonylag szűk térbe, a téglalap vagy négyzet alakú keretbe szorított elemek jelentősége megnő, amikor a sziporkázó vagy finoman árnyalt színekben felbukkanó arcok, fejek meghatározzák a kompozíciók jellegzetességeit. A művész hangsúlyozottan redukált elemekkel dolgozik, nincs rajtuk semmi fölösleges, másodlagos, elhanyagolható.
A kompozíciók szellemi eredete több forrásból fakad: azoknak az alkotóknak a gondolatvilágára és vizuális látványvilágára utal, akik még a régi időkben, képeikben és rajzaikban ezt a különös transzparenciát képviselték. Így elsődlegesen a hazai Vajda Lajos és Bálint Endre jön szóba, és a velük rokon szellemiségű külföldi alkotók: leginkább talán Paul Klee és Max Ernst – akiknek alkotásait Kováts Albert sokat tanulmányozta, magáévá tette, de ugyanakkor a maga számára át is formálta.
Ezek a félig álomba merülő figurák: Bálint, Klee vagy Max Ernst ihletik aztán Kováts Albert későbbi, különös, nagyrészt groteszk, de ugyancsak markáns, jellegzetes kompozícióit, mint például a Zöldfülű, a Jófej, a Fáradt mosoly, az Ördögmaszk, a Küklopsz és a többiek ciklusát. Mindemellett ezek a képek hangsúlyozottan kerülik a lírai szépséget, kiegyensúlyozottságot, a korábbi Übü-kompozíciókhoz hasonlóan megőriznek magukban valamilyen – kicsit primitív, néha groteszk – vadságot. Az erős, feltűnő, a leegyszerűsített foltokból összerakott kompozíciók valamelyest eltávolodnak az egykori szürrealisták tört színeitől, elvonatkoztatott, álomszerű világától, hogy egy erőteljesebb, „megfoghatóbb” groteszk látásmód érvényesüljön.
Az új képek, amelyeket a művész most ezen a tárlaton mutat be először, leginkább ezt az új áramlatot képviselik. A monokróm háttér előtt, általában a síkba simulva egészen leegyszerűsített, viszonylag nagy méretű fejek tűnnek fel. Egymással ütköző felületek ezek, nem megnyugtató, megbékélt világról, hanem annak éppen ellenkezőjéről adnak hírt.
A sajátos, erőteljes portrékban több a harag, az indulat, mint a kiegyensúlyozottság, a béke. De ha tovább nézzük őket, felmerül bennünk a kérdés, hogy a régebbi „Übük” leszármazottai most minket vesznek-e körül, vagy éppen ellenkezőleg, bennünk rejtőzködtek-e egészen addig, míg a festő fel nem fedezte és láthatóvá nem tette őket? Most már itt vannak – látjuk és nem is felejtjük, hozzánk tartoznak, mindennapi életünk és kultúránk részeivé váltak. Így kell őket elfogadnunk a külvilágban és magunkban – de mindenekfölött Kováts Albert művészetében, mint annak egy új, fontos, erőteljes fejezetét.
Passuth Krisztina