::: Párosesszé az északi szigetről
Dr. Cseuz Regina főorvos asszonynak
Kevés olyan hely van a világon, ahol a forróság és a fagy ennyire közel vannak egymáshoz, mint. Izlandon a perzselő láva és a jég birodalma. A természet egyszerre ordít és suttog. A táj vad és finom.
Izland az északi sarkkör vidékén található, az európai kontinens második legnagyobb szigete. Az Atlanti-hátság Izland alatt húzódik, ahol távolodik egymástól Európa és Észak-Amerika. Ez repedéseket nyit, amelyeken át a magma a Föld mélyéből a felszínre jön. A szigetet felfedező vikingek füstöt láttak, éppen ezért nevezték el füstölgő öbölnek azt a területet, amely ma is a sziget fővárosa: Reykjavík. Izland aktív vulkanizmusa mellett sok gejzírrel és hőforrással is rendelkezik. Folyamatosan növekszik és alakul, egyszerre formálja tűz és jég. Ezek az ellentétes erők nem kioltják, hanem kiegészítik egymást. Jékely Zoltán szavaival: „Hőség izzó párája leng a tájon / (…) / s benne az ember tűnékenysége, / mulandósága hogy ne fájjon?”
A földgömbre tekintve láthatjuk, Izland mennyire északon található, távol mindentől. A természet nyers és lenyűgöző erejének élő színtere. A fortyogó iszap és a csendesen hömpölygő gleccserek egymás mellett formálják a tájat. A végtelennek tűnő, zord vidék különös szépséget hordoz: zuhogó vízesések és az égbolton táncoló sarki fény együtt alkotnak szinte földöntúli látványt. Izland nemcsak földrajzi hely, hanem élmény és hangulat, amely egyszerre nyugtatja és felkavarja az embert.
Az eltűnt idő nyomait a gleccsereken található sötét vulkáni hamu jelzi. A sziget alatt, az óceánban rejtőző forró pont (hot spot) látlelet a Földről. Láthatatlanul izzik a víztömegek alatt a magma tüzes ereje. A felszínről nézve mindez rejtve marad.
A szigetről először a görög utazó és földrajzíró, Pütheasz számolt be, az egyik északi-tengeri útjáról szóló Peri tou Okeanou (Az óceánról) című művében, a Kr. e. 4. században. Ma már ez a mű csak töredékekben ismert. Ő egy titokzatos helyet említ, amelyet Thule néven ír le. Beszámolója szerint hat nap hajóútra volt Britanniából észak felé. Leírása alapján a nyári napforduló idején ott nem nyugszik le a nap – vagyis a sarki nappal jelenségét tapasztalta meg. Az ottani tengert furcsának nevezte: „nem víz, sem levegő, sem föld, hanem ezek keveréke”. Sokan ezt a téli tengerek vagy az úszó jég leírásának tartják. Az éghajlatot hidegnek és zavarónak mondja. Egyesek szerint a leírás Norvégia partvidékére és Feröerre is vonatkozhat, mások viszont Izlandra voksolnak.
A nyolcadik században ír szerzetesek érkeztek a szigetre. Nevét 860 körül egy norvég hajóstól kapta, aki jégföldnek, azaz Icelandnak nevezte el. Kevesebb mint félmillióan lakják, s nemcsak geológiai kettősség jellemzi, hanem a társadalom származása is kettős: genetikai vizsgálatok szerint a férfiak viking eredetűek, míg a nők kelta származásúak.
Geográfusok és minden természetszerető ember számára különleges az a sokszínűség, ami jellemzi ezt a területet. Könnyebben megérthető és megtapasztalható itt természet és ember viszonya, a mindenáron való élni akarás erőssége és fontossága. Láthatóvá válik az evolúció és a földtörténet folyamata.
Izlandot a költők országának tartják, szinte mindenki ír verseket. Egyedi a zeneművészetük, már a 11–13. században jelentős volt a képzőművészetük, és nagyon figyelemre méltó a festészetük is. Ám amikor két éve barátaink meggyőztek bennünket, hogy utazzunk Izlandra, még szinte semmit nem tudtunk az izlandi festészetről. Ugyanúgy nem szerepel a művészettörténeti könyvekben, mint a magyar művészet sem. A négykötetes Művészeti Lexikonban is csak egy jellegtelen rövid bemutató található róla. Nagyon vonzó volt ugyanakkor, hogy Reykjavík a legészakibb főváros, csábított a természet szépsége, a gejzírek, a vízesések, a tűzhányók, a táj sokszínűsége, a hegyvonulatok faktúrája és a fényviszonyok.
Az izlandi festészet mindmáig kedvelt műfaja a tájkép, ami az északi sziget természeti adottságai ismeretében nagyon is érthető. Különleges látványegyütteseket kínál a táj: a vulkanikus hegyoldalak, a rendszeresen kitörő vulkánok és amit maguk mögött hagynak, a magasba szökő gejzírek, a víz sugarai. A tájat mindenütt átszövő vízesések, az ember lábai alatt váratlanul feltörő bugyborékok és az égen a fényjátékok, a különös alakzatú felhők.
Számos ismert tájképfestőjük van, tele vannak velük a múzeumok, a közintézmények és a lakások falai. Festői nyelvezetük változatos, gyakran keveredik a figuratív és a nonfiguratív, a realista és az avantgárd szemlélet. Vannak minimalista tájképfestőik és pop-artosok is. Megőrizték a folklór hagyományait, ugyanakkor a tudományos valóságot is megjelenítik, művészi formában.
Az izlandi festészet egyik legjelentősebb alakja Jóhannes Sveinsson Kjarval (1885–1972), akinek művészetében a természet és a képzelet különleges egységet alkot. A formák és színek sajátos kezelése révén egyszerre jelenik meg a természet nyers ereje és annak finom, szinte misztikus hangulata. Kjarval egyrészt lefestette, amit látott, dokumentálta, amit tapasztalt, másrészt spirituális geológiát teremtett. Az ember benső világa hasonló rétegzettségekkel rendelkezik, mint a Föld belső része – ennek élményét nyújtja műveiben.
Kjarval vidéki parasztcsaládban született, volt halász, tengerész, végigjárta a századforduló szokásos izlandi életpályáját. Hamar kiderült festői tehetsége, Reykjavíkban, majd Koppenhágában tanult, végigutazta és végigfestette Izlandot, Dániát, Norvégiát és Svédországot. Hazája tájkép- és portréfestészetén kívül a táj volt az ihletője; megőrizte és megújította a hagyományokat.
Eljutott 1928-ban Párizsba is, festői nyelvére alakítóan hatottak az impresszionisták és az expresszionisták; nemcsak az északi művészetnek, hanem a modern európai festészetnek is kiemelkedő alkotója. Színgazdag tájképeit szokás leginkább emlegetni, pedig karakteres emberábrázolása is figyelemre méltó. Számos kiállítást rendezett, művei megtalálhatók az izlandi múzeumokban és a nagy nemzetközi gyűjteményekben (például New Yorkban) is. Könyvek sora jelent meg munkásságáról, hagyatékát az izlandi Nemzeti Múzeumra hagyta.
Olajfestményeiben és akvarelljeiben is megőrzi a táj, a természet látványát, annak rétegzettségét, sokféleségét, rendkívüli gazdagságát, de telíti érzelmekkel, amelyek a nézőkben felidézik saját emlékeiket, élményeiket. Dinamizmusa és líraisága meglepi a művek befogadóit, akik újraélik mindazt, amitől egyedi az izlandi sziget világa. Érzékelteti az elemek küzdelmét, a feszültséget, amit a váratlanul kitörni készülő vulkánok jelenléte okoz. Körben az óceán végtelensége, belül pedig a mindenütt nagy erővel zúduló vízesések, a váratlanul kitörő gejzírek, a földből felbugyogó vizek. Mindez nem naturálisan, egyáltalán nem fotóhatásra törekedve, hanem művészi nyelven és nagyon fegyelmezett kompozíciókban. Színei erősek, meggyőzőek, de soha nem harsányak. Festésmódja, gesztusai egyéniek.
Az egyik kedvenc festményünk, hatalmas napkoronggal a bal felső részén – összetett szerkezete és differenciált színvilága miatt – egyszerre jellemzi az izlandi tájat és tájképfestészetet.
A mélybe nyúló tágas kompozíció minden irányban folytatódik. Az a belső dinamika, ami a kép felületén megjelenik, a térben messzire tágulva erősíti a belső mozgásokat. Mindaz a természeti elem, ami a festményen látható – fény, víz, hegyvonulat – jellegzetessége Izlandnak és erőket, energiát sugároz. Aki járt ott, átélhette, hogy olyan az egész, mintha minden mozogna, változna és épp ezáltal kötné az embert az elemekhez.
Expresszív színvilága ellenére sem expresszionista a mű, valóságosabb annál. Az előtérben a jobb oldalon a zöld jelenléte utal a növényzetre is, de nem ez a meghatározó a tájélményben. A képet minden feszültség ellenére derű hatja át, az amúgy ijesztővé válni tudó elemek sem ijesztőek.
Izsák Éva – S. Nagy Katalin