::: Marianne Wolf Ab ovo című kiállításáról
Az események közepében érezhetjük magunkat, olvasva a kiállítás címét: Ab ovo – Formák és színek. Egyszerű cím lenne, ha az ab ovo kifejezés nem adna hozzá mélyebb tartalmat. Gyakran hallani írókkal kapcsolatban: egy könyvet mindenki tud, de amit ezután ír, az dönti el, író-e az illető. Ez csak részben igaz, mert ismerünk – akár a világirodalomban is – úgynevezett egykönyves sikeres írókat. Ha már latin kifejezéssel indítottuk ezt az írást, a kevésbé elegáns német mondást is idézhetnénk: einmal ist keinmal (egyszer még elcsúszik). Marianne Wolf esetében már nem kell a fenti kifejezésre gondolnunk, tavalyi, sikeres bemutatkozó kiállítása után (amely négy év munkáit ölelte fel) most nagyrészt új munkákkal rukkolt elő az MTA Győri Galériájában.
Szerencsés választás a helyszín, az épület tágas kerengőjében jól érvényesülnek a művek, és ez a kerengés, ahogyan körbejárjuk a kiállítást – akkor is, ha eredeti pozíciónkhoz érkezünk vissza –, a végtelen érzését sugallja. Minden újrakezdhető? Megállásra kényszerítenek a dinamikus formák; a dőlések, az erőhatások egy végtelen dominójátékra utalnak, aminek mi is részesei vagyunk az életben, és amelyet oly gyakran kivédeni, megakadályozni próbálunk, vagy éppen az első dominó megpöccintésével egy visszavonhatatlan láncreakciót elindítani.
A műveknél nincs időjelzés, ami talán nem véletlen, hanem a kiállítás megkomponálásának sajátos módja. Az időrendi, kronologikus elhelyezés helyett a művek közötti párbeszédre tevődik a hangsúly, ezzel többletjelentést, új értelmet nyerhetnek a munkák, illetve az eseménytér közepében érezheti magát a látogató.
A művész ars poeticájának gazdagodását látjuk az új művekben. A Metallica szürke hátteréből négyzetek bukkannak elő, egymásba rejtve; egyensúlyuk megbomlik, mozgásba lendíti őket a végtelenből felbukkanó és a végtelenbe tartó sárga és lila egyenes. A halványkék oszlop megálljt parancsol az elmozdulásnak, maga a determináció. A Csíkos elmozdulások is a mozgást állítják a fókuszba, a tér elemei felbomlanak, a fekete négyzet ugyan mozdulatlan, de a fekete-fehér csíkos formadarabok a rend képzetét kérdőjelezik meg. Az Elhajló tér is a fekete-szürke-fehér színű formákra épül. A fekete négyzet megnyúlik, olyan testet formál, amelynek nincs befejezése, hiányos, elolvadt, elfolyt – ahogy elfolyik, elfogy az idő, a lélegzet is. Mintha árnyékot látnánk, árnyék vetül a térbe, súlyos és uralkodó, megtörten is.
Az Őszi leporelló madárszárnyként nyílik ki, azt várjuk, mikor rebben el. De lehet egy ízeltlábú egyik testrésze, elválva a testtől, örök mozdulatlanságra ítélve a testet. Búcsúmozdulat, nincs tovább? A Vörös tér nem más, mint egy felhasított tér, amelybe ablakot vágtak, ahogy a lékhalászok léket vágnak a jégbe. A piros szín itt a fájdalom, a vér jele. A születés pillanatát látjuk, világra jött valaki-valami, titokban. Vagy inkább a betörés jelét látjuk, a hiányt, a veszteséget? A Kék és vörös ellentéte is az elhajlásra épül, egyben a kék színű forma kiválására, felszínre törésére. A piros folt csak háttér, létezik, de hatása titkos. Az állandóság itt a fehér négyzet sziluettje, szellemképe; átlátszóan van jelen, mint az emlékezet, amely örök. A formák egymásmellettiségében a hierarchia felbomlását látjuk. A Rombus coloratus a tér mélységét hozza felszínre, amelyet körbe is zárnak a többi formák, így egyúttal ki is emelik a térnek ezt a részét. A fehér négyzet hiányos, helyesebben mondva árnyékolt lesz, nem látható. Olyan, mintha belőle jönne létre a tér, a mindenség.
A Lebegő forma ezen a kiállításon új erőre kap. Egyedül áll az egyik sarokban, de magánya válik közkinccsé, nyilvánvalóvá. Mintha egy lebegő zsebkendőt látnánk, a kocka a visszájára fordult, az élére. Tojástánc. A kompozíció közepén Manhattan tükörképe. Az Ab ovo színterei lebegők, légiesek. A bordó szín az átláthatatlanságot sugallja, de szabálytalan formája jelzi, nem romolhatatlan, idővel leomlik, mint a kínai fal. Zárt és nyitott formái a kinti és benti világot jelképezik, a létezőt és a láthatatlant. A titkot és a folytonosságot. Kívül is, belül is vagyunk, mint a Kint és bent alkotásnál is, a mű közepén elmozdult párhuzamosok halmaza. Nem a végtelenben találkoznak.
Marianne Wolf új és régi alkotásaiban is a dolgok közepébe vág. Ab ovo. Teremtett világa nem mozdulatlan, nagyon is mozgásban van. Végtelenített, mint egy Möbius-szalag, bárhonnan is indulunk el, visszatérhetünk a kezdetekhez. Mintha időutaznánk, az utazókon nem fog az idő, csak azok érzik az idők súlyát, akik visszavárják az utazókat. Ab ovo.
Abafáy-Deák Csillag – Kölüs Lajos