::: Gaál József Idolum című kiállításáról
Mottó:
Aki én voltam, nincs már, aki én leszek, nincs még.
Szép a tavasz, szép a nyár is, de a legszebb a köztes lét.
(Kispál és a Borz: Fogás volt temérdek)
A testet alkotó elemek nem omlanak össze, körvonaluk változó, a véglegesség érzetét szüntetik meg, a befejezetlenség állapotát keltik, mintha fejből, emlékezetből rajzolnánk, raknánk össze a földrészeket. A köztes lét, a nemtudás világában vagyunk. Minden képlékeny, formátlan és szabadon formálható. Mibe kapaszkodhat a nem eleget tudó lény, önmagára tekintve? Születése pillanatára lát rá, az ég és a föld még egy, a sötét és világosság nincs egymástól elválasztva. Botorkálunk csak, tudattalanul. A mozdulat félszeg, csapongó, ösztönös és céltalan. Annak látszik. Mintha sarokba szorított, csapdába esett lényeket látnánk. Abszurd diszharmóniájuk és deformációjuk taszítja és vonzza is a néző tekintetét.
Hosszú ideje az önfelismerés kezdete foglalkoztatja Gaál Józsefet. Saját logikáját követve nem előre, hanem visszafelé megy az időben, paradoxon, hogy így férkőzik közel a jelenhez, a kortárs életérzéshez, a mai társadalom lélektanához, a kibillent léthez, az új és régi hazugságok torzító hatásához. Nyomot, nyomokat keres, a test nyomait és a tudat (a test) formátlanságának jajszavait. A nyelv előtti állapotban vagyunk. Gaál performansza (Vokális előadás Kurt Schwitters poémái nyomán) is ezt a helyzetet idézte meg a Tér-Kép Galériában, az Idolum című kiállítása megnyitója után. Nem farkasok által felnevelt emberi lényeket látunk, nem is Robinsonokat, hanem a test kortünetét, benne a robusztus test groteszkségét, hogy nincs végső jelentés, nincs egyetlen olvasat, minden változó.
Gaál nem a társadalomból való kiszakítottságot, kitaszítottságot ábrázolja, hanem az egyed születését, testté válását, még nincs közösség, csak egyedek vannak. Mozgó életerő van, ahogy az egysejtűek is mozognak az éltető vízben. A mozgó életerőnek légszomja van, nem tud önmagáról, bolyong a köztes létben. Megfoghatatlan, porózus, porló, homogén alaktalan. Csonka, magába záruló formátlanságban, torzó a befejezhetetlenségben. (Gaál, 2020, cédulanapló)
Lényeinek arctalansága, illetve maszkszerű, foltos, töredezett, hiányos, heges arca egyszerre jelenti a rejtekezést, egyszerre a tudattalan kiválást. Az élni akarást és a jövőtlenséget. Még nincs, nem lehet vétke, morálja sincs, így balga sem lehet. Számára menny és pokol nem különül el, mert nem ismeri a fogalmat. Testetlen léte van. Gaál József ezt ismeri fel, a lélek hiányát, illetve testbe oldódását. Nincs halál sem, nem ismeri, ahhoz tudattal kellene bírni, csak pusztulás van. Elgyengülés és kimúlás. Értékhiány van, amelyet az állati léthez közeli állapot jellemez. Önmagát még nem szelídítette meg az emberi lény. Vadság van, a test hatalma és könyörtelensége, a test éhségszörny, a test élni akar, miközben védtelen, kiszolgáltatott.
Gaál az idő születését szólítja meg, amely egyben az emberi lény születését is jelenti, mert a jelenből nő ki a múlt, az emlékezet és emlékezés. A nemekre való utalás is sejtelmes, nem egyértelmű. Mintha nőt és férfit látnánk. A test káprázatait hívja életre. Káprázatokat teremt. Az avatatlan szem elé tárja a lény belső világát, amelyet a test formája, kinézete, színe fog össze és őriz. Tragikus és komikus kinézetű fonák-lényeket látunk, a fonákság mélységét és határtalanságát.
Az emberi valóság valótlansága tárul elénk. Bárhogy is vágyunk az idolokra, azok hiánya fontosabb, mint bármely forma isteni eszménnyé válása, bálványként való hódolata. Nincs tiszta lap, Gaál nem a hófehér emberi lelket keresi. Az ember felsőbbrendűségét, mindenhatóságát kérdőjelezi meg. Ezzel egyfajta párhuzamos világot hoz létre, amelyben helye van minden emberi és nem emberi lénynek. Mert a képein látható lények még nem emberek, csak hasonlítanak rá. Ez a hasonlóság csapda is, az önfelismerés csapdája, mert tudatunkat már nem tudjuk kikapcsolni, önlétünket nem tudjuk nem létezőnek tekinteni. Ez egyben a tudós csapdája is, aki úgy kísérletezik, hogy figyelembe kell vennie, maga és részese a kísérletnek, befolyásolja a végeredményt.
Végtelenek Gaál lényei, bizonytalan határvonalakkal. Szellemlények, bolygó hollandik, visszajáró lelkek. Nem a halál markában látjuk őket, hanem esendőségükben, szabadok, ha életük kérészélet is. Sebezhetők, hús-vér testek. Megszülettek és vannak. Gondolat nélküliek. Makogó majmok. Ahogy a farkasok, a sakálok az éjszakai sötétben üvöltenek, vagy némán vonulnak, vadásznak, ölnek.
Gaál figurái félelmetesek, testük határa a lét határa. Önmagukba fordultak. Egyek. Aszimmetriájuk metamorfózisuk, félelmüket rejtik, hordozzák. Szürreális mobil szobrok. Örkény István egyperceseire gondolunk, a logika kifordítására. Ahogy Gaál is – hasonlóan Örkényhez – másként látja a hétköznapi embert. Az Idolum mindegyik alkotása az emberi lény demitizálása, egyben a valóságot elfedő előítéletekkel való szembesítés is.
Abafáy-Deák Csillag – Kölüs Lajos