A jövők emlékei

::: Dániel András festményei elé


Lehet-e egy festmény egyszerre végtelenül letisztult és zavarba ejtően többrétegű? Hideg fejjel kimunkált, precíz, s egyúttal szürreálisan tétova, már-már elábrándozó? Egyszerre nyilvánvaló és titokzatos? Zsurnalisztikusan profán, ugyanakkor éterien ikonszerű?

Megférnek-e egymás mellett – mi több: egymásba ágyazva – össze nem illő valóságdarabkák, miközben úgy érezzük, hogy mindig is összetartozónak kellett lenniük? Állíthatunk és kérdezhetünk-e egyszerre ugyanazzal a mondattal, ugyanazokkal a szavakkal? Lehet-e egy kép megnyugtatóan felzaklató vagy provokatívan csendes szavú?

Dániel András festménye, 2005.
Dániel András festménye, 2005.

Dániel András – a Figyelő művészeti vezetője és egyik grafikusa – legújabb festményei láttán a fenti kérdésekre az ember hajlamos igennel válaszolni. A Semmi baj című tárlat vásznain valahonnan ismerősnek tetsző, szép, nyugodt, néma alakok láthatók, távolba révedő tekintetekkel, akiken érezni, hogy egyaránt átélték a múltat, megélik a jelent, de valójában a jövőben léteznek.

Abban a jövőben, amely – abszurd képzettársításként? fenyegető álomként? furdaló lelkiismeretként? vigaszként? – ott álldogál a tenyerükben, ott gubbaszt az ölükben, vagy éppenséggel megpróbálja eloltani azt a tüzet, amely sárgásvörös prémként világít meztelen vállukon. S amely tüzet nyilvánvalóan képtelenség valaha is eloltani.

Zsubori Ervin


Átvett újraközlés | Forrás: Zsubori Ervin archívuma
Készült 2006 januárjában, Dániel András Semmi baj című tárlatáról | Godot Galéria, Budapest, 2006. január 11–28. | Megjelent a Figyelő 2006/3. számában

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük