Párhuzamos univerzumok

::: New York után


Egyik legfontosabb alapműveletem a tervezés. Fantáziámat már aprólék koromban is izgatta, hol, milyen környezetben fogok élni, ha nagy leszek. Leginkább abban a hangulatos családi házban szerettem volna lakni az Eötvös utcában, amelyik ugyan kicsit lepukkant volt, de izgalmas, teljesen elütően a megszokott sátortetősöktől, kis boltívekkel és verandával. Mindig elképzeltem, hogyan fogom felújítani, ha egyszer az enyém lesz (nem lett).

Bátyámmal terepasztalon építettük meg az ideális tájat, ahol a vonat hegyeket és erdőket, majd a vízimalmot maga mögött hagyva fut be a helyes kis város favázas házai közé. Zoli barátommal Legóból építettük tovább a légvárat: az nyert, akinek a legtöbb terasz volt a házában.

Amikor nagyobb lettem, és már egyedül közlekedhettem a világban, folyton Budapest utcáit, tereit, parkjait róttam és ízlelgettem, milyen lenne a Városliget mellett lakni, a margitszigeti víztornyot lakássá átépíteni, vagy Karinthy Cinivel cserélni és a Gellérthegyre költözni.

Elég sok idő eltelt azóta, és bár maradéktalanul elégedett vagyok a házzal, utcával, kerülettel, várossal, országgal és földrésszel, ahol lakunk, mégis minden új helyen, ahol megfordulok, automatikusan lefuttatom az összehasonlító programot. Így történt ez minapi utunkon, New Yorkban is. Természetesen nagy élmény a valóságban viszontlátni a képeken és filmeken ezerszer látott emblematikus helyeket és épületeket, ám engem ennél is jobban érdekel egy város levegője, hangulata, élhetősége. Szeretem elképzelni, milyen párhuzamos életeket élhettem volna ezeken a helyeken.

New York, 2012 (Hoffmann Tamás felvétele)
New York, 2012 (Hoffmann Tamás felvétele)

Milyen lett volna Brooklyn fasorokkal szegélyezett árnyas utcáiban meghúzni a tengópálya krétavonalait? Ugyanolyan érzés-e a Central Parkban futni, sétálni, biciklizni, mint a saját parkomban? Hol ismertem volna meg Suzyt, és hová jártunk volna szombat esténként? Milyen emberek, szomszédok társaságában nőttem volna fel, kik lettek volna a barátaim, iskolatársaim? (Anélkül, hogy a valós barátaimat le akarnám cserélni bárkire is, you know…)

Optikailag és hangulatában természetesen New York is kiállta a próbát; pazar kulisszája lehet a létnek sokszínűségével, végtelen lehetőségeivel, folyamatos megújulásával. A lehetséges életek minősége azonban nagyon különbözően alakulhat, annak függvényében, melyik népcsoport, társadalmi réteg és városrész tagjaként képzeljük el magunkat.

Elsőként mindig a meg nem valósult zenész bújik ki belőlem; legszívesebben keresett hangszeres virtuózként hagytam volna magam kézről kézre adni a legendás jazz és new wave klubok között. A SoHo környékén sétálva sajnos csak hűlt helyét találtuk a CBGB-nek – a Country, BlueGrass and Blues klubnak –, és bár egy cikkből megtudtam, hogy David Byrne új irodája most is itt van a közelben, hiába vártam, hogy a mester szembejöjjön velem az utcán és hálát adjon a szerencséjének. Ugyanígy jelentkezett képregény-rajzoló énem is – ami szintén egy meghiúsult B-terv maradt –, de sajnos Art Spiegelman sem szaladt belém. A netovább egy karrier lett volna a The New Yorker magazinnál. Számomra ez a folyóirat fejezi ki legjobban a várost; ha egy számát a kezembe veszem és végiglapozom, már érzem is, milyen lehet Manhattanben élni. Legendás karikatúráit nagyon kedvelem.

Mindig érdekes feladat egy először látott városban a sztereotípiák és előítéletek leellenőrzése is: minden kis cáfolatot elégedett befelé mosolygással nyugtázunk. Persze, hogy sokan vannak, sietnek és folyton telefonálnak (amúgy legalább ugyanennyien magukban beszélnek, ha csak nem létezik a telekommunikációnak egy új, eszköztelen módja, amit mi Európában még nem ismerünk), de nem jönnek nekünk, nem néznek levegőnek minket, mindig végtelenül udvariasak és többnyire mosolyognak.

Igen, a metróban sok fekete és más bőrszínű emberrel utazunk együtt, de ennek mindig örülünk, ahelyett, hogy félni kezdenénk, ahogy az útikönyvek javasolják. Az egész világ képviselői néhány négyzetméteren, elegánsan és eredetien öltözve, ápoltan, egyenrangú szereplőkként. Főleg a fekete közösséget figyelem lopva, próbálok belegondolni a történetükbe, milyen érzés lehet az ö életük, tudva, hogy őseiket erőszakkal hozták ide, kínozták, kihasználták és lenézték őket, és a mai napig küzdeniük kell az egyenjogúságukért. Helyes és intelligens tekintetek, kifogástalan külső; egy meghatározhatatlan öntudat és méltóság sugárzik belőlük. Valamelyik kávézóban csak egy szemvillanásra találkozik a tekintetünk az idősebb fekete hölggyel, míg átnyújtja a kávét. Később még egyszer összeszaladunk, elmosolyodik, s egyértelmű szemmozdulattal köszöni meg, hogy egy pillanatra kíváncsi voltam a sorsára.

Ami a taxisofőröket illeti, rossz hírüket mindössze egyetlen eset igazolta. Miután beszálltunk a kócos, hullámos ősz hajú öregember mögé, sokáig meg voltunk győződve, hogy Pierre Richard új filmjébe tévedtünk. Gyaníthatóan olasz származású vezetőnk igen impulzív módon próbált rábeszélni minket, hogy a hosszabb (és persze drágább) kerülőutat válasszuk, ha nem akarjuk dugóban állva lekésni a gépünket – miközben mi az életünkért rettegtünk vad száguldása közepette. Amikor az általa ajánlott irányban is bedugultunk, hosszan és érthetetlenül magyarázta, miért hülye mindenki más rajta kívül. Miután többféle artikulációban próbáltuk tudtára adni, hogy a C terminálról indulunk, magabiztosan kitett volna minket az A-nál, ha nem vagyunk elég makacsok. De valószínűleg ez is a szolgáltatás része, hogy legyen mit elmesélniük a hazatérőknek…

Hoffmann Tamás


Exkluzív elsőközlés
Készült 2012 májusában Stuttgartban, egy másfél hetes New York-i látogatás után

Comments

  1. Hoffmann Erika says:

    Nagyon érdekes írás, főleg azért, mert én is sokat gondolkozom a párhuzamos univerzumokon. Párizs, és a nagypolgári budapesti (Vécsey utcai) házam mellett Manhattan és Brooklyn is szerepel a választott színhelyek között.

  2. Hoffmann Jani says:

    Gratulálunk, simán lehetnétek világhírű író házaspár. Nagyon vizuális az írás, kellemes élményt adott. Egyre jobban kívánkozom NY-ba.
    A terepasztal ….:)

    Béke: Nyuszi, Maci

  3. Kispiskóta says:

    A “Tudnék-e itt élni?” kérdés nálunk is felmerül minden külföldi utazáson.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük