Csak úgy…

::: Egy új esszésorozat elé


Annyi mindenről írtam. Legtöbbet festményekről, festőkről. A művészettörténeten kívül hosszan kalandoztam kultúra- és művészetszociológiában, tárgykultúrában, lakásbelsőkben, köztereken. Többnyire a látvány, a környezetünk elemeit próbáltam megismerni és értelmezni. Hol tanulmányokban, hol esszékben. Sajnos, a szépíráshoz nincs kellő tehetségem. Pedig öregedvén, egyre inkább vonzott, hogy csak úgy írjak. Újabb kísérletet teszek: csak úgy írok néhány dologról, jelenségről, élőről, élettelenről, amiken viszonylag sokat gondolkodtam.

Elsőként a fákról. Aztán az állatokról, a madarakról, a tengerről, a szerelemről. És így tovább.

Nem szeretném bő lére ereszteni a beharangozó előszót. Inkább majd az egyes részeket. Nem titkolt célom, hogy ezekből összeálljon az életem, ha arra nincs képességem, hogy igazán sokrétű évtizedeimről önéletrajzi regényben mesélhessek.

Mesélni először az ötéves Tominak kezdtem. Kitaláltuk a „világvége” nyuszit, aki a kertünkből elindult hűséges kutyájával, Bagett-tel, hogy megtalálják a világ végét. Kalandoztak hegyekben, erdőkben, tengereknél, városokban, Atlantiszban, a csillagközi térben, szóval mindenütt, éveken keresztül. Közben Tomi 12 éves lett (most 32), és akkor szólt, fejezzük be. A főszereplők hazatértek, mert ahonnan az ember elindul, végül oda tér vissza. Aztán amikor Samu 5, Roli 3 éves lett, elindultak a végeérhetetlen mitológiai kalandozások. Roli főként a vikingeket, Samu a görögöket kedvelte, és persze mindketten Atlantiszt.

Családom, barátaim, tanítványaim, munkatársaim közül bizonyára lesz néhány, aki elolvassa némelyiket a megírandók közül. Jó mulatást!

S. Nagy Katalin


Exkluzív elsőközlés | Forrás: a szerző archívuma
Készült 2020 novemberében, Budapesten

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük