Csak a fák…

::: Csak úgy… #1


1956. november 4-én írtam egy hosszú verset. Csak a fák… címmel arról, hogy a szétlőtt városban csak a fák maradtak talpon. 12 éves voltam.

A negyvenes évek végén, az ötvenes évek elején nyaranta és a téli szünetben sokszor időztem Perecsenypusztán és Őrtilosban, közel gyékényesi nagyapámhoz, az ő rokonainál. Perecsenypuszta (Somogy megye, Zákány körzet), a tanya lényegében nincs már meg, lassan szétbontották, az épületek eltűntek, csak a fák maradtak meg, és a tágas látóhatár. Azért szerettem ott lenni a hideg évvégeken és évkezdetekkor, mert esténként nemcsak az öregek meséltek, hanem egy unokatestvérem, Jager Mihály, akinek végeérhetetlen történetei, a világot szimbólumokban közvetítő látásmódja, színes hangulatfestő szófordulatai megalapozták a mitológiákhoz (és jóval később az ikonográfiához) való vonzódásomat.

Az egyik legszebb és közkívánatra gyakran megismételt elbeszélése a fákról szólt. Azt bizonygatta, hogy a fák az emberek ősei. Erre a szerepre az istenek választották ki őket és ruházták fel emberi tulajdonságokkal. A fa koronája kapcsolatban áll a legfelső világgal, az éggel, a fény és a remény, a bölcsesség világával és a Nappal, Holddal, csillagokkal. Középső része, a törzse része a földi, a fizikai világnak, szoros kapcsolatban az emberek (királyok, hősök, különféle népek) lakhelyével. Ez a mágia és a tudomány otthona, a bőségé, a termékenységé. Ezért kell nagy fák alatt lakmározni, családi ünnepeket tartani. Amíg a fák emberi lények voltak, a törzsük volt a testük. (Sokszor tanakodtam a szigligeti alkotóházban a nyolcvanas években tanult játékot – mi lenne, ha? – a gyerekkori fa-ember történettel összekötve, hogy vajon melyik fa lehetett egy-egy ismerősöm őse? Apai nagyapám nyilvánvalóan platánfa, anyai nagyapám jegenyefa, 17 évesen meghalt öcsém kaukázusi jegenyefenyő, Ország Lili rododendron és így tovább.)

Nekem gyakran volt olyan élményem, hogy együtt énekelnek a széllel. (Fotó: Pixabay)

Mennyire meghökkentő volt, amikor lényegében olvasással töltött gimnáziumi (már budapesti) éveim alatt szembesültem azzal, hogy a távoli tanyán élő, kemény paraszti életformát folytató apai rokonaim világképe számos archaikus elemet őriz, a természet – így a fák – megszemélyesítésén alapszik. A fák lehetnek istenek, szellemek, démonok, emberi lények, vannak érzelmeik, hangjuk. A görög és római mitológiában egyes fák csodás, természet feletti lények, sok nép származtatta magát egy fa ősanyától és fa ősapától. Közismert a kelta fakultusz, a kelta ábécé betűi a fákról lettek elnevezve.

Őrtilosból a Dráva felé indulva, Perecsenypuszta szélén magasra nőtt rezgő nyárfák figyelték a tanyát, nekem gyakran volt olyan élményem, hogy együtt énekelnek a széllel. Unokabátyám szerint ők az idő, a hosszú élet és a tudás megtestesítői, az olyan emberek pedig, akik velük rokonságban vannak, elszántak, okosak, sokra viszik a mindennapi életben. A latinórákon tanultam meg, hogy a rezgő nyárfa a kelta E betű (Eadha). Négy éves koromban tanultam meg írni, és a kedvencem az S betű volt (azóta is), ez a kelta ábécében a fűzfának felel meg, azaz Saille. Az első örökbe fogadott gyerekem, Palkó négyéves korában Szentendrén egy terebélyes tavaszi fűzfára azt mondta, hogy kislányka-fa, és hosszan mesélt szőke hajáról, csilingelő hangjáról, akárcsak a perecsenypusztai csillagos estéken Bódis Jóska és Jager Misi. Az unokatestvéremnek eredetileg hat elemi végzettsége volt, és ő is csak az évről évre falusiaknak összeállított éves naptárat olvasta, akárcsak a nagyapám, nem ismerhette sem a kelta, ír, sem a skandináv mitológiát, mégis sokat mesélt arról, hogy kezdetben az egész világ egy fa volt, amely felért az alvilágtól az istenek lakhelyéig. Az első emberpárt is fákból teremtették. Anyám akarata szerint 11 éves koromtól német különórákra jártam, és Friedrich Frida néni egyszer csak elkezdett beavatni a germánok ősi hitvilágába. Ő mutatott először ábrázolásokat az Yggdrasilról, a világfáról. (Jóval később, már nagymamaként, a kétezres évek elején, a balatoni nyaralásokkor mondtam esti meséket a kelta, az ír, a viking és más mitológiák alapján, és a perecsenypusztai emlékek alapján a fákról, a szent fákról.)

Megjegyzem, az Yggdrasilt a modern műalkotásokon is szívesen ábrázolták. A fakultusz az archaikus kortól máig termékenyítően hatott a képzőművészetre, szobrokat, festményeket, illusztrációkat ihletett meg.

Visszatérve a gyerekkoromhoz, külön ki kell emelnem, hogy a legkedvesebb helyem a Dráva-part volt, az őrtilosi vasútállomás közelében. A folyó túlpartja már horvát terület. A kocsányos tölgyek között volt egy terebélyes komlógyertyán, a kedvencem. Olyan volt a fa törzsének felülete, hogy később, amikor elefántokat csodáltam a berlini és a budapesti állatkertben, döbbenten fedeztem fel bőrük hasonlóságát, recésségüket. Kedveltem a komlógyertyán törzsét, kérgét, leveleit, terméseit és magvait. Igyekeztem minél többször érinteni.

Számomra a tavasz legszebb fája a magnólia, azaz a liliomfa. (Fotó: Pixabay)

Számomra a tavasz legszebb fája a magnólia, azaz a liliomfa. Fehér vagy rózsaszín (mindig pasztell) virágai, melyek az itthon elterjedt fajtán a levelek előtt jelennek meg, nyiladozó leányka koromban a szerelem reményét idézték meg. Ilyennek képzeltem, vágytam a szerelmet, lírainak, érzelmesnek, gyengédnek, szépségesnek. A 17. század végén misszionáriusok hozták be Európába, templomkertekbe ültették, a tisztaság jelképeként. Nálunk az Esterházyak honosították meg. Március végétől türelmetlenül vártam nagyapámat, hogy értem jöjjön Kanizsára és vigyen a lovas kocsival Gyékényesre. Áprilisban kezdtek nyílni a liliomfák, varázslatossá színezve a Zákány előtti tájat, domboldalt. Zákányban, Zákányfaluban is tele voltak (vannak) a kertek magasra nőtt, pasztell színű virágokkal pompázó liliomfákkal. Évről évre egyre inkább azt éreztem, valahogy nem illenek ebbe a közegbe, és mégis: fénnyel telítik, átmelegítik a környezetüket. Biztosan tudtam, hogy ázsiai – buddhista – lelkük van (lelkesen olvastam az akkori Világ felfedezése sorozatot), így kezdettől fogva azt éreztem, hogy valami keleti színt kölcsönöznek a Dráva körüli táj kemény, nyers, erőtől duzzadó szépségének. Harmincas éveimben tudtam meg, hogy különleges formájú, alakzatú virágaik révén a nőiség szimbólumai.

Egy liliomfával személyes, bensőséges kapcsolatom volt a nagykanizsai Deutsch-villában. Elágazásai révén cserje szerű volt, de négy vastag ága legalább 15–20 méterre kapaszkodott fel. A Deutsch-villával szemben laktunk, szabad bejárásom volt a kertjébe. Már ahogy közeledtem, átmelegített a különleges színű virágokkal teli varázslatos liliomfa földöntúli szépsége. Ahogy növekedtem, egyre magasabbra tudtam felmászni és berendezkedni az egyedi alakú ágakon, és bámultam a körülöttem megérinthető távolságban kecsesen felfelé törő, kehely alakú egzotikus virágok tündöklését. Amikor hullatni kezdte szirmait, a fa alatti sziromszőnyeg pompás látványa ismeretlen, titokzatos, át nem élt élményeket mozgatott meg bennem, s olyan akusztikus emlékeket, amiket nem élhettem át (a Verne-könyvek végigolvasása oda kötődik), és olyan elégedettséget, nyugalmat éreztem, mint 1977-ben Bozsaván, a mediterrán tengerrel körülölelt, fügefákkal és levendulával teli szigeten, és aztán mindig a lassú hullámzású, csendes tengerek közelében. Kitörölhetetlenül belém ivódott különleges illatuk és szirmaik tapintása. A kanizsai példány kérgének megdörzsölésekor olyan illat lengett körül, hogy tündérkertbe képzeltem magam. Amikor az unokáimnak végeérhetetlen meséket találtam ki (60 és 70 éves korom között), a liliomfákról azt állítottam, hogy a tündérkert lakói – persze nem az őshonos gyümölcsösökre gondoltam –, mivel ők maguk tündérek, angyalszerű csodalények, emlékeztetnek a görög nimfákra.

Nem sokkal azután, hogy Plovdivban megismerkedtem a bolgár tündérkultusszal, vettem magamnak egy kis Polski Fiatot. A kocsival való csavargások során Budán, főként a Rózsadombon, felfedeztem jó néhány magnóliát, közöttük nyáron is nyíló rózsaszín virágú cserjéket, amelyeket aztán évekig meg-meglátogattam. Egyszer behívott egy idősebb úr a Fillér utcában, hogy közelebbről is megnézzem a terebélyes, pompás liliomfát. Tündérkert, mondta mosolyogva, és én rávágtam: ők meg tündérek. Tőle tudtam meg, hogy a Csongor és Tünde alapja az Árgius-széphistória 1580 körülről, melyben először szerepelnek magyar nyelven tündérek. A Gyűrűk urában szereplő elfeknél – tündéknél egyértelmű a fákhoz kötődésük. Tolkien regényét olvasva gyakran jutott eszembe, hogy olyanok, mint a magas liliomfák.

Akkoriban kezdtek összehajolni a lombok

1955-ben költöztünk Budapestre, a Városliget közeli Benczúr utcába. Ma is azt gondolom, hogy ez a pesti oldal egyik legszebb utcája. Nemcsak eklektikus, néhol szecessziós, igényes házai, villái, hanem a két oldalon sorakozó fasor miatt. Akkoriban kezdtek összehajolni a lombok. A nagy fák látványa segített hamar megszokni a nagyvárosi környezetet. A házunk kertjében az egyik sarokban két jegenyenyár (másként oszlopos fekete nyár) magasodott, lehettek 25–30 méteresek. Kora tavasszal nyíló, zöldes árnyalatú barkavirágzatai és ovális alakú levélzete, könnyen letörő hajtásai érzékeny, elegáns, karcsú embereket juttattak eszembe. Szívesen időztem mellettük a kerítésnél ücsörögve, valahogy a változatos jövő képét vetítették az elmémbe. Akkor még semmit nem tudtam a szimbólumokról, de azt éreztem, hogy a túlélést jelenítik meg. Nagyon sok magányos, szinte égig érő jegenyefát láttam az utazásaim során, és persze kulturáltan kialakított jegenyefasorokat (például a szigligeti alkotóház felé autózva). Mindig a Benczúr utcai jegenyéket érinthettem olyankor képletesen, és ma már tudom, hogy az otthont jelölték számomra. A szigligetiek meg a családot azáltal, hogy az öregedő jegenyék mellé fiatalokat ültettek, biztosítva a folytonosságot és a generációváltást. A nyolcvanas évek végén, kilencvenes évek elején nagyon gyakran mentem dolgozni Szigligetre, így meghatódva követhettem, hogy a jegenyefák milyen gyorsan nőnek, évente akár két métert is képesek magasodni (a kamaszodó unokáim is két év alatt váltak nyurga, 196 és 188 centiméter magas fiúkká).

Amikor 1976-77-ben eldöntöttem, hogy belépek egy társasházi építkezésbe, arra vágytam, hogy a kertben legyenek jegenyefák. Lettek! Négy sorakozott egymás mellett a kerítés közelében. Mintha a Benczúr utcaiak testvérei lettek volna. A nyolclakásos ház felső emeletén úgy rendeztük be a délnyugatra tájolt erkélyt, hogy mindenhonnan követhető legyen a jegenyefák mozgása, ringatózásuk a szélben, szürkésbarna kérgük, vastag barázdáik változásai, sima leveleik susogása. Az utakat szegélyező jegenyefákon gyakran láttam őrgébics fészkeket (fekete szárnyukon fehér folt), nálunk különféle rigók és cinkék osztozkodtak a négy fán és vidámítottak köszöntő rigmusaikkal. 27 évet éltem együtt az időjárásnak megfelelően változó jegenyefákkal, jó sorsom ajándékaival. És még őket is felülmúlta a keleti sarokban álló fehér kérgű, közönséges nyírfa. Lecsüngő ágai alá állítottam egy karosszéket, a többi lakó hallgatólagosan tudomásul vette térfoglalásomat. Különböző napszakokban ültem ott a csöndben, lábamnál a szuszogó kutya, néztem a szellős lombkoronán át beeső fényeket, és rövid idő alatt rendben volt az élet, még ha felpaprikázva is értem haza a munkahelyemről.

Róma három szentje

Néhány úti élmény a fák szempontjából. 1967-ben utaztam először külföldre, Moszkvába és Szentpétervárra (akkor Leningrádnak hívták). Ott láttam először mimózát, és kaptam is egy romantikus orosz fiútól. Fürtökbe tömörült, tömött fejű sárga virágaik különleges hullámzásokat indítottak bennem, és nem bírtam betelni azzal a csodával, hogy szárnyasan osztott leveleik milyen érzékenyen reagáltak az érintésemre. Jurijt lenyűgözte az én gyerekes lelkesedésem. Elvitt a népszerű, Nagy Péter alapította botanikus kertbe, hogy megmutathassa a mimózafákat. Az egyik fajtát selymes rózsaszín virágja miatt selyemfának is hívják. Én azonban az arany mimóza fába szerettem bele, melynek élénk sárga virágai a tavaszi fényt rejtik magukban. Sose tudtam eldönteni, hogy az érzékeny mimózában vagy a kortárs oroszokat (Anna Ahmatova, Bella Ahmadulina, Mandelstam) szavaló, nagyon szőke fiúba szerettem-e bele (pedig már 23 éves voltam).

Számomra Rómát a pineák fajcsoportjához tartozó magas, tűlevelű, ehető magvú mandulafenyők jelenítik meg. (Fotó: Pixabay)

Az első nyugat-európai utam Rómába vitt 1971-ben (aztán a sorsom úgy rendezte, hogy összesen tizenhétszer lehettem ott hosszabb-rövidebb ideig, kiállításokat rendezhettem; 2002 őszén a Vittorio Emanuelében, Farkas Istvánnak). Szerencsére latint tanultam a gimnáziumban egy nagyon szigorú, igényes tanárnőtől, így felkészülten érkezhettem. Tudatosan kerestem meg a Fórum közepén Róma három szent fáját: a fügét (a termékenység szimbóluma, a Rómát alapító Romulust és Remust a farkasanya egy fügefa alatt szoptatta, az Élet Fájának is nevezik), az olajfát (mely az újjászületés, az örök élet, a béke, a gazdagság fája, és szokás az örökkévalóság fájaként is emlegetni; akár 200 évig is elélhet); a harmadik szent fa a szőlő, amely ugyan nem fa, de kiemelkedő jelentőségű a római kultúrában és mitológiában. Plinius szerint amíg áll a három szent fa, addig áll fenn a Római Birodalom. Évtizedek óta kerítéssel óvják őket.

Számomra Rómát a pineák fajcsoportjához tartozó magas, tűlevelű, ehető magvú mandulafenyők jelenítik meg. Húsz méter magas, ernyőszerűen szétterülő örökzöld koronája immár lassan ötven évvel ezelőtti első találkozásunk óta idézi meg Rómát (ahol mindig jól éreztem magam, kedveltem pasztell házait, bőséges vizű kútjait, a múlt egymásra rétegződését, piacait, pizzázóit, a nyelvet és az ott élők gesztusait, de élni tartósan nem bírtam volna ott, túl intenzív, hangos, nem dolgoztam volna semmit, csak ücsörögtem és bámultam volna felváltva a Campo di Fiorin, vagy a Piazza Navonán a Bernini-kútnál, és a Trasteverén, az 1142 óta impozáns Santa Maria bazilika oldalában). Szerettem a mandulafenyő mélyen barázdált narancsbarna kérgét. A csaknem gömb alakú tobozokból nyár elején többször is gyűjtöttem 20 centiméternél is nagyobb példányokat (egy az íróasztalomnál, néhány a könyvespolcokon, méltó társai a római tengerparton, Ostiában gyűjtött nagy méretű kagyló- és csigaházaknak. Ez utóbbiak zuhanyozás közben tárják elém a természet kínálta geometrikus rendjüket napfényes fürdőszobámban). Rómához a júniusban termő narancsfák, a nagy ciprusok, a többféle pinea, az évszázados parkokban a terebélyes öreg fák is hozzátartoznak.

Most, hogy megszakítom vallomásomat a római fákról (ötven év alatt viszonylag sokkal alakult ki személyes, bensőséges kapcsolatom), döbbenek rá, hogy szinte minden szeretett városomban vannak különleges fák, amelyekhez elzarándokoltam, ahányszor megtehettem. Említek néhányat. Berlinben – ahol még Rómánál is többször voltam – az első utam mindig az Unter den Lindenre vezetett. Végiggyalogoltam a sugárutat a Schlossbrückétől a Brandenburgi kapuig, eltűnődve azon, hogy anyai nagyapám, a jegenyefákhoz hasonló Joseph Rosenheim hány rokona járhatta végig ezt a hársfák által szegélyezett fasort. (Egyről, anyám testvéréről biztosan tudom, hiszen a Humboldt Egyetemen tanult, majd Novi Sadon lett újságkiadó és főszerkesztő. Állítólag őrá hasonlítok.) Marlene Dietrich énekelte elegánsan Walther von der Vogelweidének az Under der linden című, a hársfa ágak közötti középkori szerelmi himnuszát. A név jelentése magyarul: a hársfák alatt. Ezüst hársak és a legjobb teaalapot szolgáltató kislevelű hársak találhatók ott. Legszebbek júniusban, amikor virágoznak, és az illatuk is ilyenkor a legintenzívebb. Lelkem titkos kertjében Berlin és a hársfák együttesen indítanak el biológiai és kémiai folyamatokat. A germán mitológiában a szerelmesek fája, (talán a kislevelű hársfa szív alakú levelei okán is), női princípium. A görögöknél a legismertebb történet Okeános lányáé, aki Zeusztól egy kentaurt szül, s ezért kéri, változtassa őt hársfává. A hárs nimbusza talán a szláv népek körében a legelterjedtebb (sok lengyel, cseh, orosz település nevében is megtalálható), nemzeti jelképe a szlovákoknak és a szlovéneknek. A Carmina Buranában is megéneklik („hallom a hárs-lomb neszét”).

Egyébként a nevük is gyönyörű: havasszépe, rózsafa. (Fotó: Pixabay)

Edinburghba és a rododendronokba egyszerre szerettem bele 1985-ben (41 évesen). Még kétszer lelkesedhettem értük a helyszínen, aztán maradtak a rododendronok, amik miatt 1998-ig minden év májusában legalább a varázslatos Jeli Arborétumba elmentem miattuk (a Vas megyei Kám község határában). Geológiai és klimatikus előnyei miatt rododendrongyűjteménye kiemelkedő jelentőségű. Körülbelül 300 változata található itt. Aki nem látta, nem tudhatja elképzelni azt a színkavalkádot és illatáradatot, amit heteken át kínál csodálóinak. Ennyi féle színt, színárnyalatot talán még az impresszionisták sem tudtak létrehozni, még az öreg Monet sem. (Hányszor sóhajtottam útitársaimhoz fordulva: mindig mondtam, hogy Isten a legjobb festő… Mire csodálkozva felelték: de hiszen te nem is hiszel benne. Hányszor éreztem a rododendronok, a magnóliák és hasonlók láttán, hogy hátha, mégiscsak. No és persze néhány emberfeletti zseniális festő műve láttán is.) Egyébként csak rózsaszínből 12 félét, lilából 9 félét számoltam össze. Elképesztően pazarló a teremtő, akár a természet az, akár isten (istenség), vagy az evolúció. Skóciában mintha még több félét számlálhattam össze. Egyébként a nevük is gyönyörű: havasszépe, rózsafa. (Amúgy se nem rózsa, se nem fa.) Még a Himalája lejtőin is megtelepedtek. Kínából kerültek Európába, ahol mintegy ezer fajtájuk él. Az erkélyeimen, lakásomban nem sikerült életben tartani őket, ezért cserépben nevelt szubtrópusi rokonaikkal, azáleákkal veszem körbe magam, hogy emlékeztessenek rendkívüli szín- és formagazdagságú, a hangafélék családjába tartozó nagy testvéreikre.

Mennyi fáról írhatnék még. A krétai ciprusokról, borókákról és az ott őshonos tamariszkuszokról. Vagy egy, csak Krétán található pálmafajról. Vagy Bozsaván a tengerparti olajfaligetekről. Vagy az óriás fikuszokról a Hegyi beszéd színhelyén Izraelben – szemben a Genezáret-tó. Ideje továbbhaladni.

Szobrászok keze alatt

Változást hozott a fákkal való kapcsolatomban, hogy 1974-ben Bencsik Pista megkért, vegyek részt a Nagyatádi Szoborpark létrehozásában, kialakításában. A város szélén, a Rinya patak mellett, a Malomárkot kísérő erdősávban jött létre a szoborpark, amelyben 160 – ott készült – faszobor látható. Bencsik Nagyatádon született, és ő volt a Magyar Képzőművészeti Szövetség Szimpózium Bizottság titkára. Ígéretet kapott, hogy meghívhatunk külföldről (nyugatról is) faszobrászokat. 1975-ben Bencsik István két nagyméretű nonfiguratív munkát (Idol, Egyensúly) hozott létre, aztán 1976-77-ben még egyet (Hát). Az indulás éveiben többek között Jacques Renaud, Vittorio di Mazio, Raoul Osear Gomez, Martyn Ferenc, Deim Pál munkáit állították fel ott. Lényegében egész nyáron velük voltam, figyeltem, ahogyan napi 10–15 órát dolgoztak, és igyekeztem megtanulni tőlük a faanyagok természetét. Ücsörögtem kitartóan a nagy fedett fészerben, az asztalosműhelyben a gépek, eszközök társaságában. Már a lankás vidék, a tág tér, az erdősáv is az ismerősség nyugalmával töltött el, felidézte gyerekkorom boldog színhelyeit, Gyékényest, Őrtilost, Perecsenypusztát, a műhely pedig apai nagyapám tágas, sok eszközt, munkapadot őrző rendezett műhelyét (az volt az egyetlen helyszín, ahova egyedül nem mehettem be, és a szerszámokhoz sem nyúlhattam hozzá).

A somogyi erdőkből odaszállított fák – juhar, dió, hárs, tölgy és még cseresznye – feldolgozása, szoborrá formálása megrendített. (Fotó: Arnolfini Szalon archív)

A somogyi erdőkből odaszállított fák – juhar, dió, hárs, tölgy és még cseresznye – feldolgozása, szoborrá formálása megrendített. A szobrászok készségesen magyaráztak, beavattak az alkotási folyamatba, megajándékoztak facsavarokkal, vésőkkel, én meg röstelkedtem kétbalkezességemen. Aztán egy általam rendezett kisplasztikai kiállítással zártunk, melyen a nyarat végigdolgozókon kívül Schaár Erzsébet, Vilt Tibor, Berczeller Rudolf, Pauer Gyula, Haraszty István művei is szerepeltek. Aztán elkezdett erőteljesen beavatkozni a politika, egyre gyengébb alkotók jelentek meg, én meg abbahagytam. A faanyagok közelsége, tapintása, illata, az, ahogy megmunkálják, még inkább megerősítette amúgy is meglévő vonzódásomat az élő fákhoz. (Később felkértek egy Berczeller Rudolf Rezső-monográfia megírására, így műtermében testközelben lehettem faszobraival.) A fafaragás egyrészt nehéz fizikai munka, másrészt nagy koncentrációt igénylő szellemi tevékenység. Ugyanakkor örömforrás, hiszen a munka során az élettelen fadarab új életre kel, újra létezik, ha más formában is, mint a természetben, városokban található élőhelyén növekvő, lélegző, a környezetét alakító élőlényként.

Különösen a 13–15. századi német gótikus faszobrokat szeretem, leginkább az északi szárnyas oltárokhoz tartozókat, és persze a chartres-i, reimsi, amiens-i székesegyházak szentjeit, angyalait. Ezek valóságos élőlények; túl azon, hogy megőrizték a fák jellegzetességeit, gyakran érzem úgy, hogy rögtön megszólalnak és elindulnak.

Gyakran megkerestem a kedvenc fáimat, hogy beszélgessek velük, megsimogassam törzsüket. (Platán, kocsányos tölgy, bükk és japán akác a szigligeti arborétumban; fotók: Elblinger Ferenc, elbiferrum.blogspot.hu)

2015 májusában jelent meg a szigligeti alkotóházhoz tartozó kert fáiról írott vallomásom, lelkesültségem az ottani fák iránt. 1988 és 1995 között nagyon sok időt töltöttem ott, évente négyszer-ötször is. Ott írtam meg az Ország Lili- és a Farkas István-monográfiákat. Sokat sétáltam a kert végében lévő Tapolca-patak mentén húzódó nyárfasorban, gyakran megkerestem a kedvenc fáimat, hogy beszélgessek velük, megsimogassam törzsüket és összeszedjem a lehullott leveleket, lepotyogott terméseket, hallgassam a madárkoncertet. Még a nevüket is szerettem: komlógyertyán, himalájai selyemfenyő, kaliforniai mamutfenyő, kelet-kínai páfrányfenyő, kaukázusi jegenyefenyő, libanoni cédrus, 200–250 éves tiszafák. Suttogd el a neveket lassú ritmusban és átélheted világunk tágasságát, végtelen összetettségét és magas rendű szépségét. És még nem is említettem a magnóliák, a rododendronok, szelíd- és vadgesztenyék, hársfák, juharfák, nyárfák, selyemakácok színvariációit, egzotikumát, a törzsek és a virágok színgazdagságát.

Nem az alkotóházban, de Szigligeten, a Farkas-villában (melyet Farkas István műteremnek építtetett annak reményében, hogy oda vonulhat el festeni), ma is megnézhető az a fügefa, amelyet ő ültetett a házfaltól védetten. Ez a mediterrániumban elterjedt bokorszerű, inkább alacsony, sima, hamuszínű törzsű, karéjos levelű, különleges ízű gyümölcsöt termő fa is végigkísérte az életemet a nagykanizsai Sugár úti kerttől kezdve, így egyáltalán nem lepődtem meg, amikor először láttam az Aranykagyló feletti Farkas-villában a Kamonkő oldalán. Ahol 35 és 61 éves korom között éltem, a Farkasréti temető közelében, egy nagyon terebélyes, szokatlanul magas (18–20 méteres) bő termésű fügefa élte csodálatos életét. Ahol 15. éve lakom, a kertben szintén pompázik egy gazdagon termő fügefa. Olyan, mint ahogy az Énekek énekében megjelenítették, az érzékiség és a termékenység szimbólumaként. A füge sok kultúrában szent fa, vallási rituáléknak is szereplője. A szélviharban lehulló fügék a világ végén lehulló csillagokra utalnak. A keresztény művészetben gyakran szerepelnek az Ádám és Éva bűnbeesését ábrázoló festményeken.

Együtt kacagtak velük

Még két élményről az unokáim kapcsán. 1994 és 1998 között Tomival, az első unokámmal többször is keresztbe-kasul beautóztuk Ausztria hozzánk közelebbi részeit, leginkább az Alpok keleti nyúlványait céloztuk meg, sokszor a lombhullató erdők határa fölötti helyeket. Nézegettük a bükk, tölgy, juhar, kőris erdőket, de magasabbra (1500–1700 méterre) is felkapaszkodtunk a havasi törpefenyők, rododendronok és a közöttük fellelhető fehér, gyapjas, csillag alakban elhelyezkedő levelű havasi gyopár miatt.

2006 és 2018 között minden nyáron Balatonvilágoson nyaraltunk a fiatalabb unokáimmal egy közvetlen Balaton-parti házban. Elöl, a tó felé fűzfák, ahogy illik, az utcai kerítés közelében kilenc magas vörösfenyő, feketefenyő és három erdeifenyő. A két fiú gyűjtötte a tobozaikat, kis odvaikba beledugdosták szőrállataikat. 13 éven át követhettem a két fiú növekedését, változásait leginkább a hozzám közelebbi égbenyúló fekete fenyők körüli játékaikban, szaladgálásaikban. Rengeteg órán át ültem a verandán és próbáltam nyomon követni, ahogy 2–3 éves csetlő-botló emberpalántákból sudár, gyors mozgású, élénk észjárású kamaszokká válnak (már 190 centi körüli nyurga legények). Mélyen összekapcsolódtak bennem a 20–30 méteres fák látványával. A feketefenyők kérge feketés szürke, repedezett, gyantás rügyük illata kellemes, ellaposodó koronájuk hosszú, sötétzöld tűlevelekből áll. Ahogy sertepertéltek közöttük a fiúk, olyanok voltak, mintha rakoncátlan angyalok lennének a szelíd óriások mellett. Sokszor locsolták hosszú slaggal a nyári szárazságban az ég felé nyújtózó fenyőket, és olyankor mintha a fák együtt kacagtak volna velük. „És jó volt élni, mint ahogy soha, s a fényt szemem beitta a szívembe” – írta Tóth Árpád az Esti sugárkoszorúban.

A létezés szimbóluma

És végül: amikor 2005 szeptemberében először aludtam az új lakásomban, abban a kicsi meredek utcában állítottam le a kocsimat, ahol a későbbiekben gyakran parkoltam. Kiszálláskor nem akartam hinni a szememnek. A járda és az úttest közötti földsávon lehullott sárga és halványzöld levelek. Körülnéztem. Az utca mindkét oldalán lombhullató páfrányfenyők (Ginko biloba). Miattuk a zarándokoltam el rendszeresen a Füvészkertbe. Ez az egyik legidősebb fafaj Földünkön. Kínában már Kr. e. 2800-as évektől közkedvelt gyógynövény. A buddhisták szent fája. Számomra a legszebbek közé tartozik. Levelei legyező alakúak, középen behasítottak, ősszel aranysárgán színeződnek. Kétlaki növények, virágaik alapján jól megkülönböztethetők a női és a férfi ivarúak. Szaporodó képességük csak 25–30 éves korukban kezdődik, ám legalább ezer évig tart.

Ültem a kocsiban és ömlöttek a könnyeim. Zakatolt bennem a perecsenypusztai mese: a fák az emberek ősei. Nem elég, hogy megtaláltam gyerekkori álmaim lakását (15 év elteltével is ezt gondolom), de egy ilyen látványra érkeztem haza. Már akkor tudtam, hogy ezek a fák nap mint nap megerősítenek és segítenek ellensúlyozni az öregedéssel járó fáradtságot, energiacsökkenést.

Az ötkaréjú levelek egy része már megsárgult, csodáltam szépségüket. (Fotó: Pixabay)

A csoda tovább folytatódott. Amikor a lépcsőházból az igényes, század eleji (1908-ban épült a ház) fehér faajtón beléptem, mielőtt bementem volna a lakásomba, lerogytam a 3–4 méter hosszú folyosómon a karosszékbe, ahonnan ülve csodálom azóta is fákkal, bokrokkal, virágokkal teli kertünket. Többféle fa van (füge, cseresznye, mandula), de a meghatározó a másfél tucat, 20–25 méter magas korai juhar. Őshonos a Kárpát-medencében, keresztben átellenesen álló leveleik alakja változatos, tenyeresen karéjosak. Termésük jellegzetes repülőkészülékkel ellátott. Az ötkaréjú levelek egy része már megsárgult, csodáltam szépségüket. És akkor hirtelen észrevettem a közeli csemetét, három halványzöld levéllel hajladozott a fényben. Azonnal szóltam a lakótársaknak, hogy a védelmem alatt áll, nehogy bántsák. Szívósan nőtt, terebélyesedett, 15 évesen túlnőtte a házunkat. Tökéletesen megértem, hogy a kanadaiak a juharfát választották nemzeti jelképüknek (már az 1700-as években használták szimbólumként). Ez a jelentékeny, érdekes fa, amellyel 15 éve együtt élek, számomra az élet, a létezés szimbóluma – akárcsak a 16, 18 és 32 éves unokáim. Köszönet érte!

S. Nagy Katalin


Exkluzív elsőközlés | Forrás: a szerző archívuma
Készült 2020 novemberében, Budapesten

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük