Találkozások #10 – Roland Dániel unokámnak
Granada volt az egyetlen hely, ahol ott akartam maradni és újrakezdeni… 1975-ben történt, 31 éves voltam. Végre voltak diplomáim, művészettörténeti doktorim, testhezálló munkahelyem a Kultúrakutatóban.
A Rajk Júlia szervezte buszos körúttal mehettem Spanyolországba, Mérei tanár úr jóvoltából. Már a Széna téri találkozó különösen indult. Amint azt a Találkozások sorozatban is felidéztem már, elém állt egy intenzív fiatalasszony, három gyerekes családanya és átnyalábolt: „együtt voltunk a jeruzsálemi templom pusztulásakor” – közölte határozottan. Maga mögé ültetett és egész úton pátyolgatott (ez is a rejtélyek egyike: keménykötésű, öntörvényű voltam, mégis számos nőből anyai törődést váltottam ki: még Ország Liliből is, aki nem akart gyereket a festés miatt).
Az utazásunk elején tudtuk meg, hogy Franco azonnali állampolgárságot ajánlott minden spanyol zsidónak, aki visszatér. Az anyai nagyanyám szefárd zsidó volt, Toledo környékéről üldözték el őket (ő Thesszalonikében született).
Ahogy közeledtünk és kibontakozott a város sokszínű összetett látványa, azt kezdtem érezni, hogy közöm van ehhez a helyhez, valahogy belülről fakadóan közöm van hozzá. Ezt az is erősítette, hogy akkor García Lorca volt az egyik kedvenc költőm (Nagy László és Nemes Nagy Ágnes fordításában), Radnóti versét mondogattam, melyet a Granadában megölt granadai költő emlékére írt. (A legkedvesebb énekesem, Leonard Cohen emléklemezt adott ki Lorca tiszteletére.) Számomra a versei szabadságszimbólumok. Az andalúz táj, a természet és a város látványa ugyanazt sugallta, mint a verseiben jelenlévő képek. Muszlim (arab–mór), zsidó, cigány, a helyi andalúz paraszti és a spanyol népi hagyományok.

Már az első este megtanultam a flamencót. Alkatommal ellentétben nagyon szerettem táncolni, addig a bécsi keringő és a spanyol tangó volt a kedvencem. (Évekkel később Carlos Saura Carmen című táncfilmjét egy flamencotársulatról legalább ötször megnéztem.)
Sehol máshol
Sok szempontból szerencsés életem volt. Az unokáim. A tanítások az egyetemeken. A kiállítások (még Berlinben, Rómában, Londonban is jelentősek). Találkozások nagyszerű emberekkel. És nagyon-nagyon sokat utaztam, Portugália kivételével keresztül-kasul bejártam Európát gyalog, kocsival, vonattal. Belaktam Berlint, Rómát és Párizst, de többször voltam Zürichben, Münchenben, Bécsben, Amszterdamban is. Különös helyeken is járhattam: Észak-Koreában, Mongóliában, az ázsiai szovjet köztársaságokban, Egyiptomban. De Granada valami egészen más volt.

Granada miatt végigjártam az anyai családom történetéhez tartozó helyszíneket, Hamburgtól Thesszalonikéig, de azokban nem éreztem különösebben otthonosan magam, nem éltem át azt a megmagyarázhatatlan vonzódást, amit ott. Sehol máshol nem éreztem azt a belső késztetést, hogy ott kellene maradni. Róma és Berlin nagyon közel volt hozzám, jó volt ott dolgozni is, és csak úgy bennük létezni – Rómában a múltja, Berlinben a jelene miatt –, de nem tudtam volna ott élni. Talán csak Koppenhágában, de persze fel sem merült, hogy maradjak.
Megszólítva
Máig intenzíven él bennem, ahogy Andalúzián átbuszozva egyszer csak megláttam Granadát. Először a Sierra Nevada hófödte csúcsai tűntek fel. Amikor a mór Alhambrát felfedezhettem, már telítődtem a narancsfák illatával és a mindent átható vízcsobogással. Május volt, a környező hegyek tavaszi zöldben pompáztak.
Alig vártam, hogy a Nászrida-palotákat közelről láthassam. Az Oroszlánudvarban egyedül maradhattam végre, a szökőkút közelében ültem és mintha a tizenkét márványoroszlán egyszerre suttogta volna: maradj itt, ez lesz az otthonod. Másnap a szomszédos dombon, a Generalife elképesztő kertjeiben újra hallottam a nyári palota közelében a suttogást: maradj…

Egy spanyol közmondás szerint, aki nem látta Granadát, nem látott semmit. Ezt éltem át, miközben csavarogtam a Darro folyó mentén, a muszlim városrészben, a katedrális környékén, az Albaicín negyedben. Egyre inkább magához láncolt a város varázslatos történelmi emlékeivel, mór és keresztény épületeivel, remekműveivel és kertjeivel, mediterrán növényzetével. A flamencóval, a költészetével. A 13. században épített Alhambra életem, 82 évem csúcsélményei közé tartozik. (Megjegyezném, hogy a mór időkben a falakat borító arab kalligráfiák is versek voltak.) És mindenütt jelen volt a városban született legnagyobb spanyol művész, Federico García Lorca (1898–1936) költő, drámaíró, festő, zeneszerző. Granada 20. században is nagyon sok festőnek, zenésznek, írónak volt ihlető forrása.
A városból 1492-ben kiűzték ugyan a zsidókat, a katolikus uralkodók lerombolták a zsidó negyedet (Juderia) és a zsinagógák helyére keresztény templomokat építettek, de Granadában ennek ellenére megőrződött a szefárd zsidó kultúra (ma is láthatók ilyen emlékhelyek). A Plaza del Padre Suárez volt a középkori zsidó negyed központja, ott állt a legjelentősebb zsinagóga. A granadai Szefárd Múzeum csak 2013-ban nyílt meg, de legalább a toledóit láttam, amely 1971-ben nyitott. A középkori zsidó legendák szerint a Dávid király építette Első Templom (Kr. e. 10. és 6. század) ideje óta élnek Spanyolországban zsidók (ma körülbelül 40–50 ezren), mások szerint annak lerombolása után érkeztek Andalúziába. Az El Realejo egykori középkori zsidónegyed szűk, kanyargós utcáin intenzíven éreztem szefárd zsidó anyai nagyanyám jelenlétét. Később őmiatta sajnáltam, hogy nem tanultam meg a ladino nyelvet (jelenleg veszélyeztetett nyelv).

Vörös és arany
Egyik hajnali útra kelésemkor az Alhambra felé, fegyelmezetten gyalogló diákegyenruhás csoportba ütköztem. Váratlanul megálltak, s az őket kísérő apácák bő ruházatából hirtelen kasztanyetták kerültek elő. Kedveltem ezt a páros spanyol népi hangszert, csattogó hangját és azokat a kézmozdulatokat, ahogy a hozzáértők megszólaltatták. Ahogy felhangzott a flamenco, a csoport felbomlott és táncolni, énekelni kezdett. Olyan érzelmeket keltettek bennem életre, amikről addig nem is sejtettem, hogy vannak. Jóval később tudtam meg, hogy a flamenco hagyományos színei a vörös, a fehér és az arany. Azon a hajnalon mindent vörösnek és aranynak láttam. Azok a dallamok máig a fülemben vannak, és Granadát idézik. Manuel de Falla granadai korszakában (1921–1939) írt zenéi is hasonló szomorúságot, keserűséget és élni akarást váltanak ki bennem. És persze Lorca versei is.

Felsorolhatatlan a különleges, szokatlan granadai épületek mindegyike. Számomra végül is néhány az, ami 31 éves koromtól végigkísérte az utazásaimat, az egyetemi óráimat és az álmaimat is. Mindenekelőtt az Alhambra palota és erőd (1223-ban kezdték el építeni), a reneszánsz stílusú székesegyház a 16. századból, az Albaicín negyed ódon, fehér házai, és persze a Nap-hegy lejtőin a 13. században épült Generalife. Ez utóbbi a látványos teraszos, lépcsőzetes, növényekkel, virágokkal teli kertje okán is. Hosszú medencéi, szökőkútjai, magas ciprusai miatt váltam kertimádóvá. Amikor 35 évesen megvettem első kocsimat, rendszeres látogatója lettem az arborétumoknak, de az első ilyet a Generalife mutatta meg nekem, ami máig meghatározó élmény, emlék számomra. Talán ez a virágzó oázis, a fényvisszaverő medencék, a vízben visszatükröződő mór épületek az okai, hogy igen erős késztetést éreztem örökre ott maradni. Végül nem maradhattam, és nem is baj, hogy így történt.

A gránátalma jegyében
Granada hivatalos szimbóluma a gránátalma. A Katolikus Királyok választották jelképül 1492-ben, amikor legyőzték a mórokat és visszafoglalták a várost. Címerében és zászlóján is egy nyitott, arany színű, vörös magvas gránátalma látható. Ősi mítoszokban, mitológiákban is az örök élet, a termékenység, a bőség szimbóluma. Zeusz (Jupiter) főisten feleségének, Hérának (Junónak) az attribútuma, az esküvők és a feleségek jelképe. A mítosz szerint Afrodité ültette Ciprus szigetén, így a szerelem jelképe is. A zsidó hagyomány szerint 613 magja van, ugyanennyi parancsolat szerepel a Tórában. A művészeteket is megihlette, és templomi tárgyak motívuma is.

Nagyon sokat foglalkoztam a szimbólumokkal (a legtöbbet a labirintussal Ország Lili festészete miatt), ám ha választottam volna magamnak szimbólumot, ez a gránátalma (Punica Granatum, spanyolul Granada) lenne. Most is, ahogy írom ezt, látom magam előtt a Granadában mindenütt jelenlévő ábrázolásaikat. Utcatáblákon, járdákon, szökőkutakon, szobrokon, csatornafedeleken, házfalakra festve, rajzolva. Mi májusban voltunk, pompáztak a virágai, de sokszor magam elé képzeltem, hogy milyenek lehetnek az utcák októberben, a születésnapom környékén, amikor éretten lógnak a fákon, majd széthasadnak és vörös magjaikat a földre szórják. Nekem a gránátalma a vért, a szenvedélyt, a szeretetet jelképezi. Számomra nagyon fontos, hogy a zsidó, a keresztény és az iszlám vallásban is szent gyümölcs. Kedvenc festményeimen is gyakran látható, az istenek és a királyok mellett. Szűz Mária szimbóluma is, a Korán is gyakran említi a Paradicsom gyümölcsei között. A zsidó újév alkalmával hangzik el: „Legyenek érdemeink olyan számosak, mint a gránátalma magjai.”
Ha város lennék
Granada rögtön fontossá vált számomra azután, hogy hazajöttünk. Jelentős szerepe volt abban, hogy azonosuljak genetikai és kulturális zsidó adottságaimmal, miközben megőriztem, elmélyítettem a magyar paraszti mivoltomat, gyerekkorom falusi és tanyasi kötődéseit is. Valószínűleg ez a magyarázat arra, hogy felnőtté válásom kezdetén eltökélten ott akartam maradni. Hogy igenis lehet együtt élni, építkezni zsidóknak, móroknak, keresztényeknek.
És végül a legszemélyesebb: nem voltam barátságos, játékokban résztvevő gyerek. Bámészkodni szerettem, és ötéves koromtól olvasni. Ezért is volt meglepő, hogy milyen szívesen kapcsolódtam be a nagyasszony költő, Nemes Nagy Ágnes irányította játékokba a szigligeti alkotóházban. Amikor rám került a sor a „mi lenne, ha…” játékban, arra a kérdésre, hogy mi lennék, ha város lennék, azokat mondtam, amelyek szorosan összekapcsolódtak az életemmel, a munkáimmal, és amelyekben a legtöbbször voltam: Róma, Párizs, Berlin. És akkor megszólalt a költészetével és emberi tartásával hozzám oly közel álló Nemes Nagy Ágnes: dehogy, Granada. Ezt olyan komolyan gondolta, hogy kérte, írjak erről a kontrasztokra épülő, három kulturális, vallási hagyományt őrző különleges városról az Újholdba. Nem voltam hozzá elég érett.
Varázslat
Az én ellentmondásos, konfliktusos, ám szellemi magasságokra vágyó természetemnek tökéletesen megfelelt ez a semmivel össze nem téveszthető, nagyon karakteres helyszín. Az óceán közelsége, a hófödte hegycsúcsok, a mediterrán kertek, a vérvörös gránátalma, a varázslatos hangulat. A zsidó–mór–keresztény fúzió. A csobogó víz mindenütt. Ráadásul akkor és ott láttam addigi életem legszebb, leglátványosabb naplementéjét a Mirador da San Nicolas kilátóból. Azt a panorámát szeretném látni halálom óráján, és megidézni a vöröslő Alhambrát és a Sierra Nevada fehér hegycsúcsait.

Félreértés ne essék: nagyon kedvelem Budapestet és a szülővárosomat, Nagykanizsát. Ők a realitás. Granada 51 éve a vágyálom, a tünemény, a mese, az emberi szellem. Roli és Samu unokáimon kívül azért is érdemes volt élnem, hogy megérthessem Granada jelentőségét.
Zárásként a zseniális García Lorca sorai Granadáról: „…a merengő és szemlélődő utas Granadát látogatja meg, mert egyedül akar lenni a bazsalikomos levegőben, a vén dombokból sarjadó árnyas mohák és csalogányfüttyök között, az Alhambra falainak közelében, amelyen a sáfrány, mélyszürke és itatóspapír-rózsaszín máglyái gyúlnak. Azért, hogy egyedül legyen, hogy szemlélődjön a súlyos hangokkal telített levegőben – amely oly szép, hogy már szinte gondolat…” (Nagyhét Granadában – András László fordítása)
És végül még egy idézet: „Hallom a szobámból a szökőkutakat… Az augusztusi levegőben felhővonulat. Álmomban álmatlan lakom a kutat.”
S. Nagy Katalin