Szobára mentünk

::: Weiler Péter Checkout című kiállításáról


Csekkoljuk, nézzük a kiállítást, hiszen címével is erre szólít fel minket, látogatókat. Igen, jó lenne szobára menni ebbe a szállodába, akár egy napra is beszippantani a levegőjét. De a checkout kijelentkezést is jelent. Valami véget ért.

A kiállítást nézve mégis úgy érezzük, checkin, azaz bejelentkezés van. Ott vagyunk a Chelsea Hotelben, New York kellős közepén, és időutazunk a múlt század második felébe. Egy nagy busz várakozik a háttérben, mint egy őskori lelet, egy mamut. Egy elmúlt világot idéz. Szinte szellemidézés, hogyan került ez ide az óceánon túlról, mikor és milyen célból? Felszállhatunk a hatalmas, sárga shuttle buszra? Felirata sokatmondó: „The Chelsea Hotel, My New University” – Patti Smith. Egy új egyetem hőskorát jelzik a fekete betűk, egy olyan egyetemét, ahol nem professzoroktól és nem jegyzetekből tanultak a résztvevők. Egymástól, egy közösségben.

Weiler Péter Checkout című kiállításának részlete (Fotók: Abafáy-Deák Csillag és Kölüs Lajos)

Nem ülünk fel a buszra, inkább a képeket nézzük. A kiállítás fekete-fehér, piros egyedi keretekkel ellátott akril portréfestményekkel és szövegekkel idézi fel a történelmi pillanatokat. Igen, történelmi időket említünk, az emberi találkozások sorsfordítók voltak, életek fonódtak egybe, életre szóló barátságok születtek, de hangos és fájdalmas szakításoknak is otthona volt a Chelsea Hotel. Amerika és Magyarország találkozása is a kiállítás, közük van egymáshoz, David Bard és Halász Péter révén. David Bard Magyarországról emigrált Amerikába és 1939-ben két magyar családdal együtt megvették a hotelt, majd halála után fia, Stanley vette át a szálloda vezetését.

A Budapestee Ipari Csarnok különleges ipari tér. A paraván mögött egy fiatal fiú síelni tanul, mozgó, bordás felületen. Nem sokkal tőle a már említett busz áll. Térelválasztó, egyben bevezet egy olyan térbe, ahol három sorban láthatók a kiállított művek és szövegek, egymásnak háttal, egy felületen. Minden visszafogott, kísérteties, lehetnénk egy ravatalozóban is. A ravatal szó felidézi bennünk Halász Pétert is, aki lakott a hotelben, de Halász Péter élő felravatalozása is eszünkbe jut (Műcsarnok, 2006).

Weiler Péter: Halász Péter kitekint fiatalkori önmagából

A kiállítás címének gazdag jelentése van, és átvitt értelemben a checkout tesztelést is jelent. Weiler Péter ezzel a mába rántja az amerikai múlt hőskorszakát, amely a féktelen szabadságról, buliról, alkoholról, drogról, az alkotás felszabadító, örömteli mámoráról szólt. Ma, pandémia idején, épp ez hiányzik igazán, az időtöltés szabadsága, az együttlét, a tömeges koncertek és bulik. Már tizenegykor takarodót kell fújni a bulinegyedekben, esküvők maradnak el, és üresek a szállodák, nincsenek külföldi turisták. Be vagyunk zárva, az erkélyen futunk, és erre biztatjuk embertársainkat.

A New York-i Chelsea Hotelben a művészek, akik egymás után, olykor egymás miatt megszálltak ott, művekkel fizettek. Olykor várni kellett rájuk, és a szállodatulajdonos tudott várni, mert művészbolond, rajong értük, a tehetségükért, el tudja nézni, hogy nem fizetnek. A hírnév tőke is, aki itt megszállt és befutott művész lett, másokat is arra ösztönöz(het), hogy a Chelsea Hotelba költözzön. Létrejön egy sajátos körforgás, jönnek-mennek az alkotók, az alkotópárosok, akik között láthatatlan kötelék alakul ki, fontosak lesznek egymás számára, szerelmek, barátságok szövődnek, nemtől függetlenül, ezzel is sértve a korra jellemző normákat.

A Checkout-kiállítás a hatalmas csarnokban (a fotó forrása: Weiler Péter Fb-oldala)

Ez a kiállítás a hely szelleméről szól. Sorra tárja elénk a bizonyítékokat, hogy egy hely miért lehet fontos az ember számára. Nincsenek térbeli határok, ha vannak is, csak képletesek, áttetszőek, átjárhatók. A falak, a szobák a Chelsea Hotelben – Weiler szerint egy garniszálló benyomását tette rá, amikor meglátta – valóságosak, az intim életet teszik lehetővé, de itt nincsenek titkok, azok mindig kitudódnak. Szem előtt vagy, szem előtt élnek-halnak a vendégek. David Bard, később fia Stanley is mindenről tud, de mindenről hallgat – mások előtt. A belső-külső térbeli megosztottság szimbolikus, hiszen itt egy közösségről van szó. David Bard erről álmodott, hogy létrehoz egy művészi közösséget, hús-vér emberekkel. Arthur Miller megjegyezte: Ez a hotel nem tartozik Amerikához. Nincsenek porszívók, nincsenek szabályok és szégyen sincs.

David Bard elfogadta Charles Fourier filozófus felfogását az ideális társadalomról, amelynek értékfelfogását leginkább az együttműködés, a törődés, a szolidaritás, a maradéktalan elfogadás és egymás segítsége tükrözi. Bard sikerre vitte Fourier utópisztikus ideáját. Otthont teremtett az írók, a képzőművészek és a zenészek számára. A hotel felső emeletén stúdiókat alakítottak ki, hatalmas ablakokkal, privát terekkel, amelyek a zavartalan alkotás nyugalmát biztosították a művészek számára. A lobbi, a közös étkező, a tetőkert volt az együttműködés tere, továbbá a széles folyosók is, ahova a lakók ki tudtak ülni beszélgetni. (Weiler) Csak az kerülhetett a hotelbe, akit David Bard, később fia, Stanley elfogadott. Stanley nemet is tudott mondani, mert nem a pénz értéke számított, amit kaphatott volna a rangos vendégtől. Az itt lakók közül számosan szisztematikus önpusztítók is voltak, fiatalon égtek el, de közben maradandót alkottak. Halhatatlanná a művészetük révén váltak. (Weiler).

Ez a kiállítás a mával való összevetésben különleges, amikor az emberi külső jegyek alapján osztályozzuk embertársainkat, ki homofób, ki nem az, ki kivel jár és mióta. A Chelsea Hotelben ez nem számított, fedelet tudhatott feje fölött bárki, aki a művészet valamely ágát művelte (írt, zenélt, festett, színészkedett).

Weiler Péter: Bob Dylan, 211-es szoba

Weiler Péter a művein keresztül kapcsolatba lép a Chelsea Hotel szellemeivel, alakjaival. Médiummá, közvetítővé válik. Nem törődik azzal, hogy némely figura démon is egyben, életútja botrányokkal terhes, olykor – a mából nézve is – vállalhatatlan. Nem állítjuk, hogy tudatosan megnyitni magunkat démoni tevékenységnek gonosz dolog, éppen ellenkezőleg, tisztelgünk Weiler művészi és emberi bátorsága előtt, mivel szembesít bennünket egy számunkra kevésbé ismert élettel, életfolyammal, életfelfogással. Nem ítél meg senkit, tényeket sorol és rendez, ha a szövegtáblákon ismétléseket is fedezhetünk fel. Ez nem logikai hiba, hanem az emberi sorsok összefonódásából, azonosságából fakad.

Az alkotó módszere eredeti. Első látásra azt hinnénk, printekről van szó. Weiler azonban, alkalmazva a korabeli technikát is (VHS), addig alakította az eredeti fotókat – WHS kamerával ide-oda játszva, képernyőről fotózva, pixelekre bontva –, amíg tökéletlenül tökéletesek lettek. Majd egy proofot nyomtatott belőlük viaszpapírra. Ezt bekente egy transzfer anyaggal, amelyet lepréselt egy másik aquarell papírra. Így sok elem elkopott a képekről. Ezeket a lapokat újra visszaszkennelte a számítógépbe, ezután mindegyik képet maszkolva akrilfestékkel a vászonra festette. Így lettek egyedi alkotások a portrék, átszűrve több módszerrel, és több fókuszból.

A kiállítás részlete (a fotó forrása: Weiler Péter Fb-oldala)

A képek nagy méretűek, hely van számukra a Budapestee Ipari Csarnokban. Távolról is lehet őket szemlélni, távolságtartóan. A nagy térben nincsenek falak, speciális, ablakszerű keretbe kerültek a munkák, testet adva a portréknak, amelyek a plafonról vannak belógatva, így jól látható mindkét oldaluk. Az egyik oldalon a portré, a másik oldalon a róla szóló történet.

Weiler Péter: Leonard Cohen, 424-es szoba – egyik oldalon a történet, a másikon a portré

Imádom a misztikumot, és ahogy öregszem, egyre inkább hiszek a jelekben, a véletlenekben és minden olyan dologban, ami nem megfogható, de rányomja az életünkre a bélyegét – nyilatkozta Weiler. A Chelsea Hotel is tele van misztikummal, és nem csak azért, mert ott írta Jack Kerouac az Úton című művét, mert itt született a 2001 Űrodüsszeia Arthur C. Clark és Stanley Kubrick közös munkájaként. Bob Dylan és Allen Ginsberg számára otthon volt a hotel. Lakott itt Jim Morrison, Janis Joplin, Leonard Cohen, Arthur Miller is. Az élet misztikumát állítja elénk a kiállítás, és maguk Weiler Péter művei is. Élet a Chelsea Hotelben – mindenáron és minden körülmények között. Ha a gyilkosság, az öngyilkosság kétségbe is vonta ennek igazságát, az élet győzelmeskedett. Igaz, ma a Chelsea Hotel renoválás alatt áll, egy korszak véget ért, talán meg is szűnt, maradtak a legendák, az emlékek, az irodalmi-zenei művek. A parti véget ért, az álmokból fel kell ébredni, a legendák táplálta reménytől elköszönni. Ezért kapta a kiállítás a Checkout címet. (Weiler)

Weiler Péter: Janis Joplin, 411-es szoba

A halhatatlanság poklának is tekinthetjük ezt a hotelt. Bár Faludy György nem lakott a Chelsea Hotelben, de kötetének ironikus címét záróakkordként idézhetjük, ide illik: Pokolbeli víg napjaim.

Abafáy-Deák Csillag – Kölüs Lajos


Exkluzív elsőközlés | Forrás: a szerzők archívuma
Készült 2020 szeptemberében, Weiler Péter Checkoutkiállítás a New York-i Chelsea Hotel lakóiról című tárlatának recenziójaként | Budapestee Ipari Csarnok, Budapest | 2020. szeptember 24. – október 4. | Hovatovább: Weiler Péter honlapja

Comments

  1. SI-LA-GI says:

    Nem emlékszem szobám számára,
    nem emlékszem egyetlen hotelszobám számára se
    nem emlékszem a hotelek nevére se
    rám se fog emlékezni senki se
    és rendben van ez így
    minden emlék nehezék.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük