::: Arnóti Péter Jó arcok a Mediterráneumból című fotókiállítása elé
Amikor valaki fotózni kezd, folyamatosan döntéshelyzetbe kerül: milyen gép, melyik objektív, miféle helyszín, melyik napszak, mekkora blendenyílás, milyen gyors záridő?
És ezek voltaképpen még csak a szűken vett technikai kérdések. Amelyek mögött mindig ott van egy magasabb szintű dilemma is: miért? Megőrizni szeretnék valamit? Vagy rögzíteni, hogy később vissza tudjam nézni, s meg tudjam mutatni? Bizonyítani akarom, magamnak vagy másnak, hogy valami velem, valamikor és valahol valóban megtörtént? Emléket akarok állítani, vagy inkább létrehozni valamit?
Ha ezeket a kérdéseket feltesszük magunknak, mielőtt levennénk az objektívsapkát, vagy fotóüzemmódra kapcsolnánk a mobiltelefont, és nemcsak feltesszük, hanem meg is válaszoljuk őket, akkor az elsőként említett kérdéssorra is egészen eltérő válaszok születhetnek: más lesz a releváns helyszín, más az ideális napszak, sőt még a záridő is.
Mindezek fölött vagy mögött azonban van még legalább egy alapvető válaszút, ahol döntenünk kell az irányok között: ezek pedig a szép és az igaz. A szépség megragadásához elsősorban professzionalizmusra van szükség, az igazság megmutatásához bátorságra. Az egyik irány végpontja a műterem garantálta rend, a maga tökéletesen bevilágított helyszíneivel, a külvilág zavaró tényezőit hermetikusan kizáró falaival, és persze hibátlan modelljeivel. A másik véglet a háború, a káosz, ahol bármi megtörténhet, amire igazából nem lehet felkészülni, ahol minden ellenünk szólhat, s ahol a rossz döntések nem csak életlen képpel fenyegetnek, hanem akár az élet elvesztésével is. Mindkét szélről ismerünk halhatatlan életműveket. Persze a kettő között ott a végtelen sok átmenet, és az igazán nagyok e kettőt képesek belesűríteni egyetlen képkockába is. És széppé válik az igaz.
Arnóti Péter a most bemutatott fotóival, ahogy én látom, nem a szépséget próbálja megragadni, hanem igazat akar mondani. Más szóval kifejezve: a hiteleset keresi. Természetesen nem megy el a háborúkig, ez nem is feladata, megmarad a békés hétköznapoknál. A komfortzónából viszont kimozdul: olyan helyszíneket választ, ahol nincsen otthon, ám mégis olyanokat, ahol otthon érzi magát. Jelen esetben ez a Mediterrán térség, a Földközi-tenger éltető és élhető világa, azon belül is nem a kozmopolita nagyvárosok színterei és monumentális díszletei, hanem a természettel szorosabban egybefonódó kisvárosok, falvak, szigetek szövevénye. Ahol az ott élők még nem olvadnak fel az arctalan tömegben, ahol a sorsok még szabad szemmel is kivehetők, ha az ember valóban figyelmesen tekint körbe.
És Arnóti Péter figyelmes, nem utolsósorban pedig türelmes szemlélő, ez különbözteti meg a fényképező turistától, aki jobbára csak átrohan az útjába kerülő életeken, aki mielőbb túl akar lenni az aktuális helyszínen és szituáción, hogy még több beleférjen a szűkre szabott szabadságba. Arnóti Péter nem rohan, sőt szándékosan lelassít; leül egy kőpárkányra, falnak vetett háttal felveszi a ritmust, ráhangolódik a helyre és az ott lakókra. És közben figyel, sorsokat keres.
Ehhez a közelítéshez ideális helyszín egy fesztivállal megtöltött kisvárosi főtér, vagy épp egy forgalmas piac. A felbukkanó szereplők egy részéről eleve tudható, hogy helyhez gyökeredzett sorsa van, de az érzékeny szem a többiekről is gyorsan képes eldönteni, hogy itt és most számot tarthatnak-e a kitüntetett figyelemre. Egy sorsvadász számára természetszerűleg kedvesebbek a barázdált arcok, amelyeken már markáns nyomokat hagyott az idő – vagy mert árulkodóak, vagy épp azért, mert titokzatosak, megfejthetetlenek. A célcsoport mindenesetre viszonylag hamar leszűkülhet; mint amikor egy színes és mozgalmas jelenet egyes részei folyamatosan elhomályosulnak, fakóba fordulnak, vagy amikor egy túlzsúfolt látványból gondolatban kiretusáljuk a számunkra akkor épp érdektelen figurákat, részleteket. És a végén marad ott nyolc-tíz szereplő és szituáció, amelyek így hangsúlyt kapnak, s mintegy világítanak a beszürkült látómezőben.
Ehhez néha elég egy perc, néha órák kellenek hozzá, máskor egy egész hétvége is kevés. A fotós feladata – ha úgy tetszik: felelőssége – ilyenkor abban van, hogy eldöntse, érdemes-e még várni. Ha jól döntött, és van türelme várni, a megfelelő pillanat szinte magától adja majd magát. Ám ahhoz, hogy azt a pillanatot le is tudjuk fényképezni, folyamatosan készen kell rá állni.
Ehhez mindenekelőtt nyitottságra, valódi érdeklődésre, őszinte kíváncsiságra van szükség. Az, hogy milyen kamera van nálunk, alkalmasak-e a fényviszonyok, vagy hogy jól választottuk-e meg a záridőt, voltaképpen másodlagosak. Arnóti Péter képein nem vízszintes a tenger, nem minden arc éles, néhol ott is belóg egy láb vagy egy váll, ahol nem kéne, mégis jó beléjük merülni. Mert a többségükben ott van a sors, az egyszeri és megismételhetetlen, a fésületlenül is hiteles élet. S ha ez így van, az azt bizonyítja, hogy a fotós, aki ezeket a képeket most megmutatja nekünk – méghozzá szürkévé stilizálva, de messziről is szemlélhető méretűre nagyítva, s ezzel lehetőséget kínálva arra is, hogy belehelyezkedjünk az eredeti térbe és időbe, amelyben megszülettek –, szóval a fotós annak idején néhányszor jól döntött.
És ezzel meg is tette a tőle telhetőt: megragadta a pillanatot, pontosabban a pillanat mögött az embert, méghozzá egy olyan helyzetben, ami – legyen bár mégoly hétköznapi – nem fog megismétlődni többé. Hogy belépünk-e képbe, elindulunk-e a ráncok, redők, grimaszok, gesztusok és ősz hajszálak – vagy épp kamaszosan csillogó fogszabályzók – kirajzolta ösvényeken, s megpróbáljuk-e átélni azt a néhány sorsot, amit a fotós elénk tárt e falakon, az már rajtunk múlik.
Ez tehát szintén egy döntéshelyzet, a miénk, befogadóké. És mivel minden döntésnek következményei vannak, bátorság kell ehhez is. Ez benne a szép.
Zsubori Ervin