::: A Vörös és Fehér kiállítás elé
Előrebocsátom, délvidéki származású vagyok. Ezért különösen érzékenyen érintett meg, amikor a szintén ottani ősöket maga mögött tudó Dárdai Zsuzsa felkeresett azzal a szándékkal, hogy kapcsolatokat keres a Duna bal partján fekvő néhai végvárral, Futakkal. Elmondta, ott született 1812-ben Haraszthy Ágoston, aki később seriff lett Amerikában, és mindemellett ő rakta le a mára világhírűvé lett kaliforniai borászat alapjait.
Haraszthy sajnos nem él a vajdasági magyarok tudatában, és hát Futak sem az már, mint volt kétszáz esztendeje. A mostani lakosságot hidegen hagyja, hogy onnan vándorolt az óceánon túlra egy bátor magyar legény, új életet kezdve a vadnyugati semmiben, illetve az indiánok szent földjén. És az sem hatja meg különösebben, hogy ez az ember egy igazi úttörő volt, s a maga módján akkora tettet vitt véghez, mint a Dunától is délebbről származó Nikola Tesla. Ő is egy új kultúrát hintett el ott, ahol előtte nem létezett valami hasonló.
Dárdai Zsuzsa nem állt meg a puszta családi felfedezésnél, hanem igyekezett továbbgondolni a Haraszthy Ágoston történetéből adódó lehetőségeket. A képzőművészet útján indult tovább, hiszen férje, Saxon Szász János révén ő is ebben a miliőben él – maga is művész és művészeti szervező –, a lehető legközelebbről élve meg a teremtés varázsát, közte a bor mitológiai erejű termékenyítő hatásával. Ezt a mitológiát megközelítve talán már nem is szükséges visszautalnunk legnagyobb klasszikus költőink és íróink borimádatához, mert már a kortárs művészetben is találunk olyan megfelelő támpontokat és hiteles kapcsolódásokat, amelyek tovább fényesítik a bor isteni italának mindenkori dicsőségét.
A kínálkozó példák közül egynél szeretnék elidőzni, hiszen általa bele tudunk kapcsolódni ennek a kiállításnak a szellemi és spirituális aurájába. A kortárs képzőművészek közül talán egynél sem találkoztam a bor akkora fokú tiszteletével és imádatával, mint az osztrák Hermann Nitschnél. Mondhatni, Nitsch valamennyi elhíresült misztériumjátékának és drámai orgiájának a bor az alapja, amely az embert a hétköznapokból felemeli a lét ünnepi mámorába. Ezúttal nem részegségről beszélünk tehát, hanem a legmagasabb fokú illuminációról, melyet a művész az alkotás ittasult lelki állapotában érhet el. A bor az az isteni szubsztancia, mely által előhívható ama állapot, amelyben bekövetkezik a misztikus elragadtatás. Nitsch elmondja, hogyan fedezte fel a Bécs környéki borvidék varázslatos világát, amelyben teljesen átlényegült a lénye, és amelyet úgy élt meg, mint eszményi életkeretet, a víg mámor birodalmát. A közös borozások élményét eképpen írja le Mámorra készen című 1977-es szövegében: „Volt valami megható ezekben a közös mámorbamerülésekben, az emberek elfelejtették kicsinyes énjüket, közelebb kerültek egymáshoz. A kispolgár a mámorral szeretetreméltó nagyságot vásárolt magának, szelíd kiszabadulást a mindennapok korlátai közül. Kapcsolatba lépett a többi emberrel, érezte magát a másikban, alámerült a rajta túlnyúló kollektív rétegbe. Megérintődött az ember mint faj, a maga egyedeken túlmutató voltában. Egyszerre mind jóban voltak egymással, jóllehet sokan nem is ismerték egymást. Testvéri megértés, a mámor víg, szép közössége, boldogság áradt szét valamennyiük fölött. A mámoros életben felismerhetővé válik valamennyi az életet átható metafizikumból, az ember megpróbál fölülkerekedni a halálon. Úgy érzi, mintha örök élete lenne. Aki mámoros, az énekel.”
Ennél szebben és találóbban kevesen írták le a bor varázslatát, amely apropója nemcsak ennek a kiállításnak, hanem a kontinenseket, népeket összefogó egész fesztiválnak, Budapesttől az amerikai Sonomáig, Sonomától Tokajig. A rendezvény két értelmi szerzője javarészt a geometrikus absztrakt képzőművészet jeles képviselőit hívta meg a Vörös és fehér című kiállításra – tíz amerikai és ugyanannyi magyar alkotót. A geometrikus absztrakció nyelve ugyanis eszenciájában fogalmazza meg a belső én élményvilágát, valamint látomásait, nem pedig leíró módon, így hát különösen alkalmas az olyan érzetek visszatükrözésére, mint amilyen a bor kiváltotta létmámor. S nem csak az érzeteket fejezi ki hűen, hanem azt a színvilágot is, amely a borban van, mindenféle árnyalatával, csillámlásával, gyűrűzésével, rezgésével és mélységi hatásával egyetemben. A képeken ugyanis a tiszta érzékenységgel szembesülünk, azzal a felsőbbrendű érzéssel, amit csak a legnagyobb művészek tudtak megközelíteni és visszaadni, mint például az éteri magasságokban szárnyaló szuprematista festő, Kazimir Malevics, aki redukciós szín- és formai módszert alkalmazva isten közelségét vélte meglelni.
A képeket és egyéb műtárgyakat szemrevételezve észrevehetik, mennyire összeér ennek a húsz alkotónak a lelkülete, mennyire közel kerültek egymáshoz az emberek. Mi több kell még ennél? A bor elvégezte szent küldetését.
Szombathy Bálint