Héber imakönyvlapok

::: Mózes Katalin munkáiról

---

Mózes Katalin 2004 és 2006 között festményein emléket állított Auschwitzban elpusztított féltestvéreinek, rokonainak. Füstté és hamuvá. Síremlék Istvánnak és Juditnak (2005) című nagyméretű olajképe tanúságtétel: nem lehet elfelejteni és elfogadni azt a szörnyűséget, ami 1944-ben Európában megtörténhetett. Ez a festmény a kompozíción belüli kétféle nyelvhasználattal, kettősséggel már a percepció, az észlelés szintjén is különös hatást kelt. A jobb oldalon szinte a hagyományos portréműfajnak megfelelően látható a két testvér, a fiú és a lány, akiket a festő csak édesapja, rokonok elbeszélése és kevés családi fotó alapján idézhet meg. Valójában ő ad nekik új testet, új arcot, anyagi valósággá formálja a képzeletben létezőket. Ez a jelen és a jövő. A bal oldalon absztrahált, azonosíthatatlan árnyéklények, személytelenek. Ez a múlt. A megidézések ellenére is megidézhetetlen. Mint majd a 2012-es lvovi emléksorozaton: egykor volt város – és lakói –, amely már nincs, elsüllyedt, csak a hiányok maradtak tapinthatatlanul.

Ugyancsak 2005-ben készült a Testvérek kettős portré két kicsi gyerekről, de ők nem azok, akiknek mindössze néhány évnyi élet adatott, hanem a háború után született testvérei, akik zsidó szokás szerint a meghaltak nevét kapták. Élet és halál szövődik egybe a figurális és nonfiguratív elemekből épülő kompozíciókban, amelyekből a fegyelmezett formarend mögül elő-előbukkan a fájdalom, a szomorúság, a kiszolgáltatottság élménye. Az élőt festi meg, de egyben a lágerben elpusztított fiútestvérének is emléket állít az Istvánka (2016) című portré, melyen a kisfiú kezében tartott focilabdával és a Testvérek című kép szürkéivel, fehéreivel, letompított színvilágával szemben itt a gyerekkort idéző élénk színekkel rögzíti az egykor-volt és a valóságos családtag vonásait. Zsidónak lenni a kétezres évek Magyarországán ezt is jelenti: vállalni a szembenézést a pusztítások következtében létrejött hiánnyal, mégiscsak beemelni a soha meg nem ismerhetett családtagokat a művek teremtése által az alkotó élettörténetébe és közvetlen környezetébe.

Mintha önmagát is figyelmeztetné a Ne sirassátok a halottat (2006) című képével. Egyenetlen, többféle szürkéből összeálló háttér előtt a nagy, fekete, csúcsával felfelé mutató, felül nyitott három forma. A szürke itt az élettelenné válás, az elmúlás színe, a tehetetlen pesszimizmusé, és annak a negatív érzelmi tartománynak a tudomásulvétele, amelyet a festményben domináns fekete szín hordoz. A fekete az európai kultúra nagy részében a gyász, a sötétség, az árnyék, a halál szomorú és titokzatos színe. A mű mégsem válik depresszióssá, pedig még a végtelenséget, az örök megújítást szimbolizáló kör is fekete. A felül nyitott háromszögbe behatolni készülő nagy forma, egy körív szelete tört fehér, rajta fehér négyzetek. Ez a kevés fehér is létrehozza az erős kontrasztot a feketék érzelmi hatásával, van remény a megtisztulásra, az új kezdetre. Ráadásul a szigorú, geometrikus képalkotó elemekre rákerül két mozgó organikus alakzat, jelen van az élet is, nem csak a halál.

Ezeknek a festményeknek az első darabja valójában a 2004-ben készült Lilly, melyben a festő 2000-ben meghalt édesanyjának állít emléket: őt is gyerekként festi meg, elképzelve, milyen lehetett kislánynak. A kompozíciót meghatározó geometrikus alakzatok, térbeli testek közül sejlik fel az anya mellképe, eltűnőben egy rózsaszínes-fehér felhőben, amely mögött világoskék háttér nyit a végtelenbe. Itt is sok és meghatározó a fekete, de ez az égkék érzelmileg is egyensúlyt teremt.

Könyvek kötelékei

Mózes Katalin 1951-ben született a Holocaust által többszörösen érintett családban. Gyerekkorában meghatározó kapcsolat volt számára anyai nagyapja, aki Máramaros-szigetről, Havasújfaluból került Budapestre. A vallási hagyományoknak megfelelően, tudott héberül, imádkozott a zsidó imakönyvekből, megtartották a péntek esti családi és az ünnepi szokásokat. (Az azonosulást jelzi vele, hogy Mózes Katalin 20 éves korában felvette nagyapja nevét és ezt használja magánemberként és festőművészként is, apai neve, Gábor Katalin helyett.) Amikor a XI. kerületi zsinagógát eladták, a nagyapa többet nem ment templomba, és lassan elhagyták a zsidó ünnepi szokásokat is. Mózes Katalin tízéves korától sem a hanukát, sem a karácsonyt nem ünnepelték. Anyja magánügynek tartotta a vallást, nem járt templomba. A gyerekkori, nagyapjához kötődő bibliai és imakönyv-élmények térhetnek vissza a 2007-ben festett Két könyv és az Ünnep című, vegyes technikával (olaj, pasztell, kollázs) készült képeken. Sokszor írják, hogy a zsidóság a könyv népe, hiszen a hívő zsidóknak ismerniük kell a Tórát, ezért a kisgyerekeknek meg kell tanulniuk írni-olvasni. Mózes Katalin festészetének ez a több évezredes hagyomány fontos részévé válik. A saját identitásában meghatározó anyai nagyapjához is eltéphetetlen kötelékként fűzik a könyvek. A könyv számos munkájában megjelenik, nemcsak főtémaként, hanem képépítő elemként, motívumként is.

A könyv az európai művészettörténetben régóta használatos szimbólum, többnyire a bölcsesség és a tudás megjelenítéseként. Gyakran az isteni titkok, szent misztériumok és isteni parancsok, kinyilatkoztatások gyűjteménye. Mózes Katalin könyvei nem csak a beavatottak számára hozzáférhetők, sugallják, hogy a kultúra, a tudás elválaszthatatlan a könyvektől.

1945 után a maradék zsidóság különféle módokon vállalhatta – vagy sem – zsidóságát, azok is, akik elhagyták a vallást. 2008-ban a 2B Galériában rendeztem A második generáció címmel kiállítást kortárs magyar művészeknek a témára reflektáló műveiből. Ezen Mózes Katalin héber imakönyvlapokra festett munkái szerepeltek (Napló sorozat, 2007). A katalógusban megjelent írásából idézünk: „Nem vagyok hívő, „csak” zsidó. Aki megfosztatott attól a tapasztalattól, milyen zsidónak lenni, ha nincs Auschwitz.”

Kétféle sors, kétféle szorongás

A héber írás jelenléte óhatatlanul felveti az Ország Lili festészetével való szellemi rokonság kérdését. A generációs különbség adott: Ország Lili a harmincas–negyvenes években gyerekként kénytelen végigélni előbb a zsidóság jogfosztását, életterének beszűkülését, majd a téglagyári gettót és a szerencsés megmenekülést az Auschwitzba tartó zsúfolt tehervagonból. Mózes Katalinnak az ötvenes–hatvanas években a családtagjai elpusztításával kell szembenéznie, és megtapasztalnia a süket, hazug csendet, elhallgatásokat, amelyek a témát körülveszik a szocializmusba kényszerített Magyarországon. Kétféle sors, kétféle szorongás. Ország Lili már az elemi iskolában és a családban megtanul héberül, Mózes Katalin nem tudja olvasni a héber szövegeket, amelyeket felhasznál – megment – műveiben. Ország Lilit egész életében foglalkoztatja a zsidó misztika, a kabbala, a bibliaértelmezés, Mózes Katalin nem hívő: világképe, kötődése, a gyerekkori hatások természetes elfogadása, saját sorsának és származásának magától értetődő, etikus vállalása inkább racionális.

Ország Lilinél képépítő alapelem a héber betű. A múlt és jelen, idő és tér összekapcsolódásának vizuális hordozója. Kezének, agyának lenyomata, hiszen nagy részüket ecsettel ráfesti, spaklival belekarcolja az alapozott vászonra, farostlemezre, papírra felvitt barna és szürke olajfestékbe. Mózes Katalinnál a csak héber vagy magyar–héber imakönyvlapok főleg XIX. század végi, XX. század eleji nyomtatott könyvekből származnak, ezek a művek alapfelületei, a festő ezekre viszi fel olajjal, akvarellel és ceruzával vizuális jeleit, a közléshez szükséges formáit. Nagyméretű, különböző időszakokban festett művein hasonló alakzatok és szimbólumok szerepelnek, mint a héber imakönyvlapokon, ezáltal is megerősítve, hogy ezek a sorozatok is szerves részei az életműnek, nyelvezetük, formaviláguk, szellemiségük nem különbözik az életmű többi részétől. A kollázsokról és a geometrikus képekről szóló fejezetben is lesz szó a festő gyakori, szinte állandó képi elemeiről, itt csak annyit, hogy az ismétlődő, visszatérő síkgeometriai formák (kör, háromszög, négyzet) az archaikus kultúrák óta hordozói az ember vizuális közléseinek. Ezeken a műveken különös absztrakt térbeli szerepet kapnak a kompozíciós struktúrában a nyomtatott héber betűsoroknak mint háttérnek megjelenése által. Nem hangsúlyozható eléggé annak fontossága, hogy a magyar–héber vagy csak héber imakönyvlapok és a jóval kisebb számú, de az életmű szempontjából fontos keresztény imakönyvlapok, illetve gót betűs német nyelvű könyvlapok csak hordozók, alapok a művek szempontjából. Kiinduló felületek, úgy, mint a festmények számára az alapozott vászon, a farost vagy a karton. Ez utóbbiak üres felületek, amelyeket a festő alakít olajjal, akrillal, ceruzával, kollázstöredékekkel. Az előbbieknél adott az írásokkal teli kiinduló felület, erre kerülnek a festő jelei, vizuális üzenetei. A betűkből szövődő sorok által azonban erősen, meghatározó módon jelen van a múlt, az elmúlt, az ismeretlen történetek, az emberek – családtagok –, akik mindennapi életéhez hozzátartoztak az írásos lapok. Mózes Katalin megidézi, újjáteremti, bevonja a létezésbe, az örökkévalóságba a gyalázatos módon eltüntetetteket. Hiányukat próbálja elviselhetővé tenni. Mint az előző évszázadokban a festők, amikor megfestették halottaik portréit. Halottidéző portrék – mondhatnánk Mózes Katalin imakönyvlapjaira. (Engedj, 2014, Ők,  2014).

Kiegyensúlyozódó kozmoszok

A 2008-ban készült Képek zsidó imakönyv lapjain (2008) négy lapból áll. A hasonló munkák sokaságából azért emelendő ki, mert a héber imakönyvlapokra az alkotó teljes oldalas színes kompozíciókat festett saját jellegzetes visszatérő motívumaiból. Ezáltal kapcsolta össze a hagyományos héber imakönyvoldalakat a saját kortárs művészi formanyelvével. Többféle kozmosz egyensúlyozódik ki a műteremtés során: a nyomtatott verbális és a kézzel festett vizuális, a hagyományos és a mai, a vallásos és a vallástól eltávolodott. Érzékeny, visszafogott, lírai színek, geometrikus és organikus alakzatok, absztrahált szimbólumok (melyek mégis hordozzák az időre, az emberre, a teljességre való utalásokat). Az imakönyvalap kétnyelvű: magyar és héber, az egyiküknél a szöveg fejjel lefelé, kettőnél örömre és áldásra utaló sorok. Mintha a halványpirosak és -zöldek is tartalmaznának hasonló utalást.

Különös feszültség forrása, hogy az alaplapnak, háttérnek számító imakönyvlapokon a magyar és a héber szövegek ellentétes irányúak. A latin betűs magyar írás rendszerint a képek bal oldalán, balról jobbra halad: ez az európai hagyományoknak megfelelően azt jelenti, hogy a múltból indul a jövő felé. A héber írás a Mózes Katalin-műveken rendszerint a jobb oldalon, jobbról halad balra, azaz a jövőtől a múlt felé. Héberül nagyon kevesen olvasnak, még a zsidó származásúak vagy a valláshoz kötődők sem ismerik a héber betűket. Az azonban közismert, hogy jobbról tart bal felé. Ez a tudás befolyásolja a vizuális érzékelést, plusz-jelentéstartalmakat adhat a műveknek.

Ugyancsak 2008-ban készült a 12 lapból álló Képek keresztény imakönyv lapjaira festve sorozat, melynek magyar nyelvű alaplapjain is olvashatók örömre és áldásra utaló sorok.

Ezeken a munkáin Mózes Katalin valahogy lágyabban, puhábban használja a színeket, még az olajfesték is inkább akvarellnek látszik, és a grafit is porózusabb, mint ami általában jellemző rá. Ha nem volna sokszorosan félreérthető, azt írnám: nőiesebb és kislányosabb az eszközhasználata, mint a vászonra, farostra, kartonra, azaz a keményebb felületekre alakításkor. Lírai képek ezek, sok elfojtott sírással, emlékezéssel, az egykor voltak létének és hitének megidézésével. Ártatlan fehérek, szeretetteli sárgák, ünnepi cinóberek, isteni azúrkékek, jó jelentéseket hordozó zöldek, csodahordozó violák. Elegáns, könnyed, laza mozdulatokkal viszi fel a festő a színeket, jeleket a nyomtatott felületre, ezáltal is ellensúlyozva a héber betűk súlyosságát, az imatöredékek fenségességét, ugyanakkor tisztelve is törvényszerűségeiket.

Négyoldalas, felállítható térbeli imakönyv a Könyv („világ királya”, 2016), mely 2×2 lapos és összecsukható. A belső oldalakon a nyomtatott héber betűsorokra a festő egy sematikus emberi testet applikált: a test egy magyar nyelvű imakönyv lapjából tekert henger, karjai és lábai héber imakönyv lapjaiból hengerek. A plasztikus testen festett, sík, fehér fej, kopasz, szeme, orra, szája alól kilátszanak az eredeti héber betűk. Mintha egy nem létező lény bontakozna ki a megsárgult, idő tépázta könyvsorok közül, a fohászok és leginkább az emlékezet által előhívható testetlen lélek igyekezne alakot ölteni. A bal oldalon főként kék és zöld íves és szögletes alakzatok, jobbra nagyobb tömeg szorongató szürke, balra rejtélyes lila folytatódik a kereteken is túlra. Középütt egy nagy, vörös forma fenyeget, mintha valami súlyos szerszám, kézi fegyver volna. Alatta és mögötte fekete kontúrok közé zárt okkersárga azonosíthatatlan forma, mintha figyelmeztetne valamire, mintha a héber betűs alaplap írásos közléseit erősítené meg.

A kétoldalas kemény lapok egy nagy, szürke doboz-szerűségbe szerkesztve, Mózes Katalin objektjeihez, dobozképeihez hasonlóan térbe állítva nézhetők. A kétdimenziós festményeken, grafikákon, így a héber imakönyvlapokon is gyakoriak a térbe kitüremkedő beillesztések, szükségszerű, hogy szinte mindegyik festői periódusban, függetlenül a motívumoktól, jelektől, térbe állított, háromdimenziós művek is születnek.

Kilépés a sík képfelületből

A Héber imakönyvlapon című sorozat (2015) az előzőekhez hasonlóan grafit, olaj és akvarellfestékek vegyítése. Az egyik kompozíción – Emlékváros (17 × 11,5 × 11,5) – fekete-szürke plasztikus alak magasodik középen, a magyar–héber szöveg találkozásánál. A végtagjai és a teste imakönyvlapokból összetekert hengerek. Ez utóbbin magyar szövegtöredékek. A festő szerint a régi imakönyvekből megmaradt lapokat véletlenszerűen alkalmazta, azonban ezen négyszer is olvasható a világ és egyszer a vakok szó, így bennem (akinek a művek értelmezése a feladatom) felmerült a gyanú, hogy talán mégsem véletlen, talán utalás Mózes Katalin világára és a műnézők vakságára. A plasztikus megjelenítés, a sík képfelületből kilépés gyakori eszköze a festőnek, mint erről majd dobozképei és objektjei kapcsán lesz szó.

A figura arca azonosíthatatlan, de kifejező, érzelemdús. Testén a vállától a hasa aljáig egy rezzenéstelen fél arc (fél hold) néz előre, négyzet formájú szemén át. Körülötte két mozgó, sötét alakzat, állatszörnyek, mint a középkori illuminációkon. Ettől is gólemszerűen szürreális képződmény a lap aljától a tetejéig magasodó, rejtőzködő figura. Ez a középkori prágai zsidó misztikában fontos óriási agyagszobor, emberszerű lény gyakori szereplője Mózes Katalin képi történeteinek. Egyike az élő és élettelen határán létező mitikus teremtményeinek. A kabbala szerint a II. század óta számos változatban fordul elő a gólem, ez az alaktalan, élettelen tömeg, egyszer a Bibliában is, a Zsoltárok könyvében (139:16). Az eredeti zsidó legenda a XIX–XX. században népszerű irodalmi és képzőművészeti toposszá vált, a gólem ma is apokaliptikus víziók szereplője, főként a gépek iránti szorongás kifejezője. Mózes Katalinnál is összetett jel a képi környezettől függően: hol a Misna-korabeli és a talmudi hagyományhoz kapcsolódó, a héber betűktől elválaszthatatlan teremtmény, hol a halál maga (a Holocaust csak azon a magas technikai szinten történhetett meg, ahová az európai ember a tudomány révén a XX. században eljutott).

A Héber imakönyvlapok (2015) sorozat egy másik darabja a fentivel ellentétes, színekkel teli kompozíció. Madárfejek bontakoznak ki a nehéz, fenyegető, geometrikus alakzatok közül a megszabadulás reménységét hordozva, akárcsak a kép jobb oldalát uraló élénk zöld.

A 2014-től 2017-ig imakönyvlapokra készült művek között többnek az eredeti lapja sérült, hiányos, tépett. Mondjuk így: nyomot hagyott rajtuk a történelem, csoda, hogy egyáltalán megmaradtak. Van, amelyiket csak úgy lehetett megmenteni, hogy a festő színes papírlapra ragasztotta fel, mely mintegy keretezi a rendszerint már megsárgult lapot. Így a mű hármas rétegű és keletkezése szerint háromidejű. A héber betűkből álló fekete sorokon színes geometrikus alakzatok, zárt formák, sűrű vonalkázások, Mózes Katalin kézjegyei. Egyes lapokon egyetlen szín fedi el az írást (például vörös, rajta lendületes, emberre utaló, testetlen vonal. A vörös szabálytalan folt, nem lehet nem a szétfolyó vérre asszociálni. Gyakori, hogy csak fekete szín jelenik meg az írásos felületen, rendszerint ezek is dinamikus vonalakkal).

Profán módon, némelyik lapon állatok is feltűnnek, leginkább kutyák, mackók és madarak, de hiszen a Biblia szerint ők is az Örökkévaló teremtményei, így ők is jogosultak, hogy jelen legyenek az imakönyv lapjain. Egy részük gyerekjáték-figura (majom, kislányruhás nyuszi, foltos kutya). Ismerősek Mózes Katalin grafikáiról, kollázsairól, olajfestményeiről. Közös jellemzőjük a naiv derű. Ugyanakkor újabb feszültségforrás: a gazdátlan imakönyvlap színes, kék, sárga, lila háttere előtt a valaha volt és nyomtalanul eltüntetett gyerekek kedves játékai. Főleg a 2014-től készült lapokon vannak jelen (Lények, 2014, Nyuszi, 2016). Talán mind közül legfurcsább az a lap, ahol az eredeti tulajdonos (a festő édesapja) ceruzával írt bejegyzései is láthatók. Ez alatt az önálló mű, akvarellen egy grafit kontúrvonallal bánatos, lehajtott fejű játékmaci, testén az eredeti héber betűk. És persze babák is, amelyek még az állatkáknál is abszurdabb (vagy morbidabb?) hatást keltenek ebben a közegben, a héber és magyar írástöredékek között (Babák, 2016, Ajándékok, 2015 ). Nincs értelme túlmagyarázni. A játék baba és a babaszerű figurák ősidők óta örömforrások és a játék mellett rituális jelképek, melyeknek mágikus hatalmuk van. A játék babáknak már az egyiptomiaknál is egyik fő funkciójuk volt, hogy helyettesítették a halottat a túlvilágon végzendő munkájában. Mózes Katalinnál a maga teremtette babák a halottidézés rítusát szolgálják. Személyes története alapján két kicsi féltestvérét siratja, közülük a kislánynak nyilvánvalóan megvoltak a maga babái.

Arcok abszurditása

Viszonylag sok imakönyvlapon jelennek meg emberi arcok. Egyeseknek kiemelt szerepük van a kompozícióban, mások csupán motívumok a többi között. A leginkább a bizonytalan kontúrvonalak között feltűnő, sötét, reménytelen, élettelen fekete arcok keltenek szorongást (Beszélgetés, 2017). A másik végletet a fehér fejű, fehér arcú, egész alakos, groteszk figurák jelentik. Ezek erőteljes jelenléte a magyar és héber nyelvű reggeli imádságokon és étkezési imádságokon maga az abszurd (Megmondták, 1-2, 2016). Egyszerre abszurd a hajdanvolt vallásos zsidóság és a kérlelhetetlenül elpusztított zsidó emberek szempontjából. De legalább emlékezni kényszerítenek.

Sokféle arc jelenik meg a lapokon: gömb, félkörív, téglatestek, hol szabályos, hol szabálytalan alakzatok, szín- és formaviláguk is változatos. Olykor mintha maszkok, álarcok volnának, színpadi szereplők, tele groteszk utalásokkal. Riasztóvá a tömegesen ismétlődő jelenlétük válik, óhatatlanul a haláltáborokba kényszerítettek fotóit juttatják eszünkbe (Nincs cím, 2016). Ez utóbbi képeken szinte a futuristák formavilága bukkan elő. Többségük az expresszionista formák és vonalak mellett inkább a geometrikus absztrakcióhoz közelít. Szürreális képi világ az imakönyvlapokra festett, rajzolt képi elemekkel, abban az értelemben is, hogy elfogadhatatlan az a realitás, amely miatt létrejöhettek.

Az egyik lapon – mint már utaltam rá – jól olvasható az imakönyv egykori tulajdonosának kézírása: Gábor Miklós. A Gábor Mózes Katalin apjának, így féltestvéreinek is családneve. Mesebeli lap: játék mackó és egy járni tudó, csodálkozó arcú léggömb. E tanulmány elején volt szó a féltestvérekről készült portrékról. Ez is azokhoz kapcsolódó emléklap, miként az a kettős portré is, ahol a bal oldali héber betűs imakönyvlapon ugyanannak a kislánynak a fehér ruhás alakja, derűs arca, angyali szőke haja tűnik fel.

Még egy motívumot emelek ki a többi közül, mivel Mózes Katalin több periódusában, mind nagyméretű, mind kisebb olajfestményein is visszatér: a hajó. Különös, hogy mint szimbólum, mint metafora az imakönyvlapokra festett képeken is megjelenik. „Navigare necesse est, vivere non…”, vagyis hajózni szükséges, élni nem, vallották már a rómaiak is. Az imakönyvek egykori tulajdonosai nem élnek, de a képek létrehozása során az alkotó azonosul velük, és a nézőket is erre készteti. A hajó a küzdelmes, hányatott élet, a létharc metaforája. Mózes Katalinnál az imakönyvlapokon a hajók kultikus tárgyak, haladnak lassan egy irányba – nyilvánvalóan a túlpartra.

A teremtő erő jelképei

A nyomtatott, magyar és héber betűkből, írástöredékekből álló háttér és a kontúrtalan vagy kontúrvonalak közé zárt, laza foltokkal, geometrikus alakzatokkal megrajzolt, megfestett előtér között időbeli és térbeli feszültségek húzódnak. Az érzékelt formák sokfélék, gyakran szabálytalanok, a betűk, a betűsorok szabályosak, kötöttek, az előírásoknak megfelelők. Ez a kettősség a befogadás során már önmagában dinamikát teremt. A kompozíción belül a rajzolt, festett vonalak lefelé és felfelé irányulnak, mozgásuk sokféle, a különböző színkontrasztok, sötétebb és világosabb részletek elhelyezése is mozgó erőket teremt, míg az alaplap, a háttér sorai rendezettek, szabályosak. Ugyanakkor a néző tudja, hogy ezek egy elmúlt, elpusztított világ, életforma rekvizitumai, a hosszú időkkel ezelőtt történtek véletlenszerű maradványai, a színes, mozgó előtér pedig a jelen, a festő válasza. A festő az egyes művekbe nem komponálta ugyan bele az imakönyvlapok szimbolikus jelentéseit, a műsorozat egésze mégsem függetleníthető az észlelésüktől.

Fontos a képmező: az imakönyvlapokra készült sorozatok rendszerint őrzik az imakönyv formáját. Álló kicsi téglatestek, szinte lapozgatásra ösztönöznek.

Az ismétlődő visszatérő motívumok közül kiemelendő a kör, a körvonal (sík alakzat) és a gömb (térbeli forma). Ez az archaikus kultúrák óta elterjedt ősi szimbólum Mózes Katalin festészetének egyik alapeleme. Hol geometriai forma, hol a fényt adó Nap, hol egy emberi arc, hol egy égitest. Hol tökéletes, szabályos, hol a tökéletes testtől eltérő, szabálytalan. Az imakönyvlapok, a héber sorok az emberi hit tanúságtevői, az emberi élet szent irányelvei. Rajtuk a festő létrehozta körök, gömbök a teremtő erő jelképei, az élet forrásai, maga a teljesség. Mintha abból az ellenállásból születnének újjá, hogy mégsem tüntethetők el végképp a kultúra által létrehozott értékek, bármennyi kísérlet zajlik is elpusztításukra. Mózes Katalin festészete inkább melankolikus, és a humor, irónia ellenére is sokféle bánat hordozója, de ezek a megmentett imakönyvekre festett, rajzolt vallomások a létezés folytonosságáról szólnak – például a fénnyel, színekkel telített körökön, gömbökön keresztül. A héber imakönyvlapokon ezek nem azonosíthatók, de némely körök utalnak arra, hogy emberi arcok is lehetnének. Mivel Mózes Katalin más, nagyméretű olajfestményein a kör- vagy gömbarcok fontos jelentéshordozók, feltételezem, hogy személytelenségük itt, ebben a sorozatban a sokféleként jelzett hiány megnyilvánulása. A Holocaust által sújtott családokról nem lehet családi portrékat festeni, hiszen úgy tüntették el emberek millióit, hogy még fénykép sem maradt utánuk.

Vannak azonban kör-nap-arcok, nem gyerekrajzszerűek, hanem mintegy az isteni erő, a világmindenség szimbólumaként. Olykor a kör alakú Paradicsom annak teljességére, örökkévalóságára is utal.

Mózes Katalin 2012-ben járt Lembergben, amelynek népes zsidó lakosságát 1941 és 1944 között koncentrációs táborokba deportálták. A festő lembergi emléklapjain a fekete, torzszülött, fenyegető árnyfigurák mellett megjelennek a hiányok, az egykori zsinagógák töredékei, házfalakon a zsidó vallási jelzések (például kapukon az egykori mezüzék) lenyomatai – és színes mesebeli lények, színes állatok az egykori haszid mesékből. Mózes Katalin üres helyeket rekonstruál a hozzájuk tartozó emlékezet alapján. Emlékezni, nem felejteni – ez is hozzátartozik a második generációs zsidó identitáshoz.

Nem vallásos hit alapján

A képek értelmezésekor fontos, hogy a nyomtatott héber és magyar szövegekre festett, rajzolt műveken nem jelennek meg direkt zsidó vallási szimbólumok. Nincs hatágú csillag, az úgynevezett Magen David, a modern zsidóság szimbóluma. Talán ennek a legismertebb ókori okkult jelképnek a hiánya is bizonyítéka annak, hogy Mózes Katalin nem vallásos hit alapján kötődik a zsidó imakönyvekhez. Tény, hogy a Dávid-csillag viselése megkülönböztető jelként kötelező volt a negyvenes években családtagjainak, így a festményein megörökített ismeretlen féltestvéreinek is. Ez a mai napig félelemkeltő, akárcsak azok a mágiák, amelyek szerint a hexagram a gonoszhoz kötődik.

A héber imakönyvlapokra festett művekből néhány szerepelt 2016 augusztusában az Izraeli Kulturális Intézetben rendezett kiállításon.

És végül: Mózes Katalin nemcsak magyar–héber nyelvű imakönyvek lapjaira teremt a saját kozmoszához szorosan kapcsolódó képeket, hanem másféle könyvlapokra (például gót betűs imakönyvekre) is. Ezekről a Kollázs fejezetben lesz szó

S. Nagy Katalin

---

Exkluzív elsőközlés | Forrás: a szerző archívuma
Készült 2017. október–novemberben, Budapesten