Archívum

::: Az 5. Arnolfini Fesztivál elé


Miért fontos az archiválás, a dokumentálás, a megőrzés, az emlékezés?

A Krisztus előtti 3. évezred végétől ismeretesek a föníciai Ugoritban és a mezopotámiai Urban és Nippurban kiásott agyagtáblák. Hárámban került felszínre az első ismert magánlevéltár. Ninivében körülbelül 10 ezer agyagtáblát találtak: leveleket, szerződéseket, szótárakat, asztrológiai, jogi, irodalmi szövegeket. Az Ószövetség szerint Nehémiás létesítette az első zsidó könyvtárat, a próféták és a királyok iratait összegyűjtve, Dávid írásait és adományleveleket is. Babilóniában sorstáblákra rögzítették, hogy főistenük, Marduk évről évre milyen sorsot szán egyénnek, közösségnek.

A legkülönbözőbb, térben és időben egymástól távoli ókori kultúrák, és persze a zsidók és keresztények az úgynevezett modern kor beálltáig hittek abban, hogy az emberek tettei fel vannak jegyezve egy égi könyvtárban, adattárban, a tettek és elhatározások megmásíthatatlanul és teljes egészükben megőrződnek, és az Istennek – vagy az isteneknek – semmi sem kerüli el a figyelmét.

Agyagtáblák, kőoszlopok, könyvtekercsek – évezredekig. Naptárak, noteszek, naplók és emlékkönyvek – évszázadokig. És most ikonok mögé zárva, a számítógép képernyőjén, de persze ugyanúgy betűkkel és képekkel, mint a kánaáni, krétai, egyiptomi és más emlékköveken, oltárokon.

Emlékezzünk a gyerekkor titkosírásaira, a naplóírás és az emlékkönyvi bejegyzés komolyságára, fontosságára.

Jelet kell hagyni, bizonyítani a létezés szükségszerűségét az esetlenséggel szemben, az élet értelmét a halál értelmetlenségével szemben, itt és most jelenlevőségünk súlyát a porladó idővel szemben, a vagyunk, akik vagyunk bizonyosságát a minek és mi végre bizonytalanságával szemben.

Az archívum – akár magán, akár közösségi – belecövekel a folytonosságba, s egy-egy bójaként, oszlopként vagy bármi formaként bizonyságtevés. S ami van: az már történés, kiterjedés, nyomhagyás, akárha csak annyi, mint egy tiszavirágnyi lét, mint egy elsuhanó árnyék, mint az egynyári virágok vagy a lehulló falevél.

Tíz év! Az Arnolfini Archívum tíz éves – ünnepelünk. A tíznek rituális előírásokban van szerepe. No meg a tízparancsolat, a kőtáblára írott eszményi norma. (Ennek első archivált s kézírásos, legrégibb formáját a Krisztus előtti 1. századból találták Kumránban, a 4. barlangban). Még nem 12 (majd az lesz a teljesség), de már a 10 is ünnepi szám, 10 év már annyi, amikor érdemes megállni, elidőzni, visszatekinteni, újranézni-olvasni a dokumentumokat, új rítust teremteni az idő tagolásával. Varázsnotesz lesz egykoron ez őszi s a tavaszi fesztivál is.

Ne kerülgessük: az archívum = emlékezettár, az archiválás az emlékezet egyik lehetséges története. Az enyém. A tiéd. A miénk. Az övéké. A családé. A közösségeké, melyek identitásunk hátteréül szolgálnak. Mondjuk ki: azért is, ez által is kibabrálunk a halállal. Nem, le nem győzzük – vagy talán mégis?! Hiszen valami mégis csak megmarad belőlünk. Túl a halálon. Túl az életen. Túl szeretteinken.

Egy cetli. Egy darab viasz. Fólia. Agyag. Pergamen. Egy jel. Egy érintés. Egy tett. Térkép, portréfotó, hangfelvétel, videoklipp. Akármi. Valami, amivel belépőjegyet váltottunk az örökkévalóságba. Halandó voltunkból következőn a mulandóság ellen mesterkedünk.

Az emlékezet: mikrokozmosz, az emlékezet segít tájékozódni életünk végtelen labirintusában. Nemcsak Kréta, Jeruzsálem, Róma és így tovább az emlékezetpaloták, hanem saját agyunk hálózatrendszere is. Az már csak képzelőerő kérdése, hogyan tovább, hogy kötődik össze jelen a múlttal és a jövővel, minden a mindennel. Hogyan s mikor válik metaforává, hogy itt vagyunk, itt voltunk, s ha a sors engedi, a 12., 13., 17. – és így tovább – ünnepkor is itt leszünk.

S. Nagy Katalin


saját újraközlés | Forrás: Arnolfini Archívum
Elhangzott 2003. október 4-én Szigetszentmiklóson, az 5. Arnolfini (Archívum) Fesztivál megnyitójaként | Nyomtatásban megjelent a szerző Más-Kor című kötetében (Gondolat Kiadó, 2009)

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük