::: Fekete Szilvia kiállítása elé
„Az ember egy napja magába foglal
minden napot, az elképzelhetetlen
első naptól, mikor egy szörnyü Isten
számolt minden halálokkal s napokkal,
ama másikig, hol földi időnk
folyója forrásához tér pihenni,
az Örökhöz, mely a jelent jelenti,
a jövőt, a mát, mely most rám köszönt.
Hajnal és éj között itt az egész
világtörténet. Éjszakámban ott van
a héber útja, Karthágó romokban,
minden Pokol és Megdicsőülés.
Adj, Uram, annyi erőt s annyi kedvet,
hogy e nap csúcsáig fölemelkedjek.”
(Jorge Luis Borges: James Joyce; Somlyó György fordítása)
Nagy fába vágta az ecsetjét Fekete Szilvia, amikor Joyce Ulyssesét kívánta képekké varázsolni. Olyan furcsa helyzetet teremtett, mint maga az író egykoron. Kép és szöveg, szöveg és szereplő, szereplő és nyelv elválnak egymástól, majd új meg új formában újrarendeződnek. Valójában finom és érzékeny tájképek sorát látjuk a falakon, s hogy ez egy utazás James Joyce világába, azt csupán a hozzájuk fűzött kommentárok (azaz a könyv idézetei) mutatják a nézőknek.
Mit jelent ez a néző számára? Illusztrációként kell rátekintenünk e képekre? Közel sem, inkább inspirációs forrásként kell olvasnunk a szövegtöredékeket. Vagyis Fekete Szilvia intellektuális kalandja egy út, melyet velünk együtt kíván bejárni. Nézzük tehát az utazás fázisait.
Itt van mindjárt az Esőváros I. (Egy vadgesztenyefa emlékére). Egy nagy levelű fa lombjai között-mögött felbukkan két színes, ezer ablakú épület. Mese. Ugyanúgy, mint az Esőváros II. (Dame Street), ahol Dublin egyik főutcáját láthatjuk; komor esőfelhők szürke tömegei ülik meg az amúgy vidám színű házakat. Az előtérben lécek? Gerendák? A képből fonalak nyúlnak ki. A komor dublini emberek sötét színű sziluettként ballagnak a háttérben.
Vagy egy vízben tükröződő, bravúrosan megfestett óráskerék fejjel lefelé lógó (persze, hisz a vízben látjuk a tükörképet) fújt felületét nézhetjük markáns, a térbe kiemelkedő tájkép előtt.
Fekete szereti ezeket a meghökkentő, meseszerű, itt-ott nonszensz képépítési formákat. Ki-kiszaladnak a képelemek, integetnek, játszanak a nézővel. Néha magunk sem értjük, miért. De látunk hagyományos – klasszikus – kagylócsendéletet is a szöveghez kapcsolható képként. Ugyanakkor a festő stílusa(i) éppúgy abszurd módon írják le a látnivalót, miként Joyce merül el az általa használt realizmus segítségével a leírandó tárgyak mélyére.
Fekete Szilvia kalandos útja egy esztétikai stílusjáték és egy nosztalgikus életérzés, hol színről, hol a fonákjaként megfogalmazott utazás. Az Ipari turizmus II. című művön kollázsszerű utalásként egy bélyeg is található. A víz és part egymásba forrott épületlátványát mint egy mail art-darabot tárja elénk.
Fekete játszik velünk, ez immáron bizonyos. Elhiteti, hogy amit fest, az hagyományos módon rögzített, látvány utáni festészet (lásd az Ady 25 Galériáról készült tájképet), majd a képmezőkbe beleforgat optikailag megtévesztő homályelemeket, kilógó képdarabkákat, bélyegeket.
Azaz Fekete Szilvia James Joyce kiváló tanítványaként egy kortárs pittoreszk kirakóst tár elénk. Mindenki szabadon foglalhatja magába egy napját, egy útját, egy napi boldog reménytelenségét.
Sinkó István