::: Az Artézi Galéria Együtt egyedül című kiállítása elé
Aki nevet, azzal a világ együtt nevet. Aki sír, az egyedül sír.
Amikor elfogadtam a felkérést az Együtt egyedül című csoportos kiállítás megnyitására, azonnal ez az idézet jutott az eszembe. A fenti szöveg a dél-koreai Park Chan-wook kultikus filmjében, az Oldboyban kerül elő, s citálásának jogosságát az is indokolja, hogy egy festmény felirataként jelenik meg a vásznon.
Egy kiállításmegnyitóba nem fér bele, hogy akár csak futólag elgondolkozzunk e mondás mélységein. Ám a kapcsolódás annyira nyilvánvaló, hogy néhány kérdést talán érdemes megfogalmazni ennek kapcsán a műalkotások vonatkozásában. Vajon jobb-e, értékesebb-e az a festmény vagy szobor, amelyik átvitt értelemben nevet, s ezzel hatást vált ki, bevonja a nézőt, s a világ vele nevet? Vagy épp ellenkezőleg, akkor jut magasabbra, ha sír, még ha így el is zárjuk magunktól, még ha így magára is hagyjuk, de mégis felnézünk rá, mert azt érezzük, helyettünk sír? Egy további dilemma: megférhet-e egy művészben, hogy alkotásaival egyszer sír, máskor nevet? Végül: mit jelent a művészetben nevetni, és mit jelent sírni? És van-e középút?
Ahelyett, hogy végleg elvesznénk abban az útvesztőben, amelybe egy távol-keleti filmalkotás véletlenül felvett fonalát követve tévedtünk be, térjünk vissza inkább az itt és most valóságába, az Artézi Galéria kiállítására. Mielőtt azonban belépnénk a képek közé, először itt is egy felirat fogad. A Németh Géza galériavezető által tervezett plakátmeghívó, rajta a címmel: Együtt egyedül. Így, ahogy kimondom, óhatatlanul értelmezem is, ám az értelmezés tere – ahogyan az egy jó kiállítási tematikától el is várható – nagyon is nyitott. És más módon nyitott, mint volt egy esztendővel ezelőtt az ugyanitt, és ugyancsak S. Nagy Katalin témakijelölése mellett megvalósult Közel–Távol című tárlat, amelyen jómagam mint kiállító vehettem részt. Az ugyanis egy klasszikus dichotómiát helyezett fókuszba, itt viszont az egymás mellé rendelő írásmód inkább arra viszi a gondolkodást, hogy a két ellentétes pólus egyszerre jár át bennünket: mindenki, aki itt van, egyszerre van együtt és egyedül. Ám az, hogy ez miképpen valósul meg a gyakorlatban, nagyon is függ attól, hogy az egyedül lévő szereplők kikkel és milyen módon vannak együtt az adott szituációban.
Alapesetben az alkotás magányos tevékenység: én és a vászon, én és a márvány, én és a papír. Elektrografikusként hozzá kell még tennem: én és a számítógép. Ezek tiszta viszonyok, amelyekben egyedül vagyunk ugyan, de valójában mégsem teljesen, hiszen ott az eszköz is: az ecset, a véső, a toll, a billentyűzet. (Csak zárójelben: a következő, vagy inkább az aktuálisan új felállás: én és a mesterséges intelligencia… De ennek a szituációnak az átgondolása ismét csak messzire vezetne.)
Van tehát a művész, aki definíció szerint egyedül alkot. A legközvetlenebb „együtt” helyzet akkor adódik, ha életbeli társa is alkotó. Erre a jelen körben két példa is említhető: Mózes Katalin és Turcsányi Antal, valamint T. Horváth Éva és Alföldi László párosa. Anélkül, hogy szociálpszichológiai fejtegetésekbe kezdenénk, annyi talán megkockáztatható: a művészházaspárok mint olyanok akkor működnek jól, ha mindkét tagjuk hasonlóan magas színvonalon alkot, és lehetőleg eltérő stílusban vagy műfajban. Azt gondolom, a két említett párosról ez elmondható: kitűnő művészek, saját kiforrott stílusuk van, amely nem is tudna jobban különbözni a másikétól. És évtizedek óta vannak együtt – de művészként alapvetően mégis egyedül. Ami természetesen nem zárja ki, hogy segítsék, inspirálják, vagy épp őszinte kritikával terelgessék egymás alkotómunkáját, vagy egyszerűen csak örüljenek a másik sikerének.
Egy következő lépcső, amikor az egyes alkotók alkotócsoporttá szerveződnek. Ebben az esetben reális forgatókönyv, hogy egy kurátor vagy egy saját maguk megszabta tematikára együtt, egymásra reflektálva lépnek elő műveikkel egy kiállításon. Erről azonban itt és most nincs szó. Ez egy olyan tárlat, ahol egyéni alkotók önmagukat képviselve, a többiek választásaitól függetlenül mutatják be azon munkáikat, amelyeket a felkéréskor kapott témakörre készítettek, vagy a korábbi alkotásaik közül arra reagálónak gondolnak. Ez még akkor is igaz, ha a falakon látható művek tíz alkotójának nagyobbik része többször vett már részt együtt hasonló kiállításokon, itt, ugyanebben a térben is. Ez ugyanis aligha befolyásolta őket abban, hogy mit mutatnak meg az életműből, valójában kizárólag magukat képviselik, jellemzően a többiek munkáival ők is itt találkoznak először, hasonlóan a közönséghez.
Ez tehát a következő gyűrű: az „ismerem a dolgait, de nem közösen állítunk ki, csak együtt” esete, a klasszikus csoportoskiállítás-szituáció. Ennél egyértelműen a kurátor és a rendező felelőssége, hogy kiket kérnek fel, miket válogatnak be, illetve milyen viszonyrendszerben helyezik el a kiállítótérben a munkákat. Ők is együtt dolgoznak tehát a többiekkel, de szintén egyedül.
A sort még hosszan folytathatnánk, egészen onnan, hogy ugyanazon alkotó egyazon kiállításon egymás mellé tett két munkája esetében is értelmezhető az „együtt láthatóak, de valójában külön művek, egyedüliek”, egészen odáig, hogy a megnyitó mikroklímájában a tíz művész mint a kiállítók csoportja áll kint egyedül a reflektorfényben, s ilyen módon van együtt a közönséggel. Aligha volna helyénvaló azonban, ha végig megmaradnék elméleti síkon, s nem szólnék semmit a kiállított munkákról – együtt és külön.
Ami az együttet illeti, azt gondolom, egy erős és karakteres tárlattal gazdagodhat, aki ma eljött vagy a későbbiekben ellátogat erre a kiállításra, akár egyedül, akár együtt valakivel. A kiállítók létszáma még épp befogadható mértékű, ahhoz viszont elég nagy, hogy garantálja a sokszínűséget. Különösen, hogy az alkotók – azon túl, hogy jó művészek – érezhetően komolyan vették a meghívást és a tematikát, s valóban igyekeztek arra reflektálni, aszerint válogatni. A felkérés – az egyedüliek együtté szervezése – és a beválogatott anyag egyenletesen magas minősége S. Nagy Katalin több évtizedes kiállításszervezői profizmusát dicséri, amelyet ezúttal Láng Eszter magabiztos és érzékeny rendezése kerekített kiállítássá.
Egyenként is szólni a kiállítókról és munkáikról, bátorság és felelősség. Egy ideális világban egy ilyen megszólalást műteremlátogatás-sorozat előzne meg, amelynek során kiderülnének a válogatás szempontjai, a falra került művek megmutatnák helyüket az életműben, felfednék keletkezésük történetét, viszonyukat egymáshoz, az alkotóhoz és a befogadókhoz. Enélkül – mintegy hozzászólásra felkért nézőként – főként megérzésekre és korábbi találkozásokra hagyatkozhatunk, szubjektív megfejtéseket körvonalazhatunk. Erre teszek most kísérletet.
Az együtt egyedül gondolatkört legközvetlenebb módon számomra Láng Eszter festményei mutatják fel ezen a kiállításon. Emblematikus sziluettfigurái akkor is nyilvánvalóan egyedül vannak, amikor hárman állnak szorosan egymás mellett együtt egy finoman árnyalt képen. Eltávozottként pedig nem is lehetnének másként, mint egyedül; halványuló, mégis kontúros emléküket csak az együttben hátrahagyott hiány tartja egyensúlyban.
Faragó Ágnes hasonlóan minimalista motívumkészlettel építkező, tapinthatóvá érdesített világvégi tájain – ahol a földfelszín hol perzselő sivatagnak, hol megbarnult óceánnak mutatkozik – előtűnik ugyan egy magányos ember is a világtükörben, egyedül dacolva egy egész égitesttel, de vonásait már nem lehet felismerni.
A természetbe ágyazottság Húber András játékos-titokzatos szobraiból is kihallatszik. Az életet, a növekedést szimbolizáló faágak különös applikációiba épülve nem nőnek ugyan tovább, hajlataikba feszített hártyavitorláikat nem dagasztja a szél, de görbületeik soha nem látott konstrukciókba rendeződve az erdőt is behozzák az emberlakta térbe. És ott kerüljenek bármilyen messze egymástól, együtt szólalnak meg, a gondolatban folytatódó ágak összekötik őket.
Gallyakat, fadarabokat, funkciójukból kiragadott tárgyakat Gergely Nóra munkáin is felfedezhetünk, ezek azonban kevésbé hangsúlyozzák eredetüket: élénk színek mögé rejtőznek, vagy épp emberálarcot húznak magukra. Ezek a képek az együtt egyedül problematika egyik kitüntetett helyzetét, az ikerséget állítják fókuszba, meggyőzően bizonyítva: az elsőre azonosnak tűnő oldalak valójában minden elemükben eltérnek egymástól, egymagukban állnak az elválaszthatatlanságban.
Géczi János szintén applikál, s végső soron az ő munkái is visszavezethetők az erdőkig, de nála a fa urbanizált papírállapotban kerül képbe, óriásplakát-nyomatként. Az üzenetüket vesztett egykori üzenethordozók egyedivé roncsolt maradványait mintegy megkérgesedett festékként hordja fel a vászonra, kopott színekből és tépett alakzatokból komponálva hol elandalító, hol felzaklató együttállásokat.
Alföldi László az egyedüliből, a különállóból indít, azokból építkezik. Jellegzetesen elnyújtott, többszörösen megmunkált, számos transzformáción átesett lapjain előbb a formák és ritmusok kerülnek helyükre, aztán a színek homogenizációja következik. A végeredményként kapott, ezerárnyalatúan is monokróm kompozíciókon szinte minden felhasznált motívum szétszálazható, mégsem együtt alkotják a képet, hanem egyként, új eredeti minőséggé lényegülve.
T. Horváth Éva is homogenizál, archaikus vörösei, égetett téglákat idéző barnái, földszínű, rusztikus gyűrődései régmúltba vesző történeteket sejtetnek. Vagy éppen hogy maiakat? A megfejtésért a húsz éve alakuló képfelületen megidézett írásjelekhez fordulnánk, de szótár nélkül az egyes betűkből nem lesznek szavak, a szavakból nem kerekedik történet. Együtt mégis azt az érzést keltik: igen, ez ismerős; én már jártam itt egyszer; én is innen jövök.
Felfestett múlt és lefotózott jelen egyszerre jelennek meg Zoltai Bea képein. A helyszín, a szituáció legalább annyira konkrét, mint amennyire megfoghatatlan. Nem tudjuk, mi történik, de el tudjuk mesélni. Ugyanaz a kéz az egyik oldalon még érintve van, a másikon magányosan csüng alá. Az egyik sarokban még együtt vagyunk a többiekkel, a másikban már egyedül, és nem tudni, utolérni próbáljuk-e őket, vagy inkább menekülnénk tőlük.
Mózes Katalin amorf motívumai már-már geometrikus gesztusokból állnak össze, mégis határozottan élőlényekre emlékeztetnek – leginkább emberekre. Állnak időtlenül a kiüresítetten is valóságosnak ható térben, megtámaszkodnak a világukat lehatároló keretben, egyedül vannak. Elmegyek – üzenik a nevükben a képcímek, de a kapaszkodó formák rácáfolnak erre: maradunk, helyünk van itt.
Turcsányi Antal festményeinek szereplői minden kétséget kizáróan emberek. Szemük van, szájuk, orruk, leheletük, s nyilvánvalóan nevük is. Az első megnyugtató felismerés után azonban, ha jobban átadjuk magunkat a képnek, be kell látnunk: szinte semmit nem tudunk róluk. Hol kezdődik az én, és hol a nem-én? Egymásban vagyunk, vagy egymás mögött? És hogyan lehetséges, hogy ugyanaz a szem, ha az egyik archoz tartozónak látjuk, akkor sír, a másikban nevet?
Azt, hogy az Együtt egyedül kiállítás képei vagy alkotói közül melyik sír és melyik nevet, ki-ki maga gondolja majd végig. Annál is inkább, mert bár már jó ideje együtt vagyunk, eddig egyedül én beszéltem; ideje átadnom a szót a műveknek…
Zsubori Ervin