::: Sz. Kovács Ildikó Seduxen című kiállítása elé
„A szépség érzetét mindig elhomályosítja a »tárgy« megjelenése. Ezért a tárgyat el kell távolítani a képről.” (Piet Mondrian)
Sz. Kovács Ildikó itt látható képein a szépség érzetét magunk is érzékeljük, míg az idézetbe tett tárgy jelenlétét alig. Így az alkotó – ha úgy tetszik – eleget tett a mondriani axiómának. Képei tárgya maga a kép, a kép logikája, és azon belül a formák és vonalak dinamikus egymásra hatása. Sz. Kovács geometrikus absztrakt festő, annak minden szépségével és kihívásával.
A befogadói világ mára nagy nehezen eljutott odáig, hogy az absztrakt kép – s azon belül a geometrikus absztrakt – mint műtárgy, s nem mint valami ügyeskedő szélhámosság jelenjen meg a kiállítótermek falain. A képi fegyelem, a színhatások, a színtan által alaposan a fejekbe vésett szabályok alakította kép immáron diadalmas útjára lépett. Sz. Kovács Ildikó ennek a műfajnak egyik jelentős kortárs alkotója. Képei egyre gyakrabban bukkannak fel országos tárlatokon, elismerik munkásságát, s egyéni kiállításain mindig más és más aspektusát igyekszik megmutatni a maga választotta útnak.
A mostani tárlaton arról a festői elképzeléséről ad számot, amely a geometriát és az absztrakciót köti össze. „A geometria az általunk alkotott és nem a számukra adott formák tudománya” – vallja Paul Valéry, s ezzel jelzi, a manipuláció, a kreativitás a geometria fontos része. Nos, Sz. Kovács Ildikó ilyen téren rendkívül gazdag tárházzal rendelkezik. Műveinek egy része a síkgeometriát célozza meg, de mostanság egyre inkább izgatják a térbe forduló síklapok, az axonometria által kínált nem-illuzórikus terek ábrázolása is.
A hasábok, lekerekített, nem szögletes idomok épületként, toronyként, kapubejáróként tűnnek elő. A képek színvilága is sajátos, a szürke-tompazöld (nedvzöld) citrom és nápolyisárga színek együtt állasa néhol kellemes, máshol drámai hatást keltenek. Különösen igaz ez a vörös-barna-zöld képekre.
A kompozíciók a függőleges rendszert részesítik előnyben, ám ahol horizontális rendszerrel épít képet, ott is fel-felbukkan egy-egy vékony vertikális vonal. A vonal használata gyakori Sz. Kovács képein, ezekkel a finom sávokkal, fehér vagy sárga vonalstruktúrákkal éri el a kép könnyedségét, azt a hatást, ami ellensúlyozza a nagy formatömbök adta nehézkességet.
Szerkesztett – erősen tervezett –, ám mégsem építészeti karakterű az a festészet, amit Sz. Kovács Ildikó képvisel. A sajátosan mozgalmas forma- és arányrend már inkább történetmeséléssé nemesíti a képi tartalmakat. Kvázi tájképek, kvázi események jelennek meg előttünk, azaz az európai festészeti hagyományok szerint egyfajta epikusság, elbeszélő jelleg. Ezért is vonzó számunkra e képek szemlélése, mert nem hideg, üres, tartalom nélküli formajátékokat, hanem eleven, mozgalmas eseményabsztrakciókat láthatunk.
Ilyen értelemben mégiscsak van tárgya – lehetnek tárgyai – Sz. Kovács munkáinak. Azonban ezek nem konkrét, leolvasható, ábrázolt tárgyak, s nincsenek is nevesítve. Képeinek tárgyai a valóság eseményeinek, jelenségeinek absztrakttá vált momentumai. A világ történéseinek megragadása, geometrikus formákban elbeszélve.
A képi megjelenítés fegyelmezettsége, a pontos és súlyozott képszerkesztés, a precíz kivitelezés mindezeknek nem mond ellent. Ez a fajta képi nyelvhasználat könnyíti meg a néző dolgát a képek tárgyában való azonosulására. Nem történik más, mint a fegyelem és figyelem dominánssá válásával, a koncentrált kifejezésmód egyértelműsítésével való képtörténet-mesélés.
Sz. Kovács Ildikó festészete – bár eredője a klasszikus modernizmus absztrakt művészetének, melyet a Mondrian, Malevics, Albers szintű nagy elődök fémjeleznek – aktuális, univerzális, ugyanakkor a magyar absztrakció nagy hagyományainak egyenes ági leszármazottja és folytatója.
Klasszikus és kortárs egyszerre, márpedig ez komoly szakmai kihívás, amelynek Sz. Kovács Ildikó meg tud felelni. Fehér Dávid szavai Bak Imréről rá is vonatkozhatnak: „Világában »minden épp olyan« – idézhetjük Nemes Nagy Ágnest. Minden épp olyan, csak épp nem tudjuk milyen. A dolgok milyensége dinamikusan változik.” S amit Fehér Bak Imréről állít, miszerint „világa a Között világa”, jellemzi Sz. Kovács Ildikó festészetét is. Valamitől valamiig tartó úton lévő állomás fent és lent között.
Ilyen olvasat estén értelmezési lehetőségként felmerül a transzcendentális is. Talán ezt túlzásnak érezném, de mindenképpen emelkedettnek, e világtól feljebb lévőnek – azaz egyáltalán nem beágyazottnak – érzékelem Sz. Kovács Ildikó festészetét. Egy fontos alkotói életmű lényeges darabjait láthatjuk a galéria falain.
Sinkó István