Mózes Katalin rejtélyes világa

::: Egy kiállítás elé


Shakespeare Macbethjéből jutottak eszembe sorok, amikor 2005 szeptemberében Mózes Katalin műtermében közvetlen kapcsolatba kerültem festményeivel, kollázsaival, objet-jeivel assemblage-aival: „…tipegve / Vánszorog létünk a kimért idő / Végső szótagjáig, s tegnapjaink / Csak bolondok utilámpása voltak / A por halálba” (Shakespeare: Macbeth. V. felvonás 5. szín, Szabó Lőrinc fordítása).

Erőteljesen megszólítottak e különös nyelvezetű, számomra cseppet sem idegen művek, hiszen egyszerre szólnak az élet végtelen, zavarba ejtő komplexitásáról, az abszolút semmiről, a cél nélküli teremtésről és a halál érthetetlen jelenvalóságáról, bizonyosságáról. Arról a rejtélyes esszenciáról, ami a létünk lényege: élet és halál elválaszthatatlanságáról. Mózes Katalin képei nem kínálnak biztonságot, kényelmet, langyos elengedettséget, nem kínálnak ábrándokat, sem felületes válaszokat. Minden műve ugyanarról szól – az időlegességről, a veszélyeztetettségről, és mégis: arról a képességről, hogy ha az ember akarja, megértheti létének törvényeit, folyamatait.

Mózes Katalin munkája
Mózes Katalin munkája

Ahogy Mózes Katalin megfesti képeit, létrehozza kollázsait, dobozait, tárgyait, a stílusokban bőséges 20. század számos formaélményét idézi meg a kubistáktól, dadaistáktól, szürrealizmustól a geometrikus és lírai absztraktokig. Mégsem eklekticizmus, mégis egységes egésszé áll össze, és valószínű, ez a jelen ezredforduló első évtizedének egyik lehetséges művészi magatartása. Mindeddig azok közé tartoztam, akik gyanakodtak a „posztmodernizmus” megjelölés hallatán, intellektuálisan hajlamosak azon vélekedésre, hogy ez is csak olyan divatos kategória, amelyről kiderül, hogy a „király meztelen”, hiányzik a tartalom. Minél gyakrabban, minél több időt töltöttem a képek és tárgyak társaságában, és kezdett kialakulni a kiállítás, megmutatás terve, annál inkább érlelődött, hogy valódi gondolatok, minőségek, jelentések, nem csupán trükkök húzódhatnak a fogalom mögött. Fél év elteltével már tudtam, hogy Mózes Katalin posztmodern művész. Nyilvánvaló, hogy arra a kételkedő, ironikus, játékos, mélységesen szomorú, a valódi világ elviselhetetlenségével és apró szépségeivel szembenéző, a „nincs mindenre kötelező igazság és mindenkire azonosan vonatkoztatható érték” alapállást sugalló művészetre a legtalálóbb elnevezés, amitől magam is sokáig ódzkodtam.

Mózes Kataliné rendhagyó életpálya. 1951-ben született Felsőgödön, családja a korszak minden terhét viselhette. Polgári származása, anyja régiségkereskedése miatt sikeres felvételije ellenére sem kerülhetett be a Képzőművészeti Főiskolára. 1967-ben, 16 évesen kezdett tanulni a Ferenczy István Képzőművészeti Körben. 1976-ban, 25 évesen, az I. kerületi Művelődési Házban (Petri György nyitotta meg) bemutatkozó kiállítása után felveszik a Fiatal Művészek Stúdiójába. Az a néhány festmény, amely szinte véletlenszerűen maradt meg a hetvenes évek közepéről, szokatlan festői érzékenységről tanúskodik. Mózes Katalin útja olyan irányba indult akkor, mint Karátson Gáboré, Kárpáti Tamásé.

A kezdeti sikerek után megtorpanás. Nem kapott, nem kaphatott útlevelet, így sem tanulmányait, sem pályafutását nem folytathatta külföldön. Befelé fordult, gyermeket szült, nevelt, tudomásul vette a külső körülményeket.

Mózes Katalin munkája
Mózes Katalin munkája

1994-ben a vigadó galériabeli kiállítása után tagja lesz a Magyar Képző- és Iparművészek Szövetségének, 1996-ban a Magyar Festők Társaságának. Ez utóbbi festészeti díját nyeri el 1997-ben Külvárosi című festményével, majd 1999-ben és 2004-ben a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének díját (Miért gondolsz a hallgató madárra? című munkáival), 2000-ben a Kerényi család díját (Sziget-Szüret), 2001-ben a Magyar Alkotóművészek Közösségének díját (Kobold, 1996, vegyes technika) és 2005-ben a Budapest V. kerület Önkormányzatának díját (Egyedül című olajképe) kapja meg. Azért tartottam fontosnak, hogy felsoroljam, mert ezek mégiscsak jelzések arra, hogy vannak festőkollégák, művészettörténészek, zsürorok, akik felismerték, hogy Mózes Katalin jó művész.

Néhány önálló kiállítására (1998: Merlin Galéria; 2000: Ökollégium Artgaléria; 2001 és 2004: Pintér Sonja Kortárs Galéria; 2005: Nyitott Műhely Galéria, Hága Pukhri Stúdió) Kováts Albert, Szemadám György, Tátrai Vilmos, Szegő György, Andrási Gábor, Sinkó István, Petőcz András írásai reflektáltak. A technikai sokféleség mellett érzelemgazdagságát, szorongásait, a formafelfogás sokrétűségét, a máról s mához szóló nyelvezetét, grafikái plasztikusságát, a kollázselv érvényesítését, a valóság és az álom határán billegtetését, látomásosságát, a különböző stiláris elemek ötvözését, egyéniségét, egyéni hangját emelik ki. Nagyon óvatosan, de megfogalmazódik, hogy valamiképp érződik: az, aki ezeket a képeket festi, tárgyakat készíti, nő, nem a porcelánbabák, koboldok, angyalok, arc-utalások, antropomorf állatok miatt, hanem a megfestés és a jelentések mikéntje miatt. Figurái gyakran szoborszerűek, mintha szobrász vésné ecsettel, festékkel őket a sík felületre. Talán ezért is lép ki a térbe nemcsak dobozaiban, assemblage-aiban, kollázsaiban, hanem a kartonra, vászonra, farostra festett képekben is. Vegyes technika, mondjuk, mert régi könyvek, újságok lapjait ugyanúgy felhasználja, mint más anyagokat (számomra a legkedvesebb és legabszurdabb: nagyanyja varrótűjének és az azt tartó 19. század közepi keménypapír dobozkának – a felirat: London, 1851 – beapplikálása egy olajképbe 2004-ben).

Mózes Katalin munkája
Mózes Katalin munkája

Nemcsak a faktúrának, textúrának van meghatározó jelentősége műveiben, hanem a méreteknek is. Vannak egészen kicsi, szinte tenyérnyi méretű festményei (aki ilyet mer festeni, azt egyáltalán nem érdekli képeinek eladhatósága. Ez a szabadság ára!), a legbensőségesebbek, legbonyolultabbak, ezeken a középkoriasan, ikonosan szép színeknek van igazán meghatározó szerepük. Szinte szentképek, ha szabad ilyet mondani a 21. század elején olyan képekről, amelyek sem tartalmilag, sem formailag nem kapcsolódnak egyetlen egyházi dogmához sem – ám a zsidó-keresztény hagyományok nélkül sem az alkotónak, sem a befogadónak nem volna hova kötni ezeket a megnevezhetetlen, megfogalmazhatatlan, csendes, sejtelmes festményeket.

A nagyméretű, általában 100×70 centiméteres, zömében 2001 után festett képek – talán személyes sorsának újabb, tragikus élményei következtében is – keményebbek, határozottabbak, mint az addigiak. A fekete háttér, a síkon a kontúrvonalak tisztább, egyértelműbb formákkal közvetítik a véges és végtelen, múlt és jövő, halál és élet, teremtett környezet és természet, föld és ég közötti világunk átmeneteit, egymásba fonódásait, metamorfózisait, a bizonyos és bizonytalan tudás, hit, érzelem, ösztön kétségeit, kételyeit. Mintha az idő előrehaladta (az öregedés?) kikényszerítené az állásfoglalást olyan alkotóból is, akinek munkáira a legtalálóbb megközelítés a „mintha.” „Olyan, mintha… volna.”

A kicsi, intim, reflexív képek, tárgyak és a Mózes Katalin művészetében nagyméretűnek számító, aszimmetrikus rendű festményei közötti – mondjuk így – közepes méretű képek, kollázsok, assemblage-ok lezárhatatlanul pluralizálók, olyanok, mint a polifón zene, nem dialógus, hanem polilógus zajlik a felületen a gazdag motívumvilág segítségével. Hangszerek, főként hegedű, hangszertöredékek, táj-utalások, világítótorony, hajó, sokemeletes épület vagy csonkja, múmia koporsóban, kentaurok, fej-égitest-arc-szobor, paletta, kehely, angyalszárny, betűk – a motívumoknak persze önmagukban is van kulturális hátterük, utalásrendszerük, jelentésük, ám az együttesük és a megfestésmódjuk miatt keltik a sokrétű, sokszólamú benyomást. Csak lassan és alig kibogozható rétegeik egyre titokzatosabban vonják magukhoz, többdimenziós terükbe a nézőt.

Merleau-Ponty írja egy helyütt: „A reflexió nem egy más rendbe való átmenetet jelent, mely a valós dolgok rendjét emészti fel, hanem mindenekelőtt annak éles tudatosulását, hogy mi magunk gyökerezünk a dolgokban.” Ennél aligha írhatnék többet.

S. Nagy Katalin


Átvett újraközlés | Forrás: Mózes Katalin honlapja
Elhangzott 2006. június 15-én Nagykanizsán, a VENK Főiskola B épületében, Mózes Katalin kiállításának megnyitójaként | Elsőként megjelent a MAKtár összművészeti magazin 2006/6-7. számában | Nyomtatásban megjelent a szerző Más-Kor című kötetében (Gondolat Kiadó, 2009)

Comments

  1. Papírszabó says:

    „Kételkedő, ironikus, játékos, mélységesen szomorú, a valódi világ elviselhetetlenségével és apró szépségeivel szembenéző alapállást sugalló művészet”. Igen, igen! Azt hiszem megfogalmaztad, mi a klassz Kati művészetében. Úgy női művészet az övé, hogy bátran beáll az is sorba mögé, aki amúgy nem szívesen hallja a nőművészet kategóriát, mert azalatt mindenki cukros, puncsos rózsaszín szexualitást ért. El Kazovszkij szerint a művészetnek nincs neme. A Mózes Kati-képek azonban kioktatnak minket: a nők mást látnak a világból, más engednek át magukon, mint a férfiak és ez így van jól. Egyik nézőpont se teljes a másik nélkül.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük