Labirintusok és hálózatok

::: Kováts Albert kiállítása elé


A labirintus – nem számítva most az eredeti Thézeusz-mondakört – legalábbis a manieristák és Comenius óta a valóság megismerhetetlenségének visszatérő jelképe. Általában negatív konnotáció kapcsolódik hozzá, mint azt a magyarítások: az útvesztő, vagy a nyelvünkből már kikopott tévelykert is jelzik – s ez esetben most tekintsünk el az „izgalmas, megoldandó feladat” jelentésű lehetőségektől. A „hálózat” kifejezés viszont alapvetően rendteremtő, a káoszba szabályokat hozó, az áttekinthetőséget elősegítő eszközt, lehetőséget sugall.

Így hát első, felületes ránézésre akár optimista fordulatként is értékelhető, hogy Kováts Albert labirintus-kompozíciói az évek során hálózat-képekké alakultak, hogy a kanyarodó-ívelődő zsákutcák sokasága szögletesebb, egymáshoz látszólag logikusabban kapcsolódó formák szőttesévé változott. S valóban, sűrű, vastagabb-vékonyabb vonalakból álló rácsozatok tagolják az anarchisztikus módon viselkedő alapfelületet, szorítják kordába a kitüremkedni igyekvő véletlenszerűségeket. Az ekként kialakuló rácsrendszer még merevnek sem mondható, inkább afféle „bársonyos diktatúra”. Mert tényleg eldönthetetlen, hogy a vonalak hálózata a börtön tartozéka-e, vagy a mérés, megismerés megkerülhetetlen segédeszköze. Talán mindkettő.

Hiszen a hálózat esély. Esély addig nem sejtett kapcsolatokra, lehetetlennek vélt asszociációkra. Esély egy demokratikus – persze a véletlengenerátor által is befolyásolt – információ-áramlásra. Esély a bolyongásra, jóleső cserkészésre a vadnyom után, esély a kalandra.

Ám a hálózat egyben fogolytábor is. A szabadság álmával biztató csapda, ahol a végcél előtt mindig csattan a zár. Végtelen labirintus, ha tetszik, melyből csak virtuális kapuk nyílnak.

Kováts Albert: Alkony, 2011
Kováts Albert: Alkony, 2011

Kováts Albert képeiben ott van mindkét lehetőség. S hogy bonyolítsa, izgalmassá tegye a dolgot, részben visszatér kedvelt kollázstechnikájához. Régi, két világháború közötti német szabásmintákat, Közép-Kelet-Európa különböző helyeiről származó térképlapokat, esetenként hímzésekhez használatos előrajzokat ragaszt a felületre, s erre feszül rá a vastagabb-vékonyabb vonalak hálózata. A két hálózat akarva-akaratlanul intenzív kölcsönhatásba lép egymással: az alsó, dokumentatív jellegű réteg a formalizált, absztrahált kapcsolatok modellje. Legyen szó Prága külvárosi utcahálózatáról, a kelet-pomerániai síkság falvainak településszerkezetéről vagy egy elegáns kiskosztüm összeállításához szükséges segédvonalakról, ugyanolyan formalizált kapcsolatrendszer olvasható le róluk. Formalizált, mechanikus, de a maga módján titokzatos melléktartalmakkal teli, s ez esetben tán mindegy is, hogy a távoli vidékek sugallta asszociációk vagy számomra mindenképpen racionálisan felfoghatatlan segédvonalak és varrási utasítások egyvelegének formájában jelennek meg. Sajátosságaik mindenképpen a rájuk rótt vonalstruktúrával való konfrontációban mutatkoznak meg.

S az igazi kaland itt kezdődik. Az első, tétován lendülő vonaltól, melyhez aztán vastagabb és vékonyabb, szellősebb vagy sűrűn a felületet bevérző, határozottabb vagy reszkető igyekezettel nyomuló további vonalak kapcsolódnak, míg a felület négyzetek és trapézformák zegzugos puzzle-jává nem válik. Ezek a vonalak pedig „élnek” a szó klee-i értelmében, történetük, egyéniségük, sorsuk, jellemük van. A rács különféle vonalegyedek kapcsolatából válik élő hálózattá s lesz a művészi szándékok szerint mindent szívós elszántsággal repkényként befonó élősködővé, valódi kapcsolatok megfojtójává, cellanyílás drótozatává – vagy épp furcsa tájak mezsgyéivé, pszeudo-németalföldi városok csatornáivá, kalandok terepévé.

Valahol efelé lehetne keresni a kulcsokat hozzájuk. Kulcsokat, hangsúlyozottan többes számban, hiszen egyszerre érvényes rájuk a többes olvasat. De persze ezek az olvasatok csak annyit segíthetnek, mint a képek segédvonalai. Ami igazán fontos rajtuk (s általuk): a művészi invenció ereje és kegyelme. A teremtés súlya s primer öröme, a formavariációk végtelennek tűnő gazdagsága. A mindig egyedivé s számunkravalóvá tett hálózat.

Pataki Gábor


Elsőközlés
Elhangzott 2012. április 25-én a budapesti Bálint Házban, Kováts Albert Délibáb című kiállításának megnyitójaként | Hovatovább: Kováts Albert honlapja

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük