::: Kala Bence Ablakok, Stuttgart, warumok, stb. című kiállítása elé
Néhány napja a fiam kérdezett valamit a művészettel kapcsolatban, ahogy egy olyan 16 éves kérdez, akit kiskorától kezdve – legtöbbször akarata ellenére – művészeti kiállításokra cipelnek. Azt kérdezte, hogy amikor egy művet meg akarunk érteni – mondjuk úgy, ahogy én az egyetemen tanítom –, akkor azt kell-e kitalálnunk, hogy mit gondolt a művész? Gyorsan rávágtam, hogy nem, pedig már megtanultam, hogy ilyen kérdésekre nem szabad gyorsan válaszolni. Aztán persze nem győztem finomítani a választ, egészen odáig, hogy egy idő után csak magammal beszélgettem, mert a fiam már azzal volt elfoglalva, hogy ne égjen oda a tükörtojása.
Szóval a válasz. Nehéz, mert némi szégyenérzettel is összekapcsolódik. Szégyen két értelemben. Az egyik a nem alkotó ember és a kreatív alkotásról megformált ítélet közötti mély szakadék miatt alakul ki, de ennek tárgyalása ebben az esetben legfeljebb ömlengésekhez vezethet, úgyhogy hagyjuk. A másik fajta szégyen viszont ennél sokkal mélyebb. Ugyanis a megismeréssel kapcsolódik össze. Vagyis a megismerhetetlenséggel. Azzal a szégyenérzettel, hogy bármilyen közel kerülünk is az alkotói szándékhoz, sohasem ismerhetjük meg teljesen a műalkotást, és így persze önmagunk korlátaihoz érkezünk el. A szégyen azzal kapcsolatos, hogy úgy látjuk meg önmagunkat, amilyenné nem válhatunk, sőt, amivé nem is akarunk válni, de tagadhatatlanul mégis azok vagyunk. Nem egy megnyitóra való gondolatsor, úgyhogy próbáljuk meg inkább más irányból.
Kala Bence nem tesz mást ezekkel a képekkel, mint megpróbálja megtalálni a távolságot, önmaga és a létező, leginkább a véletlenül létező között. Mit jelent ez a gyakorlatban? Érzékel valamit, valamilyen jelenséget, amelyben rendszert próbál felfedezni. Közel engedi magához, megrajzolja, lefesti, lefényképezi. Bármilyen médiumot választ is, a megismeréshez szükséges távolságot keresi. Fotóval, festménnyel. A képtávolsághoz önmagában végez fenomenológiai vizsgálatokat. Abból indul ki, hogy megszokott dolgokat néz. Gyerekkorától kezdve mindenki tudja, hogy a megszokott szokatlanná változik, minél többet nézi az ember. Gyerekkoromban egyszer teljesen összezavarodtam, mert valahol az ögyvez szót olvastam. Nagyon sokszor mondogattam magamban, hogy megbizonyosodjak róla, ez egy hiba volt. Minél többet mondogattam, annál bizonytalanabb lettem, melyik a helyes, az özvegy vagy az ögyvez. Kala Bence ezt vizsgálja, de képekben.
Kala Bence nem tesz mást, mint hogy a minimális megközelíthetőséggel kísérletezik. Alakzatokat észlel maga körül, alakzatokat képez le, alakzatokat hoz létre. Ha akarom, nevezhetem őket a megismerhetőség alakzatainak. A minimális megközelíthetőség azt jelentheti, hogy ezeket az alakzatokat próbálja meg letapogatni. A letapogatni jó szó lehet itt, mert fontos, hogy a látástól – ami mindennek az alapja – mindig következetesen elrugaszkodik. Nem akar beleragadni az egyetlen érzékszerv csalóka csapdájába. Látjuk, amit láttat, de inkább tapintanánk. Látjuk a megformált formákat, de inkább a hallás lenne megfelelő, mert érezzük, hogy minden jel és minden alakzat összefügg a csenddel. Mintha minden egyes műve és műegyüttese betörne a csendbe. De mindezt talán nem szabad ennyire véresen komolyan venni. Kala Bence munkáit és műegyütteseit érzékelhetjük játékos megismerési gyakorlatokként is. Most először a kisgyerekeknek készült formakitaláló játékokra gondolok: a kockát, a gúlát a négyszög alakú lyukba, a csonkakúpot és a hengert a körbe kell behelyezni. Kala Bence alakzatai mintha ugyanezt kínálnák felnőtteknek, csak éppen a negyedik dimenzióban.
Kala Bence nem tesz mást, mint azokat a minimális jeleket észleli, amelyek valamilyen módon már éppen hogy csak, de rendszert adnak ki. A rendszerből pedig már valahogy következtetni lehet a világ megismerhetőségére. Hol rejlik a rendezettség kulcsa? A minimális alakzatok ritmusában? Vagy a színekben? Ezen belül a kékek sokaságában? Akármilyen közel megyünk a világhoz, a variációk száma végtelen. A XX. századi művészettörténetben számtalan példát találhatunk a rendszerek és leképezéseik, a rendszerek és megközelíthetőségeik problémájának megoldására. Ilyen a geometrikus absztrakció, ilyen a monokróm festészet, ilyen a minimalizmus. Ahol egyrészt minden a rendről, azaz az ismétlődésekről szól (szemben a véletlennel), másrészt minden arra fut ki, hogy ezt a rendet nem lehet pusztán szavakkal, fogalmakkal megközelíteni.
Néhány nappal ezelőtt Kala Bence írt nekem egy levelet, amelyben leírta, hogy a művészettörténetből, művészetelméletből mi az, amire leginkább támaszkodik. Azért is írt nyilván, mert bizonytalan volt abban, értem-e, amit gondol. Olyan neveket írt le, amelyeket már ismertem; a fiatalon elhunyt német konceptualista, Peter Roehr neve tűnt fel, vagy a klasszikusok közül Ad Reinhardté. És volt olyan is, akinek most kellett utánanéznem: ilyen volt Thomas Schmit, akinek művészi világában az abszurditás, a kép jelentése, a képek és szavak összefüggése áll a középpontban. Az inspirációt jelentő alkotók, szerzők, kiállítások listája nagyon széles sávot fedett le, nem is tudtam volna egyetlen fókuszt találni. Egészen az utolsó névig. Mert Kala Bence leírta, hogy őt többek között Danyiil Harmsz művei inspirálják. Harmsz az orosz irodalom egyik legkülönösebb alakja, aki a két világháború között abszurd világban élt (míg hagyták élni), és írásaiban az abszurd világok legabszurdabbika rajzolódik körbe. Rövid szövegeiből a fiamnak szoktam néha felolvasni, mert ez nagyon közel áll hozzá.
Harmsz félperces novellái olyanok, mintha valaki firkálna, aztán egyszer csak a semmiből keletkezik, kibukkan a valami. Például egy ember nem tudja hirtelen, melyik szám következik előbb, a hét vagy a nyolc. Megkérdez másokat, azok sem tudják. Mindent kipróbálnak, hogyan dönthetnék el a kérdést, végül egy gyerek leesik a padról, és eltörik mindkét állkapcsa. „Azután mindenki szépen hazament.” Harmsz történeteiben sokszor előfordul, hogy először csak egy emberrel történik valami, aztán mintha mindenkivel ez lenne. Mindenesetre semmiképp nem tudjuk megmondani, hol van a szubjektív érzékelés és gondolat határa.
„Szemjon Szemjonovics felveszi a szemüvegét, kinéz a fenyőfára, és azt látja, hogy ül egy muzsik a fenyőfán, és az öklét mutatja neki. Szemjon Szemjonovics leveszi a szemüvegét, kinéz a fenyőfára, és azt látja, hogy senki nem ül a fenyőfán.” Mindezt még kétszer megismétli, hogy ellenőrizze, tényleg felborult-e a világ rendje. Az utolsó mondat így szól: „Szemjon Szemjonovics nem óhajt hinni ebben a jelenségben, és e jelenséget optikai csalódásnak tartja.”
Danyiil Harmsz hősei fenomenológiai vizsgálatnak vetik alá a világot, aztán valahogy történik valami. Talán ez a tanulság itt is. De hogy ezzel kapcsolatban mi járhat a művész fejében, az megint egy másik kérdés.
Mélyi József
Elsőközlés | Forrás: a szerző archívuma
Elhangzott 2026. január 7-én Budapesten, a Kult7 Laborban, Kala Bence festőművész Ablakok, Stuttgart, warumok, stb. című kiállításának megnyitójaként | Finisszázs: 2026. január 26., 18 óra | Hovatovább: Kala Bence honlapja