::: Kállay Kotász Zoltán elő- és utószava A konyhában történt mindig minden című kötetéhez
Miért a konyhában? Miért minden? Már összerendeztem a kötet verseit, kitaláltam a címet is, és csak utána gondolkodtam el: mire vezethető vissza, hogy „a konyhában történt mindig minden”? Mert tényleg így volt, szinte minden beszélgetés, történetmesélés, fontos bejelentés, vita és családi dráma helyszínéül a konyha szolgált nálunk… De miért?
A szüleim 1974-ben elváltak, és röviddel ezután nagymama végleg hozzánk költözött. A helyzet is indokolta, de persze nagyi is élvezte, hogy erőteljesebben beléphet az életünkbe – szükség volt a segítségére, hiszen anyu napközben dolgozott, többnyire késő délután vagy este jött haza, fáradtan. Testvérem, Rita és én sokat betegeskedtünk, mivel féltettek minket, és nem írattak be óvodába, ezért nagyi már évekkel korábban megjelent nálunk, hogy napközben vigyázzon ránk. A jelenléte tulajdonképpen egy fokozatos térfoglalásként teljesedett ki a családban.
Nagyi a helyzetből igyekezett kihozni a maximumot. Sokszor hangoztatta, hogy „tartom a frontot”, „nélkülem minden összeomlana”, bezsebelte a dicséreteket – „Rózsikám, te mindent megoldasz, hős vagy” –, de közben gyakran azt is előadta, hogy „cseléd vagyok”, „feláldozom magam másokért”, „nincs is saját életem”.
Nagyi a fő szerepkörét mindig is úgy határozta meg, hogy ellátás. Táplálni másokat, „kielégíteni”. Ez a háztartás vitelén belül leginkább a főzést jelentette, és persze az ételkészítéshez a vásárlást. Egész nap a konyhában sürgött-forgott, oda érkezett meg, ott rakta le a „beszerzéseket”, étkezések után mosogatott, aztán esetleg még sütött valamit vagy előkészítette a másnapi ebédet. Nagyon szeretett szemlét tartani, ami annyit tett, hogy bement a spájzba, és hosszan nézegette a polcon a készleteket, illetve ugyanezt a hűtőgép tartalmával is megcsinálta, az ajtajának hosszas nyitvatartása mellett. Ha úgy érezte, hogy valami hiányzik, sokszor felkerekedett és elindult vásárolni, függetlenül attól, hogy esetleg aznap már egyszer ezt megcselekedte. A vásárlás számára különös élvezetet jelentett, úgy fogta fel, mint egyfajta kalandot, vadászatot. A háborúk idején megtapasztalt hiány-állapot kompenzálása lehetett ez. Az ő életébe (1908–2000) belefért két világháború és 1956 is.
De térjünk vissza arra, hogyan zajlottak a hétköznapok! Anyu tehát este hazajött, és mivel ő is vásárolt ezt-azt (olyasmit, amiről tudta, hogy nagyi nem fogja megvenni), elsőként a konyhába fordult be, hogy lepakoljon. Nagyit nagy valószínűséggel ott találta, és rögtön egymásra is öntötték az aznapi friss élményeik interpretációját. Ezeknek a feszültséglevezető jellege egyértelmű volt, és az is lett volna, ha… Ha az aktuális téma szinte mindig nem torkollik az általánosba: miért csonka a család, ki a felelős ezért? Ennek általában veszekedés lett a vége, amit nagyi aztán úgy próbált feloldani, hogy jósolgatni kezdett „most jön majd a jó időszak”, „jelentkezik egy férfi” stb.
Nagymama – már csak abból is jogosultságot merítve, hogy ő „feláldozza magát másokért” – ragaszkodott hozzá, hogy mindig neki van igaza. Amit ő mond, az úgy van, egyértelmű az igazsága, hülye, aki nem látja be… Ez a tulajdonsága, amellett, hogy érezhetően szeretett minket, gyerekeket, egyfajta kettősségbe vonta a személyét. Ezt az ambivalenciát Rita egészen különös, mesebeli módon fogalmazta meg, amikor kitalálta, hogy a nagyi „manyi”, Arany manyi és Fekete manyi egyszerre… Vagy inkább felváltva. Arany akkor, amikor a szeretetét érezzük, Fekete akkor, amikor a nehézkedését. Jellemző módon nagyit innentől kezdve csak Aranynak hívtuk, a feketeség talán nem is említődött többé. Az Arany név rá is ragadt, nem csak mi, de más családtagok, ismerősök is így szólították idővel. (Felnőttként tudtam csak meg, hogy az Arany létező, bár ritka női keresztnév.)
[innentől utószó]
A konyha azért is vált kiemelt hellyé, mert elkülönült a szobáktól, a gyerekszobától is (szobák és konyha között ott húzódott egy hosszú előszoba), és ha anyu és nagyi valamit ki akartak tárgyalni, olyasmit, ami szerintük nem gyerekfülnek való, egyszerűen magukra húzták a konyhaajtót, és úgy tértek rá. Mi persze odalopakodtunk és hallgatóztunk, anyuék ezt persze észrevették, és akkor átváltottak németre. A német volt a második nyelvük, anyu és nagyi is jól beszélték, ránk viszont már nem ragadt át ez az ismeret, legfeljebb szavakat csíptünk el és értettünk meg. Így jöttünk rá például, hogy apu mostantól nem apa, hanem „fater”.
A már említett betegeskedés folyományaként gyakran voltam otthon – eleinte tényleg betegen, aztán már rá is kapva az iskolakerülésre –, és ilyenkor nagyi sokszor megkért, hogy segítsek neki a konyhában. Szerettem kuktáskodni, és hallgatni közben a történeteit. Nem egyszer, nem kétszer, százszor mondott el mindent, régmúlt idők családi drámáit, nehezen feldolgozható eseményeket. A sokadszori kibeszélés vélhetően segített elviselhetővé szelídíteni az élményeket, a megfogalmazás a „hogyan is mondjam csak, mit is gondoljak róla?” medrét kotorgatva csillapította az érzelmi sokkot. De persze nemcsak nyomasztó, hanem különös, abszurdba hajló, humoros történetek is terítékre kerültek bőven.
Ha nem segédkezett senki se mellette, ha egyedül tevékenykedett, akkor nagyi többnyire énekelt a konyhában. Régi dalokat a gyerekkorából, pajzán nótákat, amelyeket még a lump nagybátyjaitól tanult az „ántivilágban”, és örökzöld slágereket. A dalszövegek pontos idézésére nem fektetett hangsúlyt, sokszor improvizált.
Ha kicsit mélyebbre nézve, lényegileg akarom meghatározni, azt mondhatom, hogy a konyha volt az öröm helye, a mindennapos, szinte észrevétlen ünnepé, hogy van mit enni, finomat enni, saját készítésű ételt enni. Egymás kedvében lehet járni, hogy olyan ételt fűzünk, olyat sütünk, amit a másik szeret. Jól lehet lakni, élvezni lehet az ízeket, élvezni lehet, hogy bőség van… Igen, béke van, olyan nyugalmas társadalmi viszonyok között élünk, amikor biztosított az ellátás, tervezhető a másnap, olyan egyszerű formában is, hogy kitaláljuk előre, holnap és holnapután mit főzünk majd… Ez még akkor is igaz, ha sokszor 3-4 napig is ugyanazt ettük, mert az étel szent is, olyan, amit nem szabad kidobni, el kel fogynia. Babonás módon gyomorba kell pakolni mindent az utolsó falatig, mert csak akkor marad meg a jó világ, a bőség, ha megbecsüljük. Aki eldobál, az kieshet a pikszisből.
A konyha az a hely, ahol átlényegülnek a dolgok, más minőséget nyernek, életadóvá válnak, és ahol ténylegesen, fizikálisan és mentálisan is felvehetünk életenergiákat. A konyha tehát szentély és beavatottság – tanulás és érzék is kell hozzá, hogy valaki a konyhában alkotni tudjon.
A konyha végül az a hely, ahová az alkalmi vendéget, szomszédot, betoppanót beengedjük. Leültetjük, beszélgetünk vele. Ez egyszerre sok is meg kevés, hiszen a magánéletünkbe, a szobákba nem engedjük be, de a konyhában hellyel kínáljuk, étellel-itallal megvendégeljük, megosztjuk vele azt, amink van, szimbolikus módon is kifejezve, hogy a közösséget fenn kívánjuk tartani.
Ebben a konyhában játszódnak tehát az én történeteim.
Kállay Kotász Zoltán