Az újrateremtés rítusa

::: Mózes Katalin Világűrrel teli szél című kiállítása elé


„Ó, meg az éj, csak az éjszaka…” – Rainer Maria Rilke(1)

Hosszabb ideje már, hogy váratlan, de elrendelt keresztutaknál, létezés-csomópontokban újra és ismét találkozom Mózes Katalin munkáival. Az élmény mindenkor meghatározó, eleven módon vonatkozik és hat a hétköznapokra. Érlelően elkísér, változtat a gondolkodás távlatain. Megszólít a már ismert művek új olvasata, mégis az az intenzitás válik elsődlegessé, amellyel munkáinak a kezdetektől jelenlévő, változatlan motívumai újra felfénylenek, vagy elementáris hatású finomsággal és törékenységgel épp csak átsejlenek a frissen látott alkotásokban. Festményekben, kollázsokban, montázsokban, olykor szinte tenyérnyi grafikai lapokon, dobozművekben, térplasztikákban.

Mózes Katalin: Lányok 1, 2020

Mózes Katalin munkáinak minőség-komponensei nagy formátumú, erőteljes és tágas léptékkel formáló alkotói jelenlétet mutatnak. Művészetének megértéséhez és befogadásához igen sok forrásból merítő szellemi-spirituális teret kell átlátnunk és bejárnunk, erőfeszítéseink ugyanakkor létfilozófiai felismerésekhez nyitnak kaput.

Amikor belépünk egy-egy művébe, a kitáguló tájban személyes érzelmeink, megélt tapasztalataink, sérelmeink és örömeink, vágyaink és kétségeink színterére is jutunk. Termékeny és kreatív közegben mozgunk: új belső képeket teremtünk, amelyek sorra egybemérik magukat a befogadó közeg állításaival és kérdéseivel. Ebben a többféle autonóm képvilág és létmód párbeszédét megindító helyzetben nyílik esély az Egész megközelítésére.

Mózes Katalin: Lilly, 2004

A művész teljességre irányuló igénye és kitekintése elköteleződés a megkerülhetetlen mellett: a létezés, az élet és az elmúlás összeszövődő titkainak felfedésére és megnevezésére. A dolgok nem halasztható számbavételének jelentősége és súlya tárul fel a művekben – abban a hangsúlyos alkotói csendtörésben, amely cselekvés egyáltalán lehetséges a mögöttünk hagyott század traumái után. Ted Hughes fogalmaz úgy angol nyelvű Pilinszky-versfordításokat közreadó kötete előszavában, hogy a távollét és a hiány-tulajdonságok Istenének mindenhatóságát jelentő Igazsághoz a legelemibb utakon juthatunk el: azon át, amit elszenvedtünk és elszenvedünk, s a tárgyak révén, amelyek részesei a szenvedésnek.(2)

A Mózes Katalin által megformált művekben megjelenő elemi élethelyzet-, illetve tárgyjegyzék szikár: időlegesség, töredékesség, véletlenszerűség, határhelyzetek, biztonságos közegüktől megfosztott, magányos vagy tétova csoportokban álló/ücsörgő emberek, papírbabák, törött porcelánfigurák, arcrészletek, szemek, állatokat megidéző lények, újságlapok darabjai s azokon töredékszavak, betűk, kallódó tárgyak, épületek, geometrikus formák – ó, és angyalok. S ez a lét-leltár az Éjszaka palástján lüktet. A mindent átölelő szimbolikus sötétség azonban nagyméretű papírmunkáin és vásznain nem fekete! Az éj nem vaksötét világtalanság, nem egyirányú, kilátástalan útvesztő, nem feneketlen mélységű Moloch-torok. Mózes Katalinnál derengésnek, a meditatív készülődés állapotának, a termékeny női princípium mozgásterének látom az éjszakát. A művekben a sötét háttérből teremtő gesztus emeli fénybe megváltásra váró, esendő hétköznapjaink részleteit. Együtt virrasztva az alkotóval a szemlélődő éjszakában, itt és így lephet meg, ölelhet át a csoda. Goldberg variációk képekben.

Mózes Katalin: Ne sirassátok a halottat, 2006

A művészet nem a láthatót adja vissza, hanem láthatóvá tesz – hirdeti látomásos kiáltványában Paul Klee.(3) Mózes Katalin festészete egyfajta szakrális gyakorlat, a láthatóvá tétel napi rítusa, formálódó új szertartásrend a spirituális gyökereit vesztett világban. Azoknak a jelenségeknek és történéseknek a kitartó számbavétele, amelyek között élünk, azon tárgyak középpontba emelése, amelyek velünk együtt járják stációútjainkat. Újrateremtés és egy új hagyomány kezdete. Nem mindennapi tekintet figyel a művekből a világra, ránk és önmagára: keményen és együttérzőn, távolságtartással és szeretettel egyszerre – Rilke angyalait idéző szempár.

Valóságos énünkhöz kerülhetünk közelebb Mózes Katalin munkái között. Érlelődve az általa is járt úton, talán egyetlen és igazi nevünkön szólíttatunk. A kegyelem által valódi életre keltve rátalálhatunk önazonosságunkra.

Medve Mihály


Előzetesen átvett közlés | Forrás: a szerző archívuma
Készült Mózes Katalin: Világűrrel teli szél című kiállításának kurátori bevezetőjeként | A tárlat 2021. december 15-én nyílik a budapesti Műcsarnokban, a Frissen 2021 projekt keretében | A közölt szöveg a kiállítás katalógusához készült | Hivatkozások: (1) Rainer Maria Rilke: Duinói elégiák. Helikon Stúdió, Budapest, 1988. Első elégia, Tandori Dezső fordítása. (2) János Pilinszky. Selected Poems. Translated by Ted Hughes and János Csokits. Carcanet Press, Manchester, 1976. (3) Paul Klee: Alkotói vallomás (Schöpferische Konfession, 1920), Tillmann J. A. fordítása, Balkon, 1995/9.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük