::: Fajó János búcsúztatása
Fajó Jánost és engem Kassák Lajos szellemisége hozott össze, véletlenül és sorsszerűen. 1987-ben, a huszadik századi modern művészet iránti kamasz rajongástól átitatottan, születésének 100. évfordulóján hallottam először Kassákról és életművének azon summázatáról, miszerint az irodalom, a költészet, a lapszerkesztés, a tipográfia és a képzőművészet koherens egységet képez az életműben. Becsapódó meteoritként hatottak rám ezek a megállapítások és a Kassák-kompozíciók, innentől kezdve pedig nem volt megállás: folyamatosan olvastam minden otthon fellelhető könyvét, vizuálisan szippantottam magamba képverseit, tipográfiáit, képarchitektúráit, konstruktivista ihletettségű kollázsokat és temperaképeket készítettem. Ezzel párhuzamosan pedig szisztematikusan gyűjteni kezdtem antikváriumokban eredeti kiadású köteteit.
1988-ban egy kis belvárosi magángalériába, a Piktúra Galériába tévedtem be, Kassák-művek után kutatva. A tulajdonosnő egy nagy méretű szitamappát hozott elő, aminek lapjait lenyűgözve, egyenként lapozhattam végig. A mappa címlapján a következő szerepelt: „KASSÁK LAJOS: 12 KÉPARCHITEKTÚRA. Férjem születése századik évfordulóján, megemlékezésül: Kassák Lajosné. A Mappa szerigráfia technikával a Pesti Műhelyben készült, 130 számozott példányban, Fajó János szerkesztésében, Bányász Éva és Boros Tamás közreműködésével, 1986-ban.”
A galéria tulajdonosnője, látva rajongó érdeklődésemet, felhívta telefonon Fajó Jánost és másnapra összehozott egy közös találkozót. A megbeszélt időpontról negyedórát késtem. Fajó már ott ült, én a sietéstől és izgulástól zihálva, nagyokat nyelve léptem be a galériába. Kassákról kezdtünk beszélgetni, Fajó már néhány perc eltelte után végtelenül közvetlen és lelkes volt, 14 éves fejjel nem éreztem, hogy óriási korkülönbség lenne köztem és a velem szemben ülő, 51 éves, akkor számomra még csak „mappatulajdonos” között.
Végül meghívott egy látogatásra a műteremlakásába, a galéria szórólapjára írta le címét: Fajó János, 1146 Bp. Dózsa György út 17.,V. em. 4., telefon: 224-502.
A műteremlátogatásra apámmal együtt mentünk el, az ötödik emeleti lakás hosszú előszobáján Fajó vezetett végig, a szűk folyosó fehér, meszelt falain gyönyörű, kisméretű színes grafikák harsogtak a szemembe, az akkor még előttem ismeretlen, először látott Formaünnep, Piskóta és Szalag sorozatok intim méretű variánsai. A folyosó egyetlen, számomra óriási belmagasságú térbe vezetett, de már a mögöttem hagyott pár méteres folyosószakasz is felzaklatott: a klasszikus konstruktivizmus ikonikus darabjaitól teljesen különböző világ tárult fel előttem. Eddig még soha nem láttam azt az új fajta vitalitást, variabilitást, szín- és formaintenzitást, ami ezen a pár méteren keresztül villant fel a szemem előtt Fajó grafikáin.
A műterem megnyíló terétől balra áttetsző üvegfallal elválasztva, de átláthatóan hagyva fénylett a hófehér konyha. Ide lépett be hirtelen Fajó, majd innen léptek ki feleségével, Ágnessel, akit bemutatott nekünk. Ők ketten együtt teremtették meg ezt a páratlan miliőt, ezt a műteremként és lakásként egyaránt funkcionáló, egymásba áramló térfüzért, otthont. Az akkori Magyarországon gyakorlatilag nem létező, egészen más lakáskultúrát, amilyennel itthon még sehol nem találkozhattam ezen kívül.
A műterem nagy íróasztalára Fajó kiterítette a Pesti Műhelyes Képarchitektúra mappát, felszólított, hogy válasszak egyet, amelyik a legjobban tetszik. Csodás, komoly pillanatok voltak ezek: választanom kellett egyet Kassák 12 feszes kompozíciója közül, amelyek a szitafesték intenzív színeitől egyszerre érzéki és transzcendens vibrálást produkáltak. Amit kiválasztottam és Fajótól ajándékul kaptam, azóta is végigkísér, bárhol lakjak is: szobám falán Kassák képarchitektúrája bekeretezve jelöli ki az optikai középpontot.
Ez a pillanat és a műterem Dózsa György úti helyszíne volt az origó, ahonnan elindult és lassan átminősült kapcsolatunk: barát, tanító, mester lett számomra Fajó, akihez rendszeresen járni kezdtem. Ezekre a találkozókra friss munkákkal készültem, amelyeket egyenként néztünk át, és amelyeket gondosan elemzett végig, közben lelkes és vicces vitákkal tarkított diskurzust folytattunk egymással. Nem sokkal ezután viszonthívtam Fajó mestert és Ágnes nénit a mi otthonunkba, ahol végignéztük az addig elkészült munkáimat, szenvedélyesen beszélgettünk a gyűlölt általános iskoláról és a mindig fentről érkező diktátumokról, és végül szüleimmel együtt családi barátság alakult ki Fajóékkal.
1989 nyarára meghívott az akkor Encsen működő Művészeti Szabadiskolájába, az alkotótáborba. Ez a kéthetes elmélyült alkotómunka 12 éven keresztül volt intenzíven jelen életemben, és alapvetően meghatározta szellemi orientációimat, identitásomat. És nem csak nekem. Mindenkinek, akit valamilyen véletlen folytán erre sodort a szél, vagy éppen maga Fajó, és akik rövidebb ideig, avagy végérvényesen tanítványai lettek.
Fajótól koncepcionálisan felépített szemléletet hallottunk és kaptunk, de flexibilitást, improvizációra és önálló döntésre való képességet, ugyanakkor a dogmák felismerésének és átlépésének képességét is. Önmaga által megélt, megküzdött, önmagának, de minden befogadásra érzékeny emberi lénynek is kialakított világképet adott át Szabadiskolájában. Olyan jótékony és egyszerre elementáris örvény volt, ami mindenkit, aki a közelébe került, magába szippantott és formált. Még azokat is átformálta, akik idővel kikerültek örvényéből, színtiszta karrierizmusból megtagadták, tudomásul sem vették vagy csak kihasználták. Mert Fajó hatása és sugárzása letagadhatatlan.
Fajó szakmai tevékenysége számtalan területre kiterjedt, személyisége sugárirányban hatott, aminek centruma – a világképe, pont mint Kassáknál – állandó volt. Értékorientált, a világot átformálni akaró, autonóm, személyiségközpontú alapállása megingathatatlan maradt, de szemlélete az idők folyamán változott: sok mindent képes volt magába olvasztani. Festői, szobrászi, grafikai, kiállításszervezői, kiadványszerkesztői, teoretikusi és oktatói tevékenysége szerves egységet képez – pont mint Kassáknál.
Ez a csodálatos koherencia manifesztálódik Fajóék Kövér Lajos utcai műteremházában, ebben a lenyűgöző, térrel és fénnyel áthatott műterem-, műhely-, galéria-, otthon- és kert-fluidumban. Számomra ez a valódi organikus építészet, egy életmű befoglalója és kicsúcsosodása. Fajóéké, mondtam, mert ez is két ember óriási műve, Fajóé és Ágnesé, akik több mint 5 évtizedig egymás mellett haladva, óriási küzdelmekkel együtt teremtették meg ezt a hófehér és színnel teli műteremházat. Ez a ház és otthon mindannyiunk számára maga a példázat, hogy közép-Európában lehet olyan transzcendens szellemi magaslatot és érzéki meghittséget teremteni a Thököly úttól és a Bosnyák tértől 5 percre, ami lehetne akár Bécsben, Berlinben, Baselban, Párizsban, vagy Los Angelesben is.
Fajó mesterem egész lénye ebben a házban teljesedett ki, a földszint alatti faműhelyben készülő szobroktól a grafikai gyűjteményen és a kertben szabadon álló fémplasztikákon át a nappali meghittségén túl a felső műteremgaléria szférájáig. Mindezt és egész életművét államtól, intézményektől, felbukkanó majd felszívódó mecénásoktól függetlenül hozva létre.
Mindig, amikor a műteremből lefelé vezetett az utcai bejáratig, a lépcsőn ezzel summázta az együtt töltött órákat: „Na, Bence, akkor így, ebben a szellemben tovább!” Én pedig, búcsúzóul kezemet nyújtva, válaszoltam: „Akkor viszlát Mester, majd telefonon jelentkezem!” És távolodás után mindig vissza-visszapillantottam rá.
Most is így búcsúzom, hogy akkor viszlát Fajó Mester, ebben a szellemben megyünk tovább, de tudjuk, hogy mindig lesz kire visszapillantani.
Marafkó Bence
Nagyon szép, nagyon őszinte, nagyon jó! Meg is könnyeztem…