::: Egy 2014-es kiállításról, David Bowie emlékére
Vannak helyzetek, amikor számomra a leginkább irigylésre méltó foglalkozásnak a teremőr tűnik. Nagyszerű alkotások között lenni napi nyolc órán át egy klimatizált helyiségben, és ezért még némi fizetést is adnak…
Egyszer városom egyik legnagyobb kiállítótermében meginterjúvolták a képcsőszöket; van-e kedvencük az általuk őrzött helyiségekben? Majdnem mindegyikük igennel válaszolt, majd elkalauzolták az újságírót a műhöz, amelyet reggelenként szeretettel üdvözölnek, és amelyben hosszú évek után is új szépségeket képesek felfedezni. A legirigyeltebb teremőrök nekem mostanság a berlini Martin-Gropius-Bauban dolgoznak. Ott látható ugyanis 2014. augusztus 24-éig a londoni Victoria and Albert Museum David Bowie is… című nagyszabású multimédia kiállítása.
Hála a huszonegyedik század egyik legforradalmibb vívmányának, jegy online rendelhető a világ minden tájáról, szabadon megválaszthatjuk az időpontot, amikor meg akarunk jelenni a helyszínen, aztán már csak oda kell utazni és időben felkelni a nyitásra.
A híres Bauhaus-építészről elnevezett múzeum a valamikori Gestapo épületének alapkőig lecsupaszított mementója és a később felhúzott Fal pár méteres maradványa mellett áll, melyet most is láthat Wolfgang Schäuble pénzügyminiszter, ha kinéz a túloldalon álló munkahelye ablakán. Amikor az angol kiállítás híre szétröppent a világba, tudtam, hogy ha utazni fog – márpedig ilyen nagy gonddal összeállított gyűjtemény nem szokott kérészéletű lenni –, akkor Berlin potenciális kiállítóhely. Itt élt ugyanis egy ideig a hetvenes években a nyugati Fal közelében David Bowie. Cimborájával, Iggy Poppal ezt az akkortájt kicsit sem fényes, az NDK szívében fallal körülkerített nyugatnémet várost választották menedékül, hogy kikúrálják magukat kábítószer-függőségükből. A Hansa Studio, amelyben olyan klasszikusok születtek akkor, mit a Heroes, a Low, valamint Iggy lemeze, a Lust for Life, egy köpésre van a Martin-Gropius-Bautól, és csak azért találtuk meg olyan nehezen, mert az épület, ahova ma is jönnek zenészek még Walesből is – mint legutóbb a Manic Street Preachers –, olyan, de olyan jelentéktelen, hogy kétszer is elmentünk mellette, míg az interneten rákeresve, az ott talált fénykép alapján végre megtaláltuk.
Arról, hogy minden érdeklődő a maga ritmusában mélyülhet el saját Bowie univerzumában, a bejáratnál kapott fejhallgatók gondoskodnak, melyek zenével és szövegekkel kísérnek végig ezen a szellemileg, zeneileg és vizuálisan párját ritkító karrieren. Bowie nemcsak énekel és mesél nekünk; megcsodálhatjuk frenetikus jelmezeit, kedvenc könyveit, filmjeit, leveleit és festményeit is, s a gigantikusra kivetített klipek hallgatása közben kézírásáról olvashatjuk az éppen szóló szám szövegét.
A nagyszerű kiállítás remekül szemlélteti, hogyan kezdte el a 17 éves Davy Jones válogatás nélkül felfalni és átengedni magán a világot. Hogyan hatottak rá a zenék, milyen akart lenni, milyen könyveket olvasott, miféle filmeket nézett, hogyan rakódtak le ezek agya rekeszeiben, hogy egy későbbi időpontban új alkotás magvaként törjenek újra a felszínre.
Bowie inspirál, és hagyta mindig, hogy mások inspirálják. Együttműködései más művészekkel mindkét fél számára új lehetőségeket nyitottak. Kollaborációja Kansai Yamamoto japán divattervezővel összeforrasztotta a nyugatit a Bowie számára varázslatosan titokzatos és ismeretlen távol-keleti kultúrával. A berlini dadaisták új előadásmódra ösztökélték, az expresszionisták a festészetére hatottak, William S. Burroughs impulzusára pedig szakított a tradicionális szövegírással, s a nyelvi szürrealitás mezejére lépett. Hozzájárult, hogy Iggy Pop karrierje új lendületet vegyen, játszott többek között Scorsese és Mishima filmjében, és Marlene Dietrich oldalán is, az 1978-as Just a Gigolo-ban. Levélváltásuk látható az egyik tárlóban. Vicces olvasni, hogy ezúttal Bowie a meghatott rajongó és Dietrich a sztár.
Családjának anyai ágán sok pszichés beteg rokont látott, s ez az örökség mint egy nagy sötét felhő kíséri egy életen át. Nagybácsik, nagynénik, unokatestvérek jártak kezelésekre, amikből még betegebben kerültek ki, bátyja öngyilkos lett. Bowie egy ponton felismerte: én nem őrülök meg, mert én művész lehetek. Ez űzi, hajtja talán még most is kreatívabbnál kreatívabb kalandokba.
Nagyon sűrű és kerek ez az anyag, és ha előbb nem, akkor a maszkos arcú, üvegszekrényben fekvő asztronauta bábút megpillantva válik érthetővé, miért nem ment el Bowie a kiállítás megnyitójára, s miért nem látjuk, halljuk nyilatkozni ez ügyben. Ez a kiállítás olyan, mint az életmű Oscar, ami után csak egy kérdés marad: és most hová?
Minden generációnak, kisebbségnek, megvannak a hősei. Volt akiknek Elvis vagy Sinatra, Lennon, Freddy Mercury, Kurt Cobain…
Nehéz ezután a három óra után kilépni az utcára. Egy darabig nem kell beszélni. Csak átgondolni, újraírni, kibővíteni ezt-azt saját Bowie-élménytárunkban. Végiggondolni, milyen élmény volt az első lemez (Scary Monsters), a koncertek élőben (Sound & Vision, Reality), az első klip, amelyet láttam (Ashes to Ashes), a borítók, sminkek, fotók, ruhák, amik robbanásszerűen reformálták és cizellálták az évek során a látásmódomat.
Aki felveszi a vörös trikót, amelynek elejére az Aladdin Sane-Bowie arcát nyomtatták a villámmal, az figyelmeztet a hátán olvasható mondattal: David Bowie is watching you. David Bowie figyel téged. Hozd ki magadból a maximumot, amíg nem késő.
Lakner Zsuzsa