::: Egy kollázskészítő ars poeticája
Kora gyerekkorom óta izgat az újságok színes képeinek szürrealista kombinálása és a játék a látszólag banális elemekkel, amelyek egymáshoz rendelésével olykor különös konstellációkat lehet létrehozni. Minden inspirál ebben; a napi újság, a magazinok tömege, amelyeket olvasok és gyűjtök akármerre járok, a kávé mellé adott cukor csomagolása, az ásványvíz címkéje, a baguette zacskója, a papírok vastagsága és áttetszősége.
Nyersanyagos dobozom évek óta telítődik gondolatébresztő képekkel, szövegfecnikkel, különös hátterekkel, látszólag semmitmondó színes kivágásokkal, és előbb-utóbb minden részlet megtalálja a maga helyét egy-egy új kép felületén.
A kollázsolás automatikus folyamatként indul be az agyamban, egy alkalmas kép, egy inspiráló alaphelyzet kell csak hozzá, és mint egy pszichoanalitikus ülésen, adják kezembe magukat a képrészletek. Van, hogy a képek kapszulába zárnak egy élményt, máskor olvasmányok, zenék, filmek inspirálnak a továbbgondolkodásra.
Az utóbbi években a kollázsolást, montázsolást kiterjesztettem a komputerre is, mert a gép segítségével olyan rétegekkel gazdagíthatom a képek felületét, ami már manuálisan lehetetlen. Be lehet hatolni a képek belsejébe, átlátszóvá tenni őket, valódivá változtatni lehetetlen és hihetetlenné valóságos dolgokat, beszínezni egyszínű és elhalványítani színes felületeket. Nagyon érdekelnek az efféle kutatások. Ilyenkor olyan idősíkok keverednek egymásba, amelyektől hirtelen ismeretlen dimenziók nyílnak meg számomra.
Előszeretettel vegyítem a múltat a mával, mert úgy vélem, hogy a jelen csak a múlt ismeretével érthető meg, fogható be igazán, mert a múlt maradványai – akár akarjuk, akár nem – itt vannak körülöttünk. A kivágott képek és a családi albumból felhasznált fotók új értelmet kapnak, mihelyt áteresztem őket gondolataimon, és azon nyomban a jelen, vagy ha úgy tetszik, máris egy új múlt, az általam alkotott múlt részeivé válnak. Nagyon szeretem ezt a folyamatot. Úgy tűnik olyankor, hogy a saját történetemet írom egy nagy univerzális naplóba, ami része egy elmúlt és egy épp alakulóban lévő nagy egésznek. Kis konzervek ezek, amelyek a pillanatot teszik el jövőre.
Kollázsokban gondolkodom. Egész gondolkodásomat apró részletek egymáshoz illesztése vezérli. A tapasztalatok átvitt értelemben is valamiféle nagy kép részei, melyeket egymáshoz ragaszthatunk harmonikusan és diszharmonikusan, életünk végén nagy kollázsunk az életünk tükre, és minél több felfedezést teszünk, minél több tapasztalatot szerzünk, annál sokszínűbb, gazdagabb az életünk, annál több részlet bonyolult kapcsolódása adja a képet.
Szeretném, ha képeim nézegetése a tárlatlátogatót beljebb vinné a képekbe, beljebb, mint az olykor nagyon látványos első, felületes impresszió. Nem várom, hogy mindenki azt érezze, amit én, ez teljesen lehetetlen, hiszen mindannyian individuális mikrokozmosszal rendelkezünk, de hiszem, hogy van egy mindent átfogó háló, amelyre rá vagyunk kötve mindannyian, és amely egy-egy alkalommal egyszerre megrezeghet.
Úgy vélem, egy művésznek ennek aktivizálására kell törekednie.
Lakner Zsuzsa