::: Egy elektrografikai ciklusról
Walter Benjamin balsejtelme szerint a technikai sokszorosíthatóság korában megszűnik a műalkotás aurája. Válasz: auraképzés a copy-artban.
Az alkotói folyamat ismertetése előtt nem árt kissé megismerni a „mágikus erő”, az aura kérdését, amely a romantikus és a tudományos képzelet kereszteződésében található. Az aura az embert körülölelő hőenergiával, elektromossággal és az egyedi szellem misztikus sugaraival kitöltött energiapajzs, amely képlékenyen lebegve vonja körbe a testet, és úgy kísér bennünket mindenüvé, akár az árnyék, vagy mint láthatatlan kozmikus fény-tükörképünk. Mindenkinek van aurája, energiatere. Minél egészségesebb az ember testileg és lelkileg, annál erősebb az aurájának rezgése, annál messzebbre sugárzik a testétől. Ahogy a rajtunk keresztüláramló energia növekszik, ugyanúgy növekszik erőnk is.
A Kabbala, a zsidó misztikus filozófia ezeket az energiákat asztrális fényként említi. Az Ótestamentumban számos hivatkozás található az emberek körül lévő fényre. A keresztény szentképeken Jézust nagyon sokszor fénymezővel körülvéve ábrázolják. John White a „Future Science” című könyvében 97 különböző kultúrát sorol fel, amelyek 97 különböző néven említik az aura jelenségét. Az ember voltaképp már képes a testet körülvevő mágneses mezők mérésére egy érzékeny műszer, a SQUID (Super Conducting Quantum Interference Device) segítségével. Ez a műszer még csak nem is ér a testhez, amikor a testet körülvevő mágneses teret méri. A SQUID állítólag több információt nyújt az agyműködésről, mint a normál EEG.
Romantikus és áltudományos művészi megközelítéssel 1989 óta próbálom felfejteni az aura és az elektromosság kapcsolatát, a fénymásológép segítségével. Ez az eszköz mint médium tapasztalataim szerint alkalmas a valahonnan valahova tartó misztikus sugarak vételére. A processzus alatt rögzített képi időpillanatokat (jó modellről készült normál fotókat) használok. Az előzmény és utóhatás nélküli időpillanat úgy viszonyul az idő végtelenjéhez, mint a kiterjedés nélküli pont a tér végtelenjéhez, melyek mindegyikének – akár leképezzük őket, valamely erre alkalmas eszközzel: tükörrel, fotóval, videóval, kamerával stb., akár nem – megvan a képi megfelelője. Az általam készített elektroaura esetében az „ekránszem” elé helyezett fotóportréval igyekszem beavatkozni, a technikai eszköz adottságait kicselezni, hol sűrített, hol ritkított információval ellátni, közben esetenként emlékezésre késztetni. Ez úgy történik, hogy egyszer összezsugorítom a fénycsíkkal érkező időt, máskor visszatartom a haladását. Így a gép rezgő fénypászmája előtt elmozduló arc, portré, szellemképes kontúrjaiban értelmezhető, megfejthető vonalak, foltok körvonalazzák az embert – a valóságban és a normál fotón még nem rögzített, a fénymásolópapírra viszont már fekete porral beégetett (elektro)aurát. Mindebben segítségemre van egy jó adag véletlen, már amennyiben létezik véletlen a szellemi rend szövetében. A második fázisban a fekete-fehér aurasorozatot dolgozom újra színes fénymásológéppel, s az elkészült színes lapokon előtűnnek az érzelmek hullámain kivetülő negatív és pozitív tulajdonságok, megnyugtató vagy riasztó jelek. Úgy gondolom, ezek az aurák mint pszeudo-jelfogók vagy minták talán segítenek a mindenségből felénk áradó információ-sugarak között felismerni a ránk méretezett, nekünk szóló fénynyalábokat, személyiségünk láthatatlan építőköveit.
Dárdai Zsuzsa