::: Az Első Magyar Látványtár „A feketéről” című tárlatáról
Az életünk 2020-ban gyökeresen megváltozott. Kiállításnézési szokásaink nemkülönben. Az utazással egybekötött nagy múzeumnézés ugyanúgy elmaradt, mint a saját munkáinkkal való szereplés szerte a világban. Egyelőre. Virtuális tárlatok maradtak helyette, ami igazából nem sokkal több, mint nézelődni az Instagramon. A járvány enyhülésével kicsit felbátorodtunk. Következtek a maszkos megnyitók, kézbe kapott, kinyomtatott laudációval, valamint a nyitott ajtójú kerti rendezvények.
Lehetünk persze bármennyire is kiéhezettek az élményre, egy kiállításnak nem kevesebbet kellene nyújtania, mint inspirációt, elgondolkodtató perspektívákat és/vagy szépséget nagy mennyiségben. Valljuk be, nem minden kiállítás adja meg ezt a komplex élményt. Ritkán fordul elő, hogy belépve egy térbe menten eláll a lélegzetünk, és már a bejáratnál tüzetesen elmerülünk minden egyes munkában. Hosszú idő után először a Balaton-felvidéki Tapolca-Diszelen éreztem újra ilyet.
Az Első Magyar Látványtár tavaly nyáron nyílt éves – járványügyi okokból azonban 2021 tavaszának végéig meghosszabbított – tárlata „A feketéről” szól, s három szinten vonultat fel elképesztően széles spektrumban különféle, a címben jelzett színnel alkotott vagy erre asszociálható, válogatott szépségű, lenyűgöző munkákat. A kiállítás kurátora a múzeum alapító-tulajdonosa, Vörösváry Ákos. Hozzáértő rendezésében, saját gyűjteményéből válogatva, a mai magyar kortárs képzőművészet kiemelkedő aktorainak munkái kerültek tematikus összefüggésbe egymással.
Az Első Magyar Látványtár Alapítvány 1990 tavaszán jött létre. Vörösváry magánmúzeuma – melyet modern és kortárs képzőművészeti alkotások, fotók, bútorok, néprajzi és iparművészeti anyagok alkotnak – ekkor Altorjai Sándor festőművész hagyatékával gazdagodott. És szakadatlanul bővül azóta is. Sok művész adakozik önként, Vörösváry pedig páratlan érzékkel nyit új kapukat fiatal alkotók első vásárlójaként. A választásban kizárólag a saját szíve és intuíciója vezérli – akárcsak a világ többi vérbeli gyűjtőit, New Yorktól St. Paul-de-Vence-en át Baselig.
Vörös fonalára a magas technikai minőség, a humor, az egyediség, a szokatlanság, a meghökkentés és a színtiszta szépség kritériumait fűzte. Gondosan választja ki, illetve cseréli le a kereteket, értő módon mixeli a neves művészek és a nem annyira ismertek munkáit. Az egészet kiegészíti fekete belsejű törött cserepekkel, keretbe rendezett újságkivágásokkal, parasztlányka fekete cipőcskéjével; „látványtári leletekkel”. Így kezdenek a kiállított tárgyak egymás szavába vágva beszélgetni a felületen, mi meg hallgatjuk, mit mond az öregasszony, aki egyszer Barbie volt, és mit mesél az ismeretlen politikai fogoly. Meghatódunk a meg nem született kiscsirkéknek állított emlékművön, majd felelevenítjük saját élményünket a szigligeti napfogyatkozás paraszti faeszközbe rendezett relikviái láttán.
Sokféleség magas fokon. Arról, hogy a kiállításrendezés a maga nemében önálló művészeti ág, itt most az is megbizonyosodhat, aki eddig ezen nem gondolkodott el különösebben. Minden munka kiváló és egyedi a maga nemében, de a kimagasló kurátori tudásnak köszönhetően egységbe kerülve új oldalukról mutatkoznak meg ebben a hatalmas, régi malomból kialakított, páratlan szépségű múzeumban.
És persze a táj és a múzeum kertje is megér egy kirándulást, mielőtt betör az ősz.
Lakner Zsuzsa