::: Egy székesfehérvári kiállításról
A címet olvasva-hallva azonnal tudni véljük, miről van szó: „félabsztrakt” tájképekről. Ezzel a közkeletű szóval jelölve meg mindazokat a síkművészeti alkotásokat, melyeken kivehető az ábrázolás tárgya, de a látvány stilizáláson, átformáláson, átértelmezésen esett át. De ha szó szerint vesszük az amúgy találó kifejezést, ellentmondást kell benne látnunk, hiszen ha táj, nem lehet elvont (nem-ábrázoló, nonfiguratív), és ha elvont a mű, akkor egyéb adat híján csak sejtéseink lehetnek a festői indítékról.
Nevezzük bárhogyan, az nehezen vitatható, hogy festészetünknek önmagában is tárgyalható, létező vonulatát, festői attitűdjét vizsgálja a székesfehérvári Deák Gyűjtemény Elvont táj című kiállítása, és eközben jelzésszerűen villant fel egy-egy mű által megjelenített szempontot, s kíváncsiságot ébreszt a magyar művészet rejtettebb szegmensei iránt. Így az elvonatkoztatás átmeneti fokozatait is megmutatja az oldott, színben áthangolt tájképtől a puszta jelekké redukált absztrakcióig.
Lóska Lajos koncepciója tulajdonképpen logikusan következett a korábbi Vaszkó Erzsébet-rendezéséből. Már e kiállítás kapcsán felmerült, hogy a háború előtti fiatal nemzedék egyes tagjai közt összecsengő festői közelítések és formálásmódok terjedtek és cserélődtek. Kopócsy Anna gondolata szerint egy, a Vajda–Korniss programmal párhuzamos „másik modern alternatíva” körvonalazódott. S ennek lehetett adekvát kifejezésformája a tájfestészet, melyet sugaras naplementék, sötétszínű földsávokkal szabdalt domboldalak, kockává redukált házak jellemeztek. Ám ez a konvenció és maradiság ellen kibontakozó törekvés már a harmincas évek első felétől megjelent. Nem világos ezért, miért éppen 1940 a tárlat kezdete. A „Barcsay–Vaszkó–Gadányi–Bene vonal” reprezentálja ezt az irányt; formálódásán végigkövethető a képtér fokozatos síkba hajlása, mint a modernitás térnyerése a múló évek során.
A tárlat további kapcsolódó és párhuzamos jelenségeket emel ki a (most úgy tetszik) soha teljesen fel nem tárható gazdagságú festészetünk múltjából, de már csak terjedelmi okból sem járhat végig minden elágazást. Megismerszik például, hogy Egry József művészete, amit hajlamosak vagyunk magában valónak hinni, szervesen függ össze kortársaiéval, akár Göllner Miklóséval. Tóth Menyhértről épp ezt nem mondhatjuk el; mint mindenben, az „elvont táj” dolgában is a merőben öntörvényű szín- és formavilág képviselője. Kelemen Emilnek az Európai Iskolát megelőlegező Kozmikus tája valódi meglepetés, egy kevéssé ismert művész indokolt ébresztése. Sugár Andor expresszív képe mint a háborús évek drámai felérzése ismét egy másik korfestő jelenség felvillantása. Stark Anna szép Európai Iskolás példája az alaposabb megismerés iránti igényünket erősíti.
Gyarmathy Tihamér kép-szemelvényei a teljes elvontság irányába tett nagy lépést illusztrálják; táj-mivoltukra inkább mint „a természet rejtett arcára” következtethetünk. Monostori-Moller Pál annak a művészetünkben ritka, de megnyerő esetnek a képviselője, amikor a táj-élmény geometrikus módon lényegül át. Ez is kíváncsiságot keltő meglepetés. Bartha László „félabsztrakciója” az 1960/70-es években művészetpolitikát lazító szerepet játszott; az ő példája is a tárlatot erősíti.
A táj elvonatkoztatásában (ahol az indíték még világos a néző előtt) bizonyára Veszelszky Béla művészete az egyik végpont. Hosszas meditáció és elemzés révén elhelyezett festékfoltjai látvány és átélője alkotásban való mély és egzisztenciális összeforrottságát dokumentálják. Veszelszky képei a kiállítás fontos tartóoszlopai. Egy másik lehetséges végpontnak tekinthetjük Vajda Júlia krétarajzait, melyek mintegy Barcsay egykori madártávlatos tájainak jelekké, pontokká és vonalakká oldott és tömörített, átszűrt és kristályosított elvonatkoztatásai. Kár, hogy több és színes változatával nem találkozhattunk.
A hatvanas évek friss generációjának egy karakteres csoportja Párizsra, a kor absztrakt expresszionista párizsi iskolájára vetette tekintetét. A közvetlen és közvetett hatás felszabadult, színes, mozgalmas kompozíciókat eredményezett, ahol a természeti eredet organikus formák kavargásában sejthető. Hortobágyi Endre, Molnár Sándor és Molnár László művészi pályáját rangos kezdetként határozta meg ez az indulás. Manapság festészetünknek ez a szegmense kevesek által ismert, és örömteli, hogy a kiállítás erre is figyelmet irányít.
A tárlat a kiállítóhely lehetőségei szerint egy keskeny sávon, olykor csak ötletek és célzások formájában mutatja meg a téma, „a természetábrázolás változása festészetünkben” lehetőségeit. A gondolat roppant termékeny: időben és térben, elágazásaiban és a gazdag csomópontok részletező kibontásával még egy műcsarnoknyi kiállítás lehetőségét is magában rejti. Másfelől pedig, túl a művek történeti és plasztikai jelentőségén és az örömön, amit szemlélésük kelt, ez a kiállítási forma igen alkalmasnak látszik a magyar festészet és általában a képzőművészet értékeinek népszerűsítésére.
Kováts Albert