::: Egy gyermekkori nyaralás újraélése, 55 évvel később
Ha egy úton csak egy irányban haladunk végig, akkor a tájat csupán felerészben ismerjük meg. Régi, falvédőre kívánkozó sváb mondás, talán tőlem. Tény, hogy a visszaúton más fényben, új szemszögből érzékeljük a már látottakat, addig nem regisztrált részleteket, összefüggéseket fedezhetünk fel. Ezért szeretek néha visszatérni korábbi létezésem színhelyeire, immár felnőtt érzékszervekkel megtapasztalni azokat a spektrumokat is, melyek a gyerekkori, ifjúkori fókuszon kívülre vetődtek.
Jugoszláviai utazásunk 1969-ben sok szempontból volt premier számomra. Az első külföldi út, első találkozásom egy tengerrel, első vedlésem egy pokoli leégés után, első Walt Disney képregényfüzetem, először látni James Bond-filmet egy kertmoziban. Az első hetet az Isztrián töltöttük, majd Gunarason (Bácska szerbiai részén) meglátogattuk anyai ági rokonainkat.
Már az indulás is misztikus volt, az éjszaka közepén kellett felkelnünk, hogy időben kiérjünk a pályaudvarra. A vonatfülkében egy szimpatikus fiatal pár társaságában zötykölődtünk a tenger felé, a lány nagyon helyes és kedves volt hozzám. Ha ilyen a felnőtt lét, gondoltam, egy szép nő társaságában ismeretlen tájak és kalandok felé robogni, akkor az tetszeni fog nekem, úgyhogy ne lopjuk az időt, haladjunk, haladjunk!
55 év, sok utazás és kaland után ismét egy (sőt, Ljubljanától, miután sógornőm is csatlakozott, két) szép nő társaságában gördültem Lovran felé, ezúttal a másik irányból, az Alpokat átszelve. Az autópálya végén a Kvarner-öböl gyönyörű panorámája koronázta meg a látványban addig is gazdag napot. Az indulás hűvösebb, esős klímáját gyorsan feledtette a mediterrán fényzuhatag és a burjánzó örökzöld vegetáció.
Lovranban szinte mindent úgy találtunk, ahogy otthagytuk, legalábbis ami a történelmi városmagot illeti. A halászfaluból kinőtt kisváros római birodalomig visszanyúló történelmében távollétem csupán egy szempillantás volt. Gyerekkori érdeklődésemet erősen a strand–játékbolt kontinuum szegélyezte, most nagy élmény volt felfedezni a régi városfalak közé komprimált óváros labirintusát, hangulatos, virágokkal, növényekkel dúsan megszórt szegleteit, ahol a sikátorok ritkán szélesebbek egy karnyújtásnál.
Másik nagy újkori felfedezésünk az idő során számtalan névváltoztatáson átesett parti sétány, mely Lovrant és Opatiját köti össze több mint 12 kilométeres hosszon, megszakítás nélkül. Az útba igazító táblák többnyire az olasz korszakból fennmaradt Lungomareként említik, hivatalos neve 1996-óta I. Ferenc József Sétány, ezzel is illeszkedve a környék nem csekély számú Habsburg referenciájához.
Az egykor egy bencés apátság körül létrejött település, Opatija (olasz nevén Abbazia, mindkettő apátságot jelent) kezdetben az osztrák vasúti társaság gyógyüdülőjeként indult fejlődésnek, majd hamarosan a Côte d’Azur mondén nyaralóhelyeinek mintájára vált a Habsburg főnemesek és a monarchia nagypolgárságának kedvelt fürdőhelyévé. A frissen renovált nagyszállók, pálmákkal, leanderekkel szegélyezett sétányok, az árnyas Angiolina Park az érlelődő banánfákkal, a főutca luxusüzletei hűen és anakronisztikusan őrzik a letűnt birodalom szellemét, és mentik át az újgazdag arisztokrácia igényei szerint.
Amikor először járok egy városban, próbálom kitapintani a múltját, jelenét, jövőjét. Rijekának múltból igencsak jutott. A város területe a kőkorszak óta lakott, az azóta eltelt évszázadok történései, a befolyási övezetek és uralkodó hatalmak váltakozása néhány mondatban nem foglalható össze. Csak a huszadik század háborúi és viszályai, a fennhatóságért folytatott folyamatos küzdelem horvát, magyar, olasz és osztrák viszonylatban, az önállósodási kísérlet szabad városként, majd szabad államként, az összefonódás az olasz fasizmussal, mind gyökeresen forgatták fel a várost, újra és újra. Hol a szláv lakosságot üldözték el, hol az olaszokat, folyamatos nyugalom nem tudott kialakulni. Az utolsó nagy átrendeződés a Jugoszlávia felbomlását követő délszláv háborúk következménye volt, mikor sok szerb elhagyta a várost, és horvát, bosnyák üldözöttek találtak itt menedékre.
Ez a nyugtalanság, rendezetlenség volt számomra rögtön érzékelhető. Ha Opatija egy Strauss-keringő, akkor Rijeka punk. Kócos, rendezetlen, kaotikus. És ez nyilván egy elhamarkodott ítélet, egy pár napos nyaralás alkalmával egy délutáni séta kevés annak eldöntésére, mennyire élhető hely a hajdani Fiume. Az érdeklődés felkeltésére mindenképp alkalmas volt a rövid látogatás. 2020-ban Európa kulturális fővárosa volt, akkor sajnos a covid sok tervüket meghiúsította. Egy Arte-dokumentáció akkoriban sok érdekes embert szólaltatott meg.
Aktuális gondolataimra jól – és sokszor szomorúan – rímel úti olvasmányom, Saša Stanišić nagyszerű könyve, a Származás. A szerzőt is a boszniai háború űzte el otthonából Németországba, az ő és családjának a története ez a könyv. Szomorú olvasni, hogy hat különböző népcsoport jól indult, sokáig pozitívan működő együttélése hogyan tudott gátlástalan erőszakba torkollni értelmetlen nacionalista uszítás következtében.
Lovran, bár Opatija elővárosaként szintén része volt a k.u.k. előkelőségek világának – a múlt század elején még közvetlen villamos vasúti kapcsolattal –, mégis sokat megőrzött történelmi múltjából, eredeti kisugárzásából. A promenádot itt is szép villák, kertek szegélyezik, melyek mégis elsősorban stílust és nem vagyont testesítenek meg. A babérról elnevezett kis kereskedővárost művészek, tudósok választották nyaraló- vagy alkotóhellyé. A Villa Flora falán márványtábla emlékezik Feszty Árpádra.
Gyerekkori nyaralásunk központja a móló volt. Anno az első napot az öböl sekély vizében töltöttem, majd néhány napot a lesötétített szobában, miután kiderült, hogy fehér bőröm inkompatibilis a déli napfénnyel.
Olasz rokonaink és barátaik érkeztével ízelítőt kaptunk a dolce vita tudományából. Jó éttermekbe vittek minket, hordozható lemezjátszójukon az aktuális olasz slágereket hallgattuk (Morandi, Pavone, Celentano, Bobby Solo), Coca-Cola mámorban fetrengtünk. Franco szakszerű fejesugrást tanított nekünk, Renato felfalta összegyűjtött tengeri sünjeinket, illatos autókban száguldoztunk.
A mólón rendszeresen parkolt egy gyönyörű piros kabrió (Fiat 850 Spider, német rendszámmal), ami nagyon izgatta a fantáziámat. Mikor közelebbről is szemügyre vettem, láttam, egy képregény hever az ülésén. Ekkor odalépett a gazdája, mosolygott, kezembe adta a képregényt és mondott valamit, amit persze nem értettem. Ekkorra odaért apám is és tolmácsolt nekem, mondván, a könyvet ajándékba kaptam. Megköszöntük és odébb álltunk. Csak évekkel később realizáltam – amikor végiggondoltam, hogy egy felnőtt turista vajon miért visz Micky Mouse-füzeteket a nyaralására –, hogy apám valószínűleg jó megérzéssel, jókor kapcsolódott be a beszélgetésbe.
Miután Renato észlelte rajongásomat a képregényekért, onnantól kezdve megbízható szállítóként építette fel Topolino-gyűjteményemet.
Megvan még a kikötőbak, amin bátyámmal pihegtünk a fárasztó fürdőzés után. Sikerült megtalálnom a házat is, ahol annak idején laktunk. A Villa Gioconda hangzatos neve ellenére nincs túl jó állapotban, itt mintha megállt volna az idő. A zöld zsalugátert rögtön felismertem, ami mögött hason feküdtem és ordítottam, miközben szüleim szódabikarbónás vízzel kenegették elégett bőrfoszlányaimat.
Bepótoltam egy súlyos mulasztásomat is és végre megkóstoltam a híres kvarner scampit, a helyi ollós rákot, amiből Renato mindig egy púpozott tányérral rendelt és kínált. Akkor vonzott is, tartottam is tőle. Gyerekfejjel sokszor bizalmatlanok vagyunk az újra, jó, hogy ezt kinőttem.
Ami sajnos látványosan és kárára változott meg, az a víz alatti világ. Tanulva a régi tapasztalatból, mikor folyamatosan tengeri sünökbe léptünk és a beletört tüskéket próbáltuk kipiszkálni a talpunkból, szakszerű fürdőcipőkkel szerelkeztünk fel. Mint kiderült, feleslegesen, egyetlen tengeri sünt sem láttunk, tengeri csikóknak, kagylóknak, csigáknak sincs nyoma, pedig régen velük is találkoztunk. A tenger alja növényektől, hínároktól mentes, csupasz kőtenger lett. Halak ugyan még úsznak benne, de egy épp aktuális elemzés is az adriai élővilág egyre masszívabb visszaszorulására figyelmeztet.
A régi felvételeket nézve feltűnik, hogy fél évszázada többször is pulóverben voltunk. Ez ma elképzelhetetlennek tűnik, most előszezonban is többször be kellett kapcsolni a klímát, hogy kibírjuk a hőséget a szobánkban.
A tenger hűs (de szintén egyre melegedő) vize azonban elnyomja az aggodalmat és kárpótol mindenért. A számla majd később érkezik.
Jó volt ez a gyors visszacsévélés a múltba. Jó, hogy a jelent is ugyanúgy tudtuk élvezni és nem (csak) a nosztalgia járt kedvünkben. Jó lesz, mikor legközelebb már a 2024-es út emlékeit fogjuk keresni.
Hoffmann Tamás