::: Egy áprilisi hét története
Egész nap szemerkélt. Igazi nagypénteki idő volt Húsvét hétfőjén. A szél se páhongott, a nap elő nem bújt. A kicsi sárga virág szirmot sem bontott, a tulipánok – édesanyám szerint – már néhány éve a kiskertünk helyett Kínában nyílnak. Csak az aranyeső, az zuhatagult. A mostaniak helyett a gyerekként megélt Húsvétok rémlenek. A hatalmas házfelfordítás takarítás címén. Amikor napokig nem találtam semmit – estvéli kedvenc könyvet pláne. Nagyanyám festéktől maszatos ujjai, az ecet szúrós szaga, a fényes, piros-tarka tojások, a harisnyába kötöttek, hagymalében úszók, lóheremintásak. A szódásüvegek, a sikongatások. A szenteltek íze a számban – a kalácsé, a sonkáé, a sohasemszeretett édestúróé. A barka a vázában. A „visszajött” harangok zúgása. Hogy az ünnepre minden a helyére kerül. A saját-tabernákulumunkban is. Ahogy ma is.
Egész nap fújt a szél. Hideg, csontig hatoló, határozottan nem a Hamvas-féle aranynapos. Viharos, s nem feladó. Most is itt hallom, ahogy a cserépkályhában fütyülve zenél. Sokféle szélről hallani. Nekem, hangzásra, a Tramontana a kedvencem. Alighanem kevesen tudják, hogy a Bodrogköznek saját szele van. S hogy ez valójában eső. Innenelszármazóként nekem ehhez van személyes kötődésem, hiszen gyerekként sokszor hallottam, ahogy nagyanyám mondja – „Megjött már a bodrogközi eső”, ha tombolt, zúgott a szél odakint. Sokáig nem is értettem, miért beszél esőről, mikor nem esik, s miért lesz olyan busongó, amikor vadult a zúgás odakint, s majd’ földig hajoltak a fák. Ma már értem – az élet függött a bodrogközi eső gyakran embertelen sokságától, kevésségétől. Nekem a szél emberi volt akkoriban, tekergett, csavargott, volt lába, a nyakába is tudta venni. Anyukám széphangján hallom most is magamban, holott már én mondom a magaménak, hogy: „Fúj a szél, fúj a szél, / de morog a szél. / Apró ez a szoba, / mégis belefér.”
Egész nap szép idő volt. Igazi tavasz, vezetéshez a legjobb. Még egy óra, egy kis levegőzés valamelyik pihenőben, s Pesten leszünk, alighanem a dugóban. Kifelé bambulok az ablakon, s a mai napról gondolkodom. Elhagytuk a szülőföldet – otthonról tartunk haza. A 37-es most sem okozott csalódást – hepék és hupák mindenütt. Csak a Tolcsvára betérés, s a barátoknak vásárolt furmint aranya az üvegben, az tudta feledtetni velem a szomorúságot s az akkor még előttünk álló kétszázhúszat. Kevés olyan bor van, aminek hosszabb távú fogyasztása során nem lesz tele az ember egykettőre kalanddal – s ez ilyen. Itatja magát, s beszélteti az embert – de jól beszélteti, ahogyan az egy Múzeum körúti házban meg is esett. Társas bor – jut eszembe Hamvas. Hálás vagyok neki. A borról beszélek. Azért, mert eltereli a figyelmemet a héthónaposom első, s nekemnagyonfájó csakjáról – csak egynagypapa van az aligéletében egy hónapja. Nagypapa hirtelen és gyorsan ment el – ahogyan a kopjafa-szőlőtőkék futottak Zemplénben, az ablakon kinézve.
Egész nap rohantunk. Reggel az evéssel is, mert a biztosítótól hajnalban jött az ember. Aztán az öltözéssel, majd át Budára, gyógytornára. Kató várta már a héthónapost. Hál’isten kedvelik egymást – neki is van gőgicse, höeee, lililiiiii és böböbbböööö, negyed- és félfogasmosoly. Feszes a baba, sokáig jött a világra, s az elszenvedett oxigénhiány nála így mutatkozik. Ügyesíteni kell a mozgást, hogy az okosodással se legyen gond. S hétről hétre ügyesedik is, kukacmászásnál tart éppen, s Kató kezeinek munkáját némi rágcsával és nyálcsorgatással hálálja. Én nem tudom eléggé. Torna után rohanás haza, az isten háta mögé. Ahogy elnéztem a ház előtt álló templomot, az itt-ott málló vakolatot, repedezett falat, ahogy elgondoltam a mostanság velünktörténteket, e sorok jutottak eszembe: „Kivándorol végleg az isten, / az ismert világutazó…” – s láttam magam előtt, ahogyan a bőröndjébe bepakolja a zoknik mellé a jó szerencsénket is. Az is vándorol, ki, vele együtt, tőlünk el.
Egész nap nagyanyámra gondoltam. Takarítottunk a héthónapossal – szőnyeget is ráztunk. Szőnyeget, amit nagyanyám készített. Minden nyáron szőtt. Még reumától elgörbült, fogni alig tudó ujjakkal is. Felállítottuk az eszvátát a nyáriban, jött Annuka, a nyüstbe felszedték a szálakat, s indult a munka. Nyaranta ott sertepertéltünk körülötte az unokatestvéreimmel – fontuk a rozmaringot, vágtuk a színes rongyokat, s tekertük a nádcsőre, úgy került a vetélőbe. Ha jól dolgoztunk, jégkrém volt a fizetség, pálcikás. Számtalan szőttesem van, mindegyiken a keze nyoma. A stafírungomat is nagyrészt ő készítette el. Azokon a párnákon alszunk, amihez ő tépte a tollat, ő varrta a tokot anginéból. Géppel is, kézzel is szeretett varrni. Szebbnél szebb katrincáim és násznagykendőim bizonyítják kézügyességét. Nagyanyám mindent szeretett csinálni, ami vászonmunka. Sohasem tétlenkedett – ha eszembe jut, mindig valamitcsinálás közben látom magam előtt. Önkéntelen simítom végig a szőnyeget – mintha nagyanyám keze simogatna vissza. Mint gyermekkoromban.
Egész nap együtt voltunk. A héthónapos, apa és anya. Mi hárman. Csak együttlevés volt, édeshármas. Délelőtt sokat nevettünk mi, szülők, a héthónaposon – mosolyogva ébred mindig, de ma különös jókedve volt. Már kora reggel hangosan kacagott, ha csak puszit dobtunk is felé. Amikor pedig meghallotta, hogy „Cifra palota, zöld az ablaka…”, kis éles, már-már visító hangon csatlakozott, s amíg tartott a dal, ő is, ki. Így énekeltük még el, ’kánonban’, a Boci, boci tarkát, a Virágéknál ég a világot és az Így ketyeg az órát. Séta következett délután, elvittük élete első múzeumába. Ott épp előköltészetnap volt, sok versolvasó ember közt találkoztunk szerkesztőtárs Zsoltival, Bornemisszagergely-Kovács Istvánnal, rádióbanCsudafahang-Vallai Péterrel. Aztán szépvirágos park, s apaölből erőteljes játszótérre kívánkozás, a többséghez. Hazatérve még versolvasás, „Tó vize, tó vize, / csupa nádszál…”, térden hócikázás „Hóc, hóc, katona, / ketten ülünk egy lóra…”, mert örül a ritmusnak, ütemnek, aztán fürcsi, tejecske, s „Tente baba, tente…”. S csak most, hogy már szunnyad a kisbaba, mélázok el, hogy mennyi szépség történt ma velünk. Nyugodtság áradt az egész napból, s bennem pedig szét. Lehet, ez a kegyelem.
Egész nap választottunk. A héthónapos a játékai közül a mára kedvencet, apa a betörők feltörte zár reperálásához szükséges legmegfelelőbb bizgentyűt, anya reggel a manóra ruhát, kávét a főzőbe, a mai levest, hozzá húst, fűszereket – Jókai lett, ha már költészetnap van, bölcsészek vagyunk, legyünk stílusosak –, tojást szét a piskótához, a felveréshez habverőt, a lepénybe gyümölcsöt, édesítésre az ábdétnorbi szerinti fehér halál helyett barna cukrot, Cobra11 helyett április 11-re valót, Sebő Ferencet, Sebestyén Mártát, mei tai-t a sétához, az ablakba tulipánt és korallkát, mécsesbe gyertyát, elsőmesekönyvet a héthónaposnak, sajtreszeléshez a nagyobb lyukú reszelőrészt, sokkendő közül a lilavirágosat, estére új mondókát a tornához, fürdéshez kifogót, a macisat, a Spanyolnátha új ajánlójához verseket, képeket. Minden nap mindenki választ. Mi is választunk apával, József Attila-verseket, olvasgatni estére, rejtelmeket zengetünk, tiszta szívvel betörünk, ringatjuk a manót náddal, csobogással, hiszen a mai nap inkább a költészet napja, mint bármi más. Nekünk.
Fodor Tünde
Tündém, még mindig tetszel! :)