A tenger japán nimfái

::: Mikimoto sziget gyöngyhalásznőiről


Rekkenő nyári meleg volt, párás, fullasztó, az első nyaram Japánban. Japán barátnőm édesanyja, Kazue különleges helyekre vitt, s bár akkor még nem értettem japánul, boldogan mentem vele.

Láttuk Kiotót, láttuk Narát, majd miután Kazue megmutatta nekem az Isze-sintó szentélyt is, elvitt egy szigetre, Mikimotóra. Én gyanútlanul követtem, azt hittem, megint buddhista templomok, sintó szentélyek várnak, de valami egészen mással találkoztam.

Hófehér gyolccsal körbetekert idős hölgyek ültek a part menti árnyékban, nagyokat nevettek, egyikőjük a haját szárítgatta a napon. Kazue – a fia segítségével, aki tudott angolul – elmagyarázta nekem, hogy a hölgyek gyöngyhalászok, ez a munkájuk, ebből élnek. Kimentünk a mólóra, s egyszer csak két nő feje bukkant ki a tengerből; kerek háncskosarat toltak maguk előtt. Nem messze tőlük egy motorcsónakban egy férfi állt, kivette a kosarakat a vízből, a bennük lévő kagylókat pedig kizúdította belőlük.

A hölgyeken mindössze egy átlátszó szemüveg volt, de amikor felmásztak a csónakba, láttam, hogy egy hatalmas kés is van az övükben. Értetlenül bámultam, mert addig soha nem láttam még gyöngyhalásznőket, ráadásul búvárfelszerelés nélkül, gyolcsban. Felötlöttek emlékeim: valahol messze, Dél-Amerika környékén, fiatal fiúk halásztak így, de én azt csak egy dokumentumfilmben láttam. Megdöbbenve kérdeztem útitársaimtól, miért nők halásszák az igazgyöngyöt. Kazue láthatóan megdöbbent, mintha legalábbis azt tudakoltam volna tőle, miért van nyáron meleg. „A gyöngyhalászok nálunk mindig nők, ez évszázadok óta így van” – világosított fel, de elpirulva hozzátette, hogy neki ez a kérdés még sohasem jutott eszébe.

Japán gyöngyhalásznő és segítője, 1965 (Fotó: H. Grobe)

Kazue fia odament a turistairoda vezetőjéhez, és megkérdezte tőle ugyanezt; a tekintetében némi ámulat és tanácstalanság bujkált. Hosszas konzultáció következett, amiből persze én egyetlen szót sem értettem, de végül megszületett az alaposan megfontolt válasz. „A nők teste zsírosabb – mondta a turistairoda vezetője –, a férfiak hamarabb lehűlnek merüléskor, ezért az veszélyesebb lenne; no meg, ez nálunk hagyomány.” És még hozzátette: „Tudja, ez a mi kultúránk.” Akkor még nem sejtettem, milyen sokszor hallom majd magyarázatul ezt a szigetországban: ilyen a japán kultúra…

Hosszasan néztem, ahogy a korábban az árnyékban ülő hölgyek (a megnevezésük ama; szó szerinti fordításban: a tenger női) kijönnek a mólóra, majd újabb csónak egy férfival, lemerülés, kosár, tartalom kizúdítva – s még mindig nem hittem a szememnek. Hány évesek ezek a nők, kérdeztem Kazue fiától. Hetven körüliek, jött a válasz, s megtudtam azt is, hogy sajnos aggasztó az utánpótlás hiánya, a környéken élő fiatal lányok már nem szívesen választják ezt a mesterséget. Tíz-tizenkét éves korban az idősebbektől kell megtanulni a légzéstechnikát, s utána már egyre gyakrabban lemerülhetnek, az ügyesebbek pedig már kagylókat is gyűjthetnek.

Mikimoto szigete az ország egyik leghíresebb igazgyöngy-termelő cégének a székhelye. Laboratóriumokban helyeznek az élő kagylóba idegen anyagot, s a kagyló „izzadja ki” magából a gyöngyöt, meg akarván szabadulni a betolakodótól. A tengerparton ékszerboltok sora; színes, fehér, vagy épp kicsit sárgás, kékesszürke gyöngyökből készített ékszerek. Rendkívül csábítóak, de nagyon drágák; bennem fel sem merült, hogy valaha Mikimoto-igazgyöngyöt viselhetek. Kazue megpróbált rávenni, hogy fogadjak el tőle egy fülbevalót, amit ő vesz nekem, de olyan tiltakozás tört ki belőlem, hogy érezte, komolyan gondolom.

Egy héttel később, amikor már tokiói lakásomban voltam, a postás csöppnyi csomagot hozott; Kazue küldte, s egy pár igazgyöngy fülbevaló volt benne. „Tudom – írta nekem a levelében –, hogy te sohasem vetted volna meg ezt magadnak, de biztos vagyok abban, hogy ezzel örömet szerzek neked, viseld egészséggel.”

Az ajándék ma is megvan. Ritkán hordom, mert oly becses, hiszen Kazue így fejezte ki a szeretetét irántam. Valahányszor felveszem, eszembe jut a sziget, s az, hogy mi, nők, lassabban hűlünk le a tenger mélyén.

Ferber Katalin


Exkluzív elsőközlés | Forrás: a szerző archívuma
Készült 2020 februárjában, Berlinben | Hovatovább: Ama divers – egy régi videó a gyöngyhalásznőkről

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük