::: Azúr Kinga Víziószobrok II /chapter two – ’megmerítkezés’ című kiállítása elé
Miért Megmerítkezés a cím? A fogalom, és a mögötte rejtőző aktus mindannyiunk számára ismert. Minden vallásban, és a profán hétköznapi életünkben is jelen van.
Emlékszem, nyáron kezdtünk beszélgetni, egy bólyához kikötve magunkat a Balaton közepén, érezve az állóvíz áramlását, s emiatt a táj, a badacsonyi hegyek illuzórikussá váltak. Az a pár méteres ringatózás megváltoztatta a képet. Nem azt éreztem, hogy a tó közepén vagyok, hanem azt, hogy egy olyan beszélgetés sodrásában, amelynek nem tudom a végét, de ez az áramló jelen mégis otthonos.
Számomra reveláció volt a művésznővel való találkozás. Korábbi kurátori munkáimban olyan művészeket hívtam meg, akik vagy a látható absztrakciójára, vagy a matematikai absztrakció láthatóságára törekedtek. Most én vagyok a meghívott, és Azúr Kinga installációja teljesen más, mint az eddigiek, munkásságában keveredik a valós, és az irracionális reflexió. Michel Foucault szerint a tudás már „alapjaiban homokszerű” – és ez itt nem mást jelent, mint hogy egy új ismeret csak akkor rögzül, ha egy másik hasonlóra utal, és így tovább a végtelenségig, azaz a már meglévő halmazhoz mindig hozzáadódik egy elem, egy újabb, amely az addigiak által nyeri el a megerősítését.
Szobrai emlékeztetnek Kalmár János alkotásaira, álomszerű képei nekem Arianna Ellerót idézik, némely figurája rokon Gaál József új képeivel. Miért érzem otthonosnak e közeget – kérdeztem magamtól –, mert munkái nem e három ember ötvözete, hanem valami teljesen más.
Érdekes számomra, hogy Kinga munkáit látva újra nézem Anish Kapoor, Bill Viola installációit, Rilkét, Borgest, T. S. Eliotot és Hermann Broch Vergilius halálát olvasom újra.
Korunkban a vizualitás felülírja a gondolatiságot. Nem mondatokat álmodok, hanem képeket látok az álmaimban is. Most sem próbálom fogalmi keretek közé szorítani a láthatót. A művésznő írja magáról, hogy „A Víziószobrokban az embernek mint létezőnek különös szellemi-teremtéstörténeti lenyomatát ismerhetjük fel, átalakulásának különböző archetípusait, stációit, egyfajta emlékezetként, amely kérdéseket vet fel és új értelmezési felületeket teremt.”
„Anyánk méhében köldökünkkel vagyunk a világhoz nőve. Amikor megszületünk, szájunkkal. A szem érzékszerveink között az absztrakt; azzal a tárggyal, amelyet lát, sohasem lép közvetlen kapcsolatba, és nem tud vele összenőni” – írja Hamvas Béla a Bor filozófiájában. Ezért nem magyarázok sem képeket, sem szobrokat, sem installációt. A ‘mire gondolt a művész’ hidegen hagy. A sokféle szabad interpretációból álljon itt egy.
Korábbi kiállításaiban az fogott meg, hogy szobrainak árnyéka mennyire visszafejthetetlenül más, mint maga a szobor. Mintha a valós vitatkozna a róla vetített képekkel. Eltűnődtem ezen illuzórikus világon, minta álom és ébrenlét keveredne, s ha alszom, felébredni szeretnék, ha ébren vagyok, akkor meg folytatni az irracionális álmot.
Először multi-tonális, szeriális zenét képzeltem el az installációhoz, melyek hasonló íveken futnak, és a két réteg időnként interferál egymással. Végül Kinga térspecifikus akusztikus felvételeit kevertem tisztán digitális nem-temperált hangokkal, így idézve meg a szobor és árnyéka párhuzamot.
A „megmerítkezés” – tudjuk, mit jelent. Mégis, mitől lesz egy művész személyes aktusa univerzális, mindannyiunk számára jelentéssel bíró? Az esemény sorsfordító – gondoljuk. Elengedjük a múltat, és ugrunk az ismeretlenbe. De nem ezt tesszük-e mindannyian? A világunkat nap mint nap újraépítjük. A művésznő és sorsa személyes, s mi, e kiállítás nézői is most megmerítkezhetünk ezen installációban. Milorad Pavicot szabadon, emlékezetből idézve: Képzeljék el, két ember egy pumát tart, kötélre kifeszítve. Ha egymáshoz közelednek, a puma támadni fog. Csak ha ellenkező irányba húzzák, marad az állat kettejük között. S a puma ezt gondolja: itt ez a két lény, kik fogva tartanak valami számukra ehetetlent.
Miért írtam ezt; ki a vadász, ki a puma; a művésznő, a művei, önök, én – kérem, gondolkodjanak el rajta.
Dóra Attila