::: Szigeti Tamás fotókiállítása elé
Ott egy keskeny arc kiszolgáltatott törékenysége, egy száj érzékeny íve. Itt egy telt vonások védelmében megbúvó óvatos félmosoly.
Ott egy fiatalember pillantása – töprengve, de határozottan fürkészi a számára folyamatosan táguló jelent, a jó eséllyel soha el nem fogyó jövőt. Itt egy kamerába néző szempár – benne a rutinos derű mögött a folyamatosan szűkülő jelen és a vészesen fogyó jövő felett érzett tehetetlenség.
Ott éjfekete, a játék hevében homlokba szökő tincsek. Itt a homlok ráncokkal tagolt fala, ahonnan rég magasba kergette már a cseppet sem éjfekete tincseket az idő.
Ott érzéki szemhéjak alól felfénylő, kihívást kereső szemek. Itt a fáradság párnái közé süllyedt tekintet megadó tompasága.
Ott egy befelé figyelő gyerekarc. Itt ugyanaz a gyerekarc egy évek során mind szélesebbre szabott mosoly behúzott függönye mögé rejtve.
Ott és itt. Akkor és most. Mint az ugyanott, csak több évtizednyi különbséggel készült, egymás mellé rakott városfényképeken. Ott egy szobor, itt már egy másik, az előbbi talapzatán; ott egy erkély, itt a helyén befalazott vakablak; ott egy fa, ami itt is megvan, csak közben kétszer akkorára nőtt; ott díszes sétatéri kioszk, itt a helyén játszótér és lebontásra váró kockaház. De ott, nézd, jobboldalon az a ferde repedés a lépcső kőkorlátján – na, az még itt van ma is, felismerem!
(Zárójeles megjegyzés: ha már városról beszélek, Szigeti Tamás portréit nézve felmerül a kérdés, hogy nézhető-e térképként egy arc. Eligazítanak-e valamerre – ott a sima bőrfelszín fennsíkjait tagoló, még lankás árkok és domborulatok, itt a fáradó hús hirtelen gyűrődései, a mélyülő ráncok szeszélyes útrendszere. Olvashatók-e a nyomok, rekonstruálható-e az onnan ide megtett út? Juthatunk-e bármilyen tanulság végállomásához általuk?)
A Da capo sorozat képein Szigeti Tamás objektívje, vagyis hát objektív tekintete nem csak egymás mellé rendeli, de közös térbe is zárja ezt az ittet és ottot. Egy egyszerűnek tűnő gesztussal a mostban felmutatja az elmúltat, a jelenlévő színes keretében a valaha volt fekete-fehér lenyomatát. A felmutatás gesztusát pedig magára az összehasonlítás tárgyára bízza: a múló idő megszokhatatlan közhelyét példázó emberre. Kezébe adja hajdanvolt képét, hogy odamutassa nekünk: Nézzétek, ez voltam egykor, és lám, ez lett belőlem azóta.
A gesztus persze képről képre más: zavart, derűs, távolságtartó, komoly, színpadias vagy épp csibészkedő – ki mit tud kezdeni a helyzettel, önmagával, az idővel vagy a fényképész fürkésző tekintetével. Akiről – mármint a fényképészről – e képeket nézve akár még némi kegyetlenséget, na, jó, a tárgyilagosság álarca mögé bújó kaján mosolyt is feltételezhetnék, ha nem tudnám, hogy nála szelídebb és jóindulatúbb ember kevés van a föld kerekén (ez itt a baráti tömjén helye). Ő olyan vadász, aki tiszteli az áldozatát – nem elejteni, csak megfigyelni akarja. És tessék, láthatjuk a kiállítás meghívóján: hogy megelőzze a szándékával kapcsolatos félreértéseket, a fényképész maga is odaáll saját kamerája elé, önnön harminc évvel ezelőtti fotójával a kezében – hogy ő se legyen kivétel, és egy percig se gondoljuk, hogy őrá nem érvényes mindez, ugyanúgy.
Az ott meg az itt. A kettő között pedig, ami nincs rajta a képeken: két önkényesen kijelölt pont között a lehetséges leghosszabb út kanyarai, egyéni és közösségi hegy-, esetenként lejtmenetek, személyes háborúk és békekötések, hátország meg frontvonalak, sikerek, kudarcok, fény és árnyék, megnyert és elvesztett évtizedek. (Többnyire megnyertek, e fotográfiákon.) Minden, ami színről színre nincs ott a képeken, mégis ábrázolva van.
Mert Szigeti Tamás tudja, hogy az idő fényérzékeny anyag, előhívódik a felületén a legapróbb, szemmel alig látható változás is. A fotográfusnak elég a zárszerkezet csattanásával kimetszeni belőle egy pillanatot, azon ott lesz minden, akár egy tárgylemezre helyezett metszeten – az egész idő. Itt és ott, akkor és most között, mozdulatlanul.
Örökre.
Amire valószínűleg semmilyen emberi nyelvben nincs igeidő.
Dániel András