::: Egy decemberi hét története
Egy terasz
Fáradt vagyok ma (is) nagyon, de legalább belesüt a nap az otromba és lélektelen hideg szélbe, ablakon át kellemes az érzés, akvárium-lét, üvegház-hatás. A teraszra levegőzni és kortyolni munkaóránként épp jó, lányom követ s kísér, nemsokára hiányozni fog, ha csak úgy magamtól, egyedül lépek a járólapokra, nem adom rá a cipőt, a kardigánt, nem igazítom meg a takarót. Lányom beszél, igyekszem érteni, őt nézem meg az árnyékokat, a vonalakat, a csíkokat. Csupa kötő- és gondolatjel a terasz, kottája ennek az éppen-itt-létnek, naná. Lányom kérdez, tanulgatja a színeket, a színárnyalatokat, jól halad, de nem visszük túlzásba, csak fény és árnyék kérdése ez a játék is, a többi a fel-szín. Nézem ezt a kötetet is, barátkozom vele, ahogy a kezembe került, rögtön rettenetesen eltávolodott, megint magamhoz kell édesgetnem, bár már úgysem lesz ugyanaz. Hát persze, nyilvánvaló, egyértelmű. Lányom mosolyog, azt mondja, apa, csü, mosolygok én is, mondom neki, nem ülök le, mert ahhoz hideg van. Még ha szép is.
Két lámpa
Ma jártunk a városban. Lányom és én fogtuk magunkat, jobb kéz, bal kéz, bal láb, jobb láb, felkerekedtünk. Nagy a hideg, vastagon kell öltözni, magyaráztam neki, mert szokás szerint nehezen tűrte a több rétegnyi ruha felpakolását, végül veszekedtünk. Útközben aludt egy kicsit, amúgy pedig folyamatosan ivott, szárít a hideg, igen. Aztán egyre kevésbé bírta az utazást, hát persze, csak mikor hazafelé beugrottunk a boltba, nyugodott meg kissé, a viszonylag ismerős közeg, ugye. Ahogy a lakásba léptünk, felkapcsoltam a lámpákat. Örült, látta, hogy otthon van, és még azt is megbeszéltük, tényleg nekem volt igazam, ebben a hidegben mindig kell a kesztyű, hiába nincs messze a bolt, legközelebb nem makacskodik, mert átjárta a hideg a kezét, alig érzi az ujjait. Kíváncsi vagyok, mit mondott volna, ha már tudna beszélni.
Három perc
Ma volt három perc, amikor olyat láttam, amit már évek óta nem. Az utcai lámpák fénytócsáiban szelíden szállingózott a hó. Kár, hogy lányomnak nem tudtam megmutatni, hogy nem volt velem. Pedig biztosan örült volna neki, szereti a szépet, szereti a szép beszédet, és ebben a három percben máshogy nem tudtam volna beszélni, ha ő is ott van. Amikor pakolgatja a ceruzáimat, akkor is addig nézek rá csúnyán, amíg le nem ülök mellé játszani, rajzolni. Olyankor nekem is sokkal jobb, elfelejteni az én felsőbb szempontjaimat, alárendelődni. Már nem munkaeszközök, szerszámok, hanem ce nevű izék, bigyók, amikkel csíkot lehet húzni lepedőre, asztallapra, párnára, falra, kanapéra, apa karjára. De csak akkor, ha nem együtt ülünk a szőnyegen vagy a széken, előttünk kisebb-nagyobb papírok, sercegnek-zúgnak a grafitok, nénik és bácsik születnek pontokból és vonalakból. De csak akkor.
Négy szék
Lassul egyre az élet. A hidegre köd fekszik, mozdulni is nehéz. Marad a lakás, a szobák. A négy szék uralta tér. Persze, valójában több a szék, de fajta szerint négy, ez a lényeg, lányom is aszerint foglalja, használja őket. Egy átlagos napon ülünk mindegyiken, többet-kevesebbet, amikor felmászik az egyikre, már mondja is, apa, és mutat a másikra. Se enni, se rajzolni, se kártyázni, se babázni nem szeret egyedül. Úgy az igazi, ha legalább nézem, de szeret etetni is. Még a bébiételekkel is összebarátkoztam, és most már tudom, melyik alkalmas emberi fogyasztásra. A kártyák közül a kutyás a kedvence. Ha (szép) könyv, akkor pedig a kis karácsony, a nagy karácsony és a kalács kombója gyertyával, labdával. Kényelmesen elhelyezkedünk, és folyamatosan, sok ismétléssel énekelünk, lelkesen mutogatjuk egymásnak a képeket. Szeretjük látni és hallgatni magunkat.
Öt fok
Sűrű volt a mai nap. És hideg. Legalább öt fok kellene pluszban. Vagy inkább lehetne plusz öt fok. Az annál alacsonyabb hőmérséklet már igencsak kellemetlen. Nem éppen kötetbemutatóra való idő. De nem érdekes. A fűtőtestben áramlik a víz, hallani. Jó érzés, hogy tudom, a korábbinál melegebb lesz hamarosan a szobában. Ahonnan viszont indulnom kell. Ez kevésbé jó érzés, sőt. Lányom nem érti, akkor minek. Inkább üljünk le, és nézegessük a süllyesztett fűtést. Nyúl is rögtön a rácsok közé, kileste már, takarításkor miként csinálom. Persze nem engedem neki, csak egyszer akadjon be az ujja, csak egyszer. Belegondolni egyszer sem bírok, mert rögtön kiabálni lenne kedvem. Az tény, érdekes hangja van, természetesen lányom élvezi, többször kell levennem a tetejét, persze, mindig rááll, tehát le is kell küldenem róla. Szinte szertartásszerűen csináljuk. Oda-vissza. Egész addig, amíg nem lesz meg az öt fok.
Hat nap
Mély és sűrű, akár a téli köd, az érzés, ahogy édesgetni próbálom magamhoz a könyvet. Évekig írtam, most összeállt eggyé, levált, kiszakadt belőlem. A helyén üresség van. És én bele vagyok zárva ebbe az ürességbe. Magány ez úgy is, hogy lányom segít. Látta a monitoron, amikor csináltam, majd amikor megfogta és nézte, rögtön mondta, apa, apa. Nincs rá szó, milyen finom érzés, hogy tudja. Hiúságom kiélheti magát. Közben pedig egyetlen pontba (vagy pillanatba) gyűlik a hiány. Innen kell lendületet venni, lépni a következő fokra, menni tovább, még ha egyelőre nem is látszik a hova, a hogyan. Hiába tudom, mit akarok, hiszen tervek és célok mindig vannak, egyelőre a fejemet is nehezen emelem. De szerencsére lányomat így is látom. Fogja a nadrágszáramat, a kezemet, húz-von ide-oda, és ennél több nem is kell. Hat nap van még karácsonyig.
Hét
Csak izzót akartam venni a nappali plafonján terpeszkedő lámpába. Talán sikerült volna, ha kitartóbb és erőszakosabb vagyok. Bár az eladók már így is túl voltak terhelve. Egy ideig kerülgettem az elmélyült ajándékvásárlókat, aztán feladtam. Még jó, hogy nemcsak az izzók miatt kellett a városba jönnöm. Mert amúgy ez az aranyvasárnap-izé nem jutott eszembe, mikor elindultam. És ilyenkor egy alapbevásárlást is nehezebb menedzselni, bár tény, nem biztos, hogy épp a vasárnap a bevásárlás napja (amúgy viszont hogy is van ez: a szó eredetileg nem arra utal, hogy vásár napja van?). A tömeg iszonyatos. Most jó, hogy lányom nincs velem. Biztosan feszültebb lennék. Csakhogy énfelénk az ünnep elsősorban együttlét. Csendes, nyugodt, és egyre letisztultabb. Finom ételek, italok, kellemes beszélgetések. Hétmérföldes csizma melegíti a lábunkat, egyszer itt vagyunk, másszor ott. Ahol nekünk tetszik. Ahol jó. Otthon.
Berka Attila