::: HAász Ágnes képei elé
Ha egyetlen szóval szeretnénk meghatározni a modern művészet legfőbb sajátosságát, akkor erre az álom szó lenne a leginkább alkalmas. A modern művészet az álom művészete. Amióta a modern művészet személyes művészetté alakult, logikusan halad arrafelé, hogy egyre bensőségesebbé váljon, egyre több helyet kapjon benne az álom. Az álom költője többnyire vizuális lény. Az álom leginkább látási képzeteket hordoz. Nem sokat képes hallás vagy tapintás útján közölni. Minden kép, minden táj az álomból ered, mert mozdulatlanságával tagadja azt a folytonos mozgást, ami a külső világban zajlik.
Fernando Pessoa nyolcvanegy évvel ezelőtt papírra vetett, imént idézett gondolatai megadják a kulcsot HAász Ágnes művészetéhez is. HAász Ágnes modern művész, művészete az álom művészete. HAász Ágnes mostan színes fénymásolókkal álmodik…
Mármint nem róluk – bár talán néha róluk is –, hanem sokkal inkább velük. HAász Ágnes nem csak elektronikus ecsetként, hanem valódi álomfestőtársként használja a fénymásológépet, amelyet ugyan szigorúan kordában tart, de egyúttal rá is bízza magát, megbízik benne, hiszen jól ismeri nem csak a képességeit, hanem a gondolkodásmódját, lelkének rezdüléseit is.
Együttműködésük eredménye a láthatóvá fényképezett álom, a külső világban zajló folytonos mozgást nem tagadó, hanem éppenhogy átélhetővé tevő álommásolat. HAász Ágnes nem várja meg, amíg a titokból feledés lesz, hanem megkísérli megrajzolni azt. Nagy néha úgy, hogy ki is bontja, de gyakrabban teszi elénk feltöretlenül, ránk hagyva a megfejtés, a magunkra ismerés lehetőségét.
Az álom szerkezetét idézi az általa alkalmazott technika is. Az emléktöredékekként egymásra rétegződő, végtelenül cizellált formák; a fénymásológép üveglapjára helyezhető metaforákból kibomló, sokszínű motringként legombolyodó laza asszociációs láncolatok, vagy éppen az egy-két szín árnyalataiból – tucatnyi vörösből, zöldből, lilából – felépülő hangulatok szakadatlan álmok sorából állnak össze.
Életre hívó közegük egy olyasféle szendergés, amelyben valahol tudat alatt még érzékeljük a valóságot, hangokat, illatokat, érzelmeket fogadunk be onnét, amelyek – elkeveredve az ugyancsak jelenlévő múlt ízeivel és szilánkjaival – sohasem látott álommozaikokká, profán ikonosztázokká kerekednek. Így, bár jellegükben, stílusukban a képek igen különbözőek lehetnek – a lélek mágikus szavait kimondó konstruktivista kompozícióktól a szürreális színorgiákon át egészen a francia impresszionisták pontokká szűrt látomásaiig –, mégis azonos minőségűvé tisztítja azokat a bennük színekké és görbületekké desztillált álomfolyam: áttetszőek, sejtelmesek és sokat ígérők valamennyien, akár egy megálmodott hajnal az óceán felett…
Az előbbiekből következően, ha HAász Ágnes fénymetszeteiben nem csak egyszerűen gyönyörködni szeretnénk – amit igazán nem nehéz megtenni –, hanem valóban megpróbáljuk befogadni azokat, akkor nekünk is át kell kelnünk a folyó másik oldalára, hogy újraálmodhassunk a saját álmainkat. S bár Pessoa szerint minél sietősebb és kuszább a mai élet, annál lassúbb, nyugalmasabb és átláthatóbb az álom, az álmodás képességéhez szükséges belső és külső nyugalmat nem mindig könnyű megteremteni. De talán megéri. HAász Ágnes képei – ha elég nyitottak vagyunk rájuk – segíthetnek ebben a feltöltődésben, esélyt adva arra, hogy amikor aztán ajtót nyit ránk a fény, akkor legyen bennünk elég szín, elegendő álom, ami visszatükröződhet.
Zsubori Ervin