Csak úgy a folyókról

Csak úgy… #5


Az elsőnek látott, megtapasztalt folyókról utóbb kiderült, hogy nem is folyók. Addigra már mély kötődésem alakult ki a vizekhez – az ősanyagok egyikéhez. A tűztől (az őrtilosi lúdvércek felfedezésétől kezdve) inkább ódzkodtam. A tábortűztől a vulkánokig – ez utóbbiakat utazásaim során nagy ívben elkerültem. Talán csak a kanizsai cserépkályhákban és nagyapám búbos kemencéjében pattogó fahasábok tüze nem taszított. A levegővel nem alakult ki különösebb kapcsolatom, jó, hogy van, minél frissebb, annál jobb – erdőben, tengerparton, hegytetőn, ennyi. Pedig dupla mérleg vagyok, az aszcendensem is az, levegő jegy, energia. A föld – az bonyolult, ellentmondásos, szívesen lettem volna virágkertész, de inkább taszított, mint vonzott maga a föld mint anyag. A kőzeteket viszont kifejezetten kedvelem, van is sok a közvetlen környezetemben (talán egyszer ez is sorra kerül a Csak úgy… sorozatban).

Kamaszkoromban (gimnázium: matematika és latin tagozat és még ógörögül is próbálkoztam a kozmogónia, a kozmosz és a görög tragédiák alaposabb megértése végett) Thalész, Hippón és Anaxagorász megerősítettek: a víz az időben és térben határtalan, végtelen kiterjedésű ősanyag. Thalész azt állította, hogy a föld a vízben lebeg és én elhittem neki. Óceán, tenger, esőcsepp, a magzat, ahogy úszkál az anyaméhben, a testünket alkotó elem és így tovább a végtelenségig.

A Principális csatorna volt az első, amelyről hittem, hogy folyó. Apai rokonok laktak Kiskanizsán, kikerülhetetlen volt, ha meglátogattuk őket. Mellétérdeltem, és lenyűgözve néztem barnás színét, eső után voltunk. Loholtam a család után sárosan, boldogan, mert addig csak a csapból folyó vizet és a kerti tócsákat figyeltem. Aztán sokszor meglátogattam, hiszen meghökkentő változásokra volt képes. A kis, jelentéktelen „patakocskát” a 19. században építették a mocsarak, lápok vízbőségének levezetésére, Nagykanizsát átszelve a Murába torkollik. Általában békésen, egyhangúan csordogált, vízállása alacsony.

A Principális-csatorna Nagykanizsánál (Forrás: Wikipédia)

Négy-öt éves voltam, mikor felfedeztem, még a térdemig sem ért. Aztán amikor elkezdték a homokzsákok kihelyezését, tudtam, hogy megindult fentről (északról) az áradás, emelkedik a víz szintje. Esőhullám, árvíz a Zalán, több irányban egyszerre öntött ki és olyan magasra emelkedett, hogy tíz éves koromban – mikor utoljára bámultam mutatványait – akár el is nyelhetett volna. Hittem is, nem is, amiket hallottam róla. Aztán 1993-ban nővérem rémülten hívott fel (pedig bátor, harcedzett asszony volt, erdészfeleség, csoportokat vezetett a Bükk barlangjaiban): 248 centiméter! Tudniillik a Principális-csatorna vízszintje Nagykanizsán. Én csak 40–50 centiméter magasságban láttam 5 és 10 éves korom között, elöntötte az utakat, a kerteket, letarolta a nádasokat, elsodort mindent, ami az útjában volt (hányszor kalapált hangosan a szívem a budai rakparton, amikor az egyetemről hazasietve reméltem, hogy átjutok, mielőtt lezárják – és mi tolongott elém? a kanizsai emlékképek). Hányszor néztem a Principális-csatornán az amúgy keskeny medrű vízfolyás felduzzadt víztömegén az árhullámok sebességét!

Gyerekkori vízélmények

Még két gyerekkori vízélmény alapozta meg, hogy mire Budapestre költöztünk 11 évesen (rengeteget olvasó, koravén lányként, nem igazán gyerekként) és szembesültem a Dunával, már elkötelezett híve voltam a folyóknak.

A kiismerhetetlen, alakját, méretét, árterületét folyton változtató, különös természetű Principális-csatorna mellett (amit egyébként Kanizsa-folyóként is emlegettek) a másik gyerekkori emlék a nagyapám háza előtti árokpart. Az előttünk húzódó 10–15 méter hosszú részt nagyapám rendszeresen tisztította, időnként mélyen kikotortatta. Gyékényt nevelt benne, hogy egész télen készíthessen belőlük kerek és ovális kosarakat, kenyérkelesztőket, szőnyegeket és számomra apró tárgyakat, játékokat (lovakat, kutyákat), karácsonyfadíszeket. Anyám kanizsai háztartását is ellátta ezekkel. Szerettem a szagukat és az érintésüket is. A víz alig mozdult, csak fodrozódott. Sokáig azt hittem, hogy ez is folyó, csak nincs neve. Intenzíven figyeltem felületének és színének változását, az esőcseppeket, ahogy felkavarják, a sokféle élőlényt a tetején, de leginkább a kecskebékákat, zöld varangyos békákat, a fekete foltos mocsári békákat. Szívesen hallgattam a nyári esték békakoncertjeit, párzási időszakukban hangos brekegésüket, de soha egyetlen példányhoz se nyúltam hozzá. Sokféle volt belőlük a tocsogóban, szépek, csúnyák vegyesen, de az érintésüktől ódzkodtam. (Samu, a biológusnak készülő unokám karácsonyra egy egzotikus, színes békát kért, kifejezetten szép – az istenek vagy az evolúció a legjobb festő, a legügyesebb designer –, és én mégsem bírom rászánni magam, hogy a tenyerembe vegyem. Sosem értettem, hogy egy szép leány hogy tud megcsókolni egy ilyen rút lényt, és azt sem, hogy vonzó királyfivá változhat.)

Nagyapám elismerően nyugtázta a vizek iránti lelkesedésemet, szerinte engem az eső utáni pocsolyák, a kutak, a lovak itatói is megállásra, meditációira késztetnek. Sokszor és sokat meséltem neki a számomra örök rejtély Principális-csatorna kiismerhetetlen természetéről és 1948 nyaráról, amikor először láttam a Duna és a Lánchíd kifejezhetetlen különlegességeit (apám vitt magával Budapestre). Gyékényesen a kavicsbánya helyén kialakult mély és tiszta tó, a Kotró volt a nevezetes víz. Gyerekkoromban még semmi, ma már horgásztanya, kiépült üdülőövezet. Egyszer csak megengedte, hogy Bógáncs, a megbízható, erős kuvaszkutya kíséretében elgyalogoljunk oda. A családdal két-három nyarat a Balatonnál töltöttünk, tudtam, mi a különbség az állóvíz és a folyóvíz között. Annál is inkább, mert ötévesen egyszer csak rájöttem, hogyan tudom Bógáncsot kicselezve az erdőn át meglelni a Drávához vezető utat. A Drávában fürdeni tilos volt a gyerekeknek (szedett is áldozatokat), mert mély volt, sodró, örvényes, szabályozatlan, mert határ volt, a felétől már Jugoszlávia, folyamatos határőr járőrözéssel. Őrtilos-Zákány térségben érkezik hozzánk, Olaszországban ered, a Dunába torkollik. Őrtilosban és Zákányban éltek nagyapám rokonai.

A Dráva Őrtilosnál (Forrás: Wikipédia)

Öt és tíz éves korom között a Dráva volt a menedék, az otthon, a számomra kijelölt világmindenség közepe. Nehéz ezt elmagyarázni. Gyors járású élőlénynek láttam, Őrtilosnál különösen jelentős az esése, 200–300 méter széles, 3–4 méter mély óriás. Mikor a gimnáziumban latinórán Neptunusról (Poszeidón római megfelelője) a vizek, a folyók és a tengerek istenéről olvastunk, mindig a Dráva tisztaságára, kanyarulataira, mozgásaira emlékeztem, meg a holtágak gazdag vízparti vegetációjára, bokorfüzeseire, és arra, hogy bizonyos partszakaszokat szent helynek tudtam. Nem hittem paraszt rokonaim isteneiben, szentjeiben, gyönyörű meséikben, templomi énekeikben, de a Drávánál kiválasztott helyeimnél (a még érintetlen, háborítatlan szépségben) ezerszeresen átéltem valami olyasmiket, amit a természet-vallás spirituális élményként kínálhatott. Szóval vallási jelentőséggel ruháztam fel a valahonnan valahová siető Drávát, a létezés szimbólumának.

Már elmúltam harminc éves, mikor a judaizmusról, a kabbalistákról olvastam, és az a megdöbbentő emlékem volt, hogy valami hasonlót tapasztaltam a természet rendjéről a Dráva folyása és körülötte élők világa kapcsán. Sosem szűnt meg bennem a sóvárgás az akkori természetközeli létforma iránt. Nyilván egy 5–10 éves gyerek, bármilyen nyitott, okos (valószínűleg okosabb és nyitottabb voltam, mint most), nem tudja megfogalmazni a lényeget, hogy tudniillik elválaszthatatlan része vagyok a Drávának, egy organizmus a körülötte élő sokféléből. A 23–24 éves korom után megismert folyók (Néva, Moldva, Tevere, Elba, Spree, Rajna, Szajna és így tovább) egyre közelebb vittek gyerek önmagamhoz. Ahhoz, aki Vernét, Nansen és Andersen utazásait, Jack Londont falta, és akinek a tanító nénije, mikor kiderült első elemiben, hogy már rég tud írni, olvasni, számolni, Darwin könyveit adta, hogy azokat olvassa (A fajok eredete, Az ember származása, Az érzelmek kifejezése és még sok-sok természetről szóló könyv; nincs mit hozzátennem, bármilyen hihetetlen).

Még visszatérve a Drávához: sokat néztem a vízimadarak őszi vonulását, néhányszor a telelésüket is, és végeérhetetlenül hallgattam tavaszi örömkoncertjeiket és udvarlásaik báját. Ez az örvénylő, siető víz vonzotta a madarakat, parti növényzete kiváló élettér volt számukra. Akkor még tele volt a partoldal parti fecskékkel, megjelentek a gyurgyalagok, a meredek parton fészkeltek a jégmadarak, de viszonylag sok volt a billegető cankó, a kis lile, a kuszvágó csér. És persze a fekete gólya, a gímfélék, a kócsagok és a kerecsensólyom. Bőséges táplálékot biztosított a halakban gazdag folyó, a tömegesen előforduló kétéltűek, hüllők és az ezerszínű rovarvilág. A ritkaságszámba menő, de az őrtilosi Dráva-szakaszon bőven előforduló növények, virágok közül csak néhányat említek: pufók árvacsalán, hármaslevelű fogasír, gyapjasmagvú sás, királyharaszt és a kedvenceim: a sárgaliliom, a nőszirom, a zergevirág, a tündér fűz. Egész életemre meghatározó látvány a folyó, madaraival és növényeivel. (Nem is tudom, miért nem odakötő foglalkozást választottam. Paraszt, termelő semmiképp nem akartam lenni, és nem volt olyan felnőtt a közelemben, aki segíthetett volna.)

Tilos volt fürdeni a Drávában, de annyit bóklásztam a parton, a holtágakban, a morotvák körül, hogy egyszer csak bele kellett mennem és meg kellett tanulnom úszni benne, és megtapasztalni, hogyan kell elfogadni, kikerülni a víz áramlásait és az örvényeket. Mire 11 éves koromban felköltöztünk Budapestre, nemcsak testi adottságaim, hormonális érettségem, szépirodalmi és természetre vonatkozó olvasmányaim, a családom, hanem a Principális-csatorna, a Dráva, a két kutya (Bógáncs és Boglya) és a nagyapám lovai révén túlevickéltem a gyerekkoromon. Kamaszkoromat meghatározta a város (főként a VI., a VII. és az V. kerület), valamint a Duna.

A Dráva az otthonom. A Duna a hazám. Amikor egyetlenegyszer – 1975-ben Granadában – valóban ott akartam maradni, újdonsült anyai barátnőm (aki így mutatkozott be, mikor a buszban mögé ültettek: „ismerjük egymást, együtt voltunk a jeruzsálemi templom pusztulásakor”), egyszer csak leült mellém a lépcsőre. Azt mondtam neki, itt minden együtt van, folyó, tenger, hegy, napfény, egzotikus növények. Maradok. „Nem teheted – szorította meg a karom. – És a jegenyék, és a Dráva, és a Duna?”

A Folyó

A Dunáról írni? A Duna nem egy folyó, hanem „A Folyó” (neve is ezt jelenti: folyó, folyam). Lehet rögzíteni ilyeneket például, hogy Európa második leghosszabb folyója (a Volga az első; objektíven; de szubjektíven: a bennem élő Európa legnagyobbja, már a gimnáziumi latinórák óta Európa határfolyója). Talán elég lenne annyit javasolni, hogy szíveskedjék elolvasni József Attila A Dunánál című versét. Minden benne van. „A Dunának, mely mult, jelen s jövendő, / egymást ölelik lágy hullámai.”

Az életem 66 éve szorosan összefonódik vele. 1956. februárban temették 88 éves nagyapámat Gyékényesen, nem mehettem el. A Lánchíd közepén sirattam el, ő volt az első halottam. Aztán tavasszal rászoktam, hogy kedvenc hidam közelében leültem a rakparton a lépcsőkre. „Alig hallottam sorsomba merülten, / hogy fecseg a felszín, hallgat a mély. / Mintha szívemből folyt volna tova, / zavaros, bölcs és nagy volt a Duna.” Egyszer csak fölém magasodott két rendőr, igazoltatni akartak. Nem hitték el, hogy 12 éves vagyok. Mit csinálsz itt, kérdezték mogorván. Gondolkodom, válaszoltam. Egyszerre hangzott a parancs: „azt itt nem lehet”. Megértettem, egy egész életre.

A pesti Duna-part a Lánchíddal, 1957-ben (Fotó: Fortepan / Nagy Gyula)

Amikor 1977-ben először voltam Passauban, ahol német barátaim vártak négy lányukkal együtt (a Bajor-Alpokba mentünk kirándulni, áfonyát szedni, ami azóta is a kedvencem), az volt az első kérdésem, hogy itt lehet-e a Duna-parton gondolkodni? Megmutatták a nagyon szép, nyugodt, barátságos belvároson átfolyó Dunát és a vele párhuzamosan haladó Ilz folyócskát. Ez fontos volt azért is, mert anyám, ha csak tehette, meghallgatta a Ki nyer ma? zenei vetélkedőt és előtte a vízállásjelentést. Kedveltem, ahogy bemondták: „Passaunál a Duna árad. Hajóvonták találkozása tilos.” Olyankor mindig a Principális-csatornára gondoltam, hogy vajon éppen árad vagy apad?

A Duna menti települések megnevezésével az élettörténetem leírható volna. Hagyjuk most, hogy tíz országon folyik keresztül, ezeket most hagyjuk (bár számomra – a világképemben, értékrendemben kiemelkedő jelentőségű, hogy nemzetközi, sokféle kultúrát, nyelvet köt össze, négy Duna-parti fővárost a kelták alapítottak, a Duna-medencét a rómaiak is birodalmuk részévé tették – szerencsénkre, lásd utak, hidak városok). Most azokat az itthoni településeket sorolom fel, amelyeknek fontos szerepe volna egy önéletrajzi regényben (fentről lefelé haladva): Mosonmagyaróvár, Győr, Visegrád, Verőce, Dunabogdány, Tahitótfalu, Göd, Szigetmonostor, Szentendre, Római-part, Csepel-sziget, Szigetszentmiklós, Ráckeve, Dunaszekcső, Mohács.

Már akkor tudtam, amikor még négy éves koromban apám elhozott magával Budapestre, és – hogy a lehető legközhelyesebben fejezzem ki magam – a Lánchidat és a Dunát meglátni és megszeretni egy pillanat műve volt. Első elemista voltam Nagykanizsán, mikor Verne Gyula A dunai hajósát és Jókai Mór Az aranyemberét olvastam, kizárólag a Duna miatt (utoljára 2013-ban a BBC tudósítójának, Nick Thorpénak a könyvét). Ha én írnék dunai barangolásaimról, az ezer oldalnál is hosszabb terjedelmű volna… így csak néhány apró töredék a sok kedves, családias, vidám, szerelmes, borongós (és így tovább) történetből.

A legabszurdabb: 1967-ben vagy 1968-ban történt. Rákosligeti leendő képzőművészek mesterük, Tóth Tibor vezetésével állandó helyszínt kerestek nyári művésztelepnek. Így kerültünk – hajóval – Mohácsra, én velük, mint reménybeli művészettörténész. Amíg ők dolgoztak, festettek, modellt rajzoltak, én gyalog és egy rozzant csónakkal felfedeztem a Duna déli szakaszát, az ottani dunai szigeteket, zátonyokat, kavicshordalékokat, ártereket, iszapos partokat. A mellékágak peremei gyakran olyan meredekek voltak, hogy nem tudtam lejutni a vízhez. A látvány minden testi nehézségért kárpótolt, ártéri erdők, homokos síkság és fekete gólyák, dankasirályok. És a holtágakban gyönyörű tündérrózsák, meg sulyom, rucaöröm. Nem folytatom. „És jó volt élni, mint ahogy soha” (Tóth Árpád).

Aztán hajóval vissza (akkor még közlekedett). Egy langaléta festő barátunknak nem száradt meg a festék két méter hosszú vásznán. A hátára kötöztette művét, hogy száradjon a szélben, a napon. Számomra – minden további műterem-látogatást lekörözve – ez a látvány vált festő és műve közötti kapcsolat szimbólumává. A hetvenes évek elején kezdő művészetszociológusként 110 festővel, szobrásszal készítettem 5-6 órás mélyinterjút, és közben gyakran eszembe jutott a mohácsi hajókikötő, a lassú felfelé ringatózás a hajón úgy, hogy végig a festmény mögött ültem, s így örökre összekapcsolódott bennem a hajóút a Dunán, az elsuhanó partok és a festészet. 1969-től a Mohácson együtt dolgozó csapat nyaranta Gyulára költözött, velük együtt 1977-ig én is. És amíg ők a művésztelepen a természetelvű látásmód szerinti alkotásokon dolgoztak, én egy újabb folyót és csatornát tanultam meg. Gyulán a 19. század közepéig a Fehér-Kőrös folyt keresztül, ám biztonsági okokból a várost elkerülő mederbe terelték. A régi mederben az Élővíz-csatorna, amely tiszta vizét a Kőrösből kapja. Ismerkedtem különleges élővilágával (és vágyakoztam a Dráva után).

És még legalább a löszbabákról. A mohácsi művésztelepen mutogatott valaki 10–30 centiméteres, gömbölyded babákra emlékeztető üledékes kőzeteket, melyekben magas a mésztartalom. Elmentem megnézni a dunaföldvári löszfalat. Onnan küldtek Dunaszecskőre, ahol akkor még (hetvenes évek) tele volt a Duna-part különböző méretű, formájú nonfiguratív szobrocskákkal. Anyaga hasonlít a homokhoz, agyaghoz, kavicshoz, valójában por, amelyet a szél tömörített alakzatokká a pleisztocén korban. Akkoriban tanultam bele a modern művészetbe (Giacometti, Moore, Klee stb.), rendkívüli módon foglalkoztatott a természeti formák és az ember alkotta formák összefüggése (a prehisztorikustól a máig), egyezése, különbözősége. Amikor a kilencvenes évektől filozófus doktoranduszokat tanítottam (Tudomány és művészet), vetítettem a löszbaba szobrocskákat, a Föld istennő (Gaia) porból-vízből-szélből létrehozott alkotásait. A kedvencük a Willendorfi Vénuszra emlékeztetett. Ma is őrzök még néhányat – csigaház, kagylóház, toboz, tengerisün-ház és hasonlók mellett –, utazásaim emlékeként. Később – sajnos – a dunaszecskői, Duna fölé tornyosuló löszfal nagy része leszakadt, 2008-ban annyira meggyűrte a földet, hogy egy zátony keletkezett a Dunában.

A Duna jobb és bal partján

Nagyon sokak szerint Magyarország legszebb tája a Dunakanyar. Visegrádon évente két-háromszor wellnesseztünk pár napot. Láttam felnőni, ügyesedni az unokáimat, 15 éven át nyaranta egy part menti házat bérelve Balatonvilágoson, de ez a Visegrád maga volt a derű, a harmónia, a szépség. Szobáink erkélyei a Dunára néztek, mindent elmeséltem nekik a Dunáról, amit tudtam. Próbáltam elképzeltetni velük azt az erőt, ahogy a Duna áttörte a hegyeket és kivájta különleges kanyarulatú medrét. A természeti adottságai mellett a tájegység művészettörténeti (román kori, reneszánsz) értékeiről is sokszor volt szó.

A Dunakanyar a visegrádi várból nézve, 1969-ben (Fotó: Fortepan / Tóth Károly dr)

Települések sorát kellene sorolnom, amelyek az életem fontos helyszínei voltak a Duna jobb és bal partján (Szentendre, Leányfalu, Dunabogdány, Tahitótfalu, Zebegény, Nagymaros, Verőce, Vác stb.). Festők, műtermek, kiállítások, szerelmek, barátok, arborétum, kirándulások – de a visegrádi családi együtt nyaralás a Duna közelségében mindent fölülírt. Esténként a Balatonon megszokott módon meséltem nekik a folyókról, a Dunáról, szimbólumokról, mitológiákról. Arról, hogy a folyó folytonos mozgásban, áramlásban van, a mozgás pedig maga az élet. Samu a görögöket kedvelte, így hát elmondtam a kedvéért, hogy a görögök a folyóisteneiket szarvakkal és hosszú szakállal ábrázolták, s hogy számukra a folyó az örökös változás (Hérakleitosz: nem léphetsz kétszer ugyanabba a folyóba). Roli kedvencei a vikingek voltak, neki a Hvergelmir forrásából származó 11 folyóról meséltem. A Dunáról leginkább verseket idéztem (Pesten a Tompa utcában laktak, Tompa Mihály A folyam című versét mondogattam, abban a Duna maga az örök természet).

Amíg lehetett, gyakran és sokat úsztam a Dunában a Római-parton, Leányfalunál, Surányban és Verőcén. Benne lenni – az volt az igazi kapcsolat. Mintha valamiféle atavisztikus ösztöneim jöttek volna elő, mint 5 és 10 éves korom között a Drávában. Olyan kék, mint Mohácsnál 23 éves koromban, sosem volt a víz felszíne. Amíg tanszékvezető nem lettem, hetente kétszer-háromszor úsztam a Komjádiban, tavasztól őszig olykor Pünkösdfürdőn. Nagyon bírtam úszni, de azért ezek meg sem közelítették az élővízben úszás örömeit.

Vízi élet a Római-parton, 1966-ban (Fotó: Fortepan / Umann Kornél)

Hajóról

Hajókázni leginkább Berlinben szerettem a Spree-n (még legutolsó ottlétemkor is, 2019 októberében). Minden berlini tartózkodásomkor legalább egyszer (de ha belefért, többször is) végighajóztam a Berlinen átfolyó 44 kilométer hosszú Spree-t az egyedülálló városnézési lehetőségekért. A fal lebontása után közelről követhettem végig a szédületes tempójú újjáépítést, a korszerű építészeti nevezetességek létrejöttét, ahogy Berlin látványosan is újra Európa központi régiójává alakult. A Spreerundfahrt a legkedvesebb programom lett, és rábeszéltem többször is családtagjaimat, barátaimat, hogy a kellemes tempójú hajókázás során együtt lássuk a régi és új épületeket. Múzeumsziget (Régi Nemzeti Galéria, Új Nemzeti Galéria, Pergamon Múzeum, Bode Muzeum), TV torony, Reichstag, berlini székesegyház, városközpont, új kormányzati negyed, Bellevue-palota a Luther-hídnál – panorámahajóról, gyümölcslé, kávé, sör, bockwurst fogyasztása közben. A nagy Spree túra körülbelül három és fél órás, hét kerületen halad keresztül. Az esti túráknak az alkonyatban különös hangulata van. A Spree amúgy nem túl jelentős mellékfolyó, és nem is olyan nagyon szép, és mégis, számos elágazásával, csatornáival, kereskedelmi kikötőivel, hajózhatóságával (uszályok, vontatók is) és hídjaival számomra maga Berlin. Berlin viszont nekem Európa közepe (így persze a Spree is, mely szorosan kapcsolódik a Havelhez, az Elbához, a csehekhez, a szászokhoz és Észak-Németországhoz).

Sétahajók a Spree folyón (Forrás: Pixabay)

Londonban csak négyszer voltam (2004-ben, 60 éves koromban a Leighton House Museum-ban rendezhettem Ország Lili-kiállítást, igényes angol nyelvű katalógus is készült). Minden alkalommal (először 1983 őszén) végighajóztam a Temzét, akit – minden folyó élőlény! – Peter Ackroyd róla szóló könyvében „szent folyónak” nevez. London központjában kanyarogva páratlan kilátást nyújt a hajókázóknak a város nevezetességeire (Big Ben, Tower of London, Parlament, London Eye, Tower Bridge, Westminster stb.). Ikonikus hagyomány a délutáni városnéző körutazáson teát fogyasztani a számomra megszokhatatlan méretű, nagyon édes angol süteménnyel (az apple pie a kedvencem, Berlinben pedig a Quarktorte). Egyszer befizettem egyedül egy egész napos hajókázásra, fel egészen Greenwichig (ott pihenésként megnéztem a Tengerészeti Múzeumot).

Természetesen Amszterdamban és Velencében is többször végighajókáztam a csatornákat, lassú tempóban végignézve így is a híresebb helyszíneket, amelyeket előzetesen gyalog is bebarangoltam. Nemcsak a séták különlegesek, romantikusak, hanem a hangulatos hajókázások is. Amikor már megengedhettem magamnak, befizettem egy luxus folyami hajóra, mely az Anne Frank háztól indult, kijutott az Északi-tengerig és ott fordult vissza a mintegy száz szigetre tagolódó városban. Egyszer elvittek lakócsónakkal a három jelentősebb főcsatornára (Herengraekt, Prisengraekt, Keizersgraekt), melyek koncentrikus félköröket formálnak a középkori belváros körül. Olyan volt, mintha átölelhettem volna ezt a lenyűgöző várost. Amikor kiderült, hogy a térdprotézisem után csípőprotézisek következnek, és így erősen korlátozódik a járóképességem, elmentem elbúcsúzni Amszterdamtól, az Amstel folyótól és a várost az Északi-tengerrel és a Rajnával összekötő csatornától. És még egyszer utoljára egy üvegtetejű hajóban a töméntelen sok csatorna felett átívelő töméntelen hídtól is,meg persze a nyeregtetős házaktól és az előttük lévő fasoroktól. Nem sírtam. Inkább próbáltam hálás lenni a sorsnak Rembrandtért, Vermeerért, Van Goghért, Mondrianért. 1978-ban voltam először ebben a hihetetlenül szép, barátságos, élhető, lakható helyen. 2008-ban búcsúztam, közben eltelt harminc év.

Idegen, távoli folyók

Akár itt most le is zárhatnám, de nem lehet. Az elején hosszan írtam a Principális-csatornáról, a Dráváról, a Dunáról. De nem tehetem meg, hogy nem írok a számomra soha otthonossá nem váló, idegen, távoli folyókról, amelyek mégis nagyon megrendítettek, megváltoztattak. Mindenekelőtt a Nílus, mely valószínűleg Földünk leghosszabb folyója, 11 országon keresztül haladva jut el a Földközi-tengerig, torkolatáig. Bármennyire szorongtam a mai Egyiptomtól, meg kellett néznem a Nílus völgyét, a Királyok völgyét, a luxori és karnaki templomokat, a piramisokat és a szfinxeket. A Nílus istene Hápi, attribútuma a lótusz. A folyó áradását Ízisz könnyei okozzák. Ugye ennyi is elég bizonyítéknak, hogy oda kellett mennem, saját szememmel látni, ami felfogható Ó-Egyiptomból. És járni akartam Ahet-Atonban a Nílus partján az Ehnaton által építtetett kultuszhelyen. Ehnaton a világtörténelem egyik legnagyobb gondolkodója, az Amarna-reform, az egyistenhit – a monoteista vallás – bevezetője, az Aton-himnusz szerzője (ebben a Nílust az Élet Vizének nevezi). Már a hetvenes évek második felében, Berlinben beleszerettem, aztán végérvényesen a Louvre-ban.

A Nílus deltája az űrből (Forrás: Wikipédia / NASA)

1984-ben 21 napot Észak-Koreában voltam. Ezt most azért írom, mert kedves hozzátartozóim, akik követik a „Csak úgy…” sorozatot, szóvá tették, hogy miért csak az európai emlékeimre hivatkozom. Azért, mert ha egyszer-kétszer voltam valahol, az kevésnek bizonyult intenzív élmények létrejöttéhez. Mind a 21 éjszakát ugyanabban a japánok által épített kifogástalanul tiszta, kényelmes szállodában töltöttük. A szobám ablakából a Tedong folyóra láttam, amelyik Phenjanon, a fővároson keresztül komótosan halad a 439 kilométerre lévő Sárga-tengerbe. Hat hídon lehet közlekedni. Nem maradt bennem róla semmi emlékkép, holott három hétig naponta többször láttam. Igaz, a szürke, érdektelen belvárosról, a magas panelházseregről sem. Van intenzív emlékem a Csendes-óceánról, a Pektu-hegy hatalmas kráteréről, színpompás hegységeiről, katonasággal őrzött buddhista templomairól, a helyiek elől elzárt 13. századi mongol emlékekről. Ennyi. (Ildomos akkor megemlítenem a tadzsik-üzbég folyót a Zaravsánt, amelynek völgyében fekszik a régi Kelet egyik legrégibb és legfontosabb városa, Szamarkand, amelyen áthalad a hó és gleccserek táplálta folyó, az egykor oly jelentős Selyemút része, és itt van Buhara, az ősi civilizáció központja is. 23 éves voltam, lenyűgözött, de a furcsa folyóra alig emlékszem. És a Szelengára, Mongólia kanyargó folyójára sem, csak a hegyekkel rétegezett tájra (pedig közel 40 éves voltam). És Tunézia egyetlen nagy folyójára, a Medjerdának hegyláncok által körbevett medencéjére sem (bezzeg az ókori Karthágóra nagyon is, ezért utaztam oda). Ahol csak egyszer voltam, nem alakulhattak ki olyan bensőséges intenzív kapcsolataim a folyókkal, mint Berlinben, Rómában, Párizsban.

A vonzódások rejtett útjai

A Szajnáról és a Teveréről (Tiberis) nem írok, Párizs és Róma – Berlin mellett – hosszú életem fontos színhelyei. Sokszor sokféle módon írtam róluk az Arnolfini Szalonban (például Kiállítások, amelyeket rendezhettem, vagy legutóbb ebben a sorozatban, a hidak kapcsán). Most már csak a Rajnáról és az Elbáról írok, mégpedig azért így a végén, mert az elején a Principálisról és a Dráváról írtam, azaz a gyerekkoromról, amely szervesen beágyazódott az apai nagyapám paraszti környezetébe. Azt, hogy anyai részről zsidó vagyok, természetesen vettem tudomásul. Ámbár tíz év igen kemény munkát fektettem abba 1996 és 2006 között, hogy választ tudjak kapni arra, ki a zsidó, mitől zsidó, aki az, de az Emlékkavicsok – Holocaust a magyar képzőművészetben 1939–1945 című, tekintélyes vastagságú könyvem megjelenésekor, az elegáns bemutatón, be kellett vallanom, hogy nem tudok válaszolni a feltett kérdésre. Nagyon nehéz volt tudomásul vennem, hogy az anyai nagyapám családja észak-német, hogy bennem tehát legalább negyed rész német. A hetvenes évek elején Vácrátóton egy interdiszciplináris konferencián még nem bírtam végighallgatni a német előadókat. Kevés volt az oldódáshoz, hogy a kedvenc íróm Thomas Mann, a kedvenc festőm, Paul Klee svájci német, a kedvenc szociológusom, Georg Simmel német, a kedvenc művészettörténészem, Ervin Panofsky német zsidó.

Itt most kihagyom az embereket, akiknek fontos szerepük volt lassú szelídülésemben, a „németekkel” szembeni indulataim megcsendesülésében, csak néhányat említek. Az esseni Regina és Péter és négy lányuk, akikkel nagyszerű egy hetet tölthettem a Bajor-Alpokban, aztán egy hetet Essenben, sose láttam optimálisabb iskolát az ő steineriánus szellemű munkahelyüknél. Ami a legmeggyőzőbb: Tomi, első unokám anyai nagyanyja szudétanémet volt, aki 17 évesen echte birodalmi német létére beleszeretett a zsidó Gyuriba, végigkísérte munkaszolgálata helyszínein, a háború után négy gyerekük született. Samu és Roli anyai nagyanyja szász, édesanyjuk Chemnitzben született. Ezek nem lehetnek véletlenek! A vonzódások rejtett útjai…

És még csak nem is Berlin, amitől 1975-ben még nagyon idegenkedtem (de menni kellett, a munkahelyemről küldtek). Aztán a fordulat, a fal lebontása, a kiállítások, amiket ott rendezhettem. Egy felvonulás, fiatal családok német és izraeli zászlókkal, Dávid-csillagokkal (a földre görnyedve bömböltem, és elsirattam végre Auschwitzban elégetett nagyanyámat, 28 unokatestvéremet). Párizsban és Rómában szívesen dolgoztam, de élni csak Berlinben tudnék.

Nagyon sok német várost, tájat fedezhettem fel és szerethettem meg. Csak felsorolásszerűen is kitöltene egy oldalt legalább Münchentől Hamburgig, a Harz-hegységtől (Guedlinburg), Szász-Svájctól (Bastel), az Alpoktól az Északi-tengerig, Balti-tengerig. Már a hetvenes években keresztül-kasul bejártam az NDK-t, aztán a kilencvenes években igyekeztem felfedezni, amit csak lehetett. 1998-ban például egy hónapig autóztunk Berlintől Hamburgon át le Nürnbergbe, Münchenbe.

Már az az egy hónap is a hazatalálásomról – önmagamhoz jutásról – szólt. 54 éves voltam. Végre tudomásul vettem, hogy magyar-horvát-német askenázi zsidó és szefárd zsidó vagyok. Ez utóbbi a nagyanyám, aki Thesszalonikiban született, Szarajevóban nőtt fel és a német nevű szüleivel végül Kaposvár mellett kötött ki. Rosenheim nagyapám Hamburgban született, Fiuméban találkoztak és valószínűleg sosem fogom megtudni, miért Nagykanizsán szülték meg 13 gyereküket.

Az Elba és a Rajna érzelmi hatása

Abban, hogy nyugodtam, hangosan is elhangozhassék, hogy igen, zsidó vagyok, nem elég, hogy zsidó, hanem ráadásul német zsidó, két német folyónak, az Elbának és a Rajnának meghatározó érzelmi hatása van.

Először a hetvenes évek közepén fedeztem fel az Elbát, a 800 éves szász Drezdában. Szakmát tanulni mentem háromszor egymás utáni évben a múzeumaiba és könyvtáraiba (Zwinger, Gemäldegalerie, Alte Meister, Albertinum, Galerie Neue Meister és így tovább), és a napi 8–10 óra olvasás, jegyzetelés után a homokkőből épült Augustus-hídon bámészkodtam és a Schlossplatzon található óvárosi hídfőnél, majd az újvárosi hídfőnél figyeltem a folyót. Az Elba latinul Albis, magyar jelentése Fehér. Akkoriban leginkább az zakatolt bennem, hogy ki vagyok én, és főként ki leszek én. A széles, füves parton töltve az estéket, ahonnan festményrészleteknek látszottak a változó fényben a zömében barokk épületek, az a rejtélyes érzés tartott fogva, hogy a folyó tudja a választ, csak nem értem a nyelvét. Aztán tíz évvel később az Elba felett magasodó Bastei (Szász-Svájc) sziklatornyainál, kilátótornyainál eszembe jutottak drezdai dilemmáim, és már majdnem tudtam a választ, amikor követtem a folyó távoli kanyarulatait, és boldog voltam, mert rajtuk komótosan ringó hajók játékszernek tűntek (200–300 méterre alattunk). 1998-ban csak azért töltöttünk négy éjszakát Pirnában, szépsége miatt egyik kedvenc kisvárosom gótikus és reneszánsz óvárosában, az úgy nevezett Lanoletto-házak egyikében, hogy különböző napszakokban átélhessem (pontosabban magamévá tegyem) a nyugodt Elbát. Igen, az idilli Pirnában nemcsak az Elba, a Markplatz, a Rathaus és a Staadtkirche St. Marien van, hanem a Várhegyen a 16. században épült Schloss Sonnenstein, melyben sokáig lelki betegségben szenvedőket gyógyítottak, aztán 1940-től itt űzték a Harmadik Birodalom hírhedt eutanázia programját, és volt gázkamra, krematórium. Nem kellett elmennem Auschwitzba. Már tudtam, hogy olyan fél-zsidó vagyok, aki legalább negyedig német.

Az Elba Drezdánál (Forrás: Pixabay)

Aztán leendő unokáim anyjával – aki Chemniztben született, félig német – a berlini Ország Lili-kiállítás megrendezése után elmentünk Hamburgba. Az Elba torkolatában hajóztunk. És én végre tudtam, hogy ki vagyok.

Az Elba Hamburgnál kettő nagy és több kisebb ágra válik szét. A városban Einsbüttel déli és Altona keleti részén a háború előtt 17 ezer zsidó élt. Köztük az én hajógyáros, hajóépítő, hajókereskedő rokonaim. Mindössze 632 hamburgi zsidó polgár élte meg a háború végét. Talán az én rokonaim közül is néhány (legalábbis a családi legendárium szerint). A hajókázás csodás házakat, kerteket láttatott, a parton végig rododendronokkal, rózsákkal. Az anyai családom neve Rosenheim, azaz Rózsaotthon. Elég is ennyi.

Most elengedem a Rajnát, amit Bázeltől Rotterdamig több szakaszon végighajózhattam, körbeautóztam, sőt körbevonatoztam, több városban (például Bázel, Köln, Karlsruhe) a partjait begyalogolhattam. Az általam ismert legszebb és legnagyobb vízesés, a Rheinfall. A legszebb európai tájak egyike, ahol a folyó hegyek között mutatja különlegességeit, a romantikus Gebirge Loreley sziklái (Heine és Apollinaire Rajna-versei, a Niebelung gyűrű első darabja, kastélyok, várak). A táj páratlan szépsége a lassan haladó hajó ringatózása közben. Érthető, hogy már a rómaiak is igyekeztek a hajókázást szabályozni.

A Rheinfall Schaffhausen közelében (Forrás: Wikipédia)

Hármasság

Megismétlem kiegészítéssel: a Dráva az otthonom, a Duna a hazám, a Rajna a szerelmem.

Igen. Principális-csatorna (Kanizsa), Dráva, Duna – az Elba és a Rajna. És közöttük a Spree, a Tevere (Tiberis), a Szajna és a Temze. Igen, rendben van, hogy magyarnak, németnek és zsidónak születtem.

S. Nagy Katalin


Exkluzív elsőközlés | Forrás: a szerző archívuma
Készült 2021 márciusában, Budapesten

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük