Csak úgy a virágokról

Csak úgy… #6


Az öregedés és a mozgáskorlátozottságom következtében sok kedves foglalatosságomat fel kellett adni. Ezek közül megszokhatatlan, hogy nem tudom végigjárni kedvenc virágbeszerző útjaim, hazatérni több csokor vágott virággal és elrendezni őket gondosan válogatott vázákban a lakásom különböző pontjain. Március óta már itt kellene vidámkodniuk, a tavaszi újjászületést bizonyítaniuk a magasra nyúló fehér és sárga nárciszoknak, törpe íriszeknek, bódító sötétkék jácintoknak és főleg a fő kedvenceimnek, a hihetetlen szín- és formaváltozatban szertesugárzó tulipánoknak. Persze a családomtól már március elején kaptam az ezerféléből a két csúcskedvencemből: a Darwin tulipánok mutációjával kialakult rojtos tulipánokból, melyek szirmainak széle fogazott, illetve egy telt virágú, „nehéz fejű” vöröset, melynek virágai a bazsarózsára emlékeztetnek.

Még csak annyit, hogy 45 és 65 éves korom között elképzelhetetlenül sokat dolgoztam (tanítás egy időben 3–5 egyetemen, tankönyvek és könyvek írása, kutatások, tanszékvezetés, főiskola-alapítás, kiállítások külföldön és itthon és így tovább). Gyakran voltam annyira elhasználódott, hogy ültem a kocsiban, s csak bámészkodtam, mielőtt hazaindultam. Ilyenkor biztatott tisztelt családtagom a telefonban: menj valamelyik megbízható viráglelőhelyedre és vegyél magadnak egy-két „dudvát”. Így vesznek körül a szobáimban virágzó szobanövények is, például amarilliszek, flamingóvirág, sáfrányos zebralevél, korallvirágok, vitorlavirágok és a fürdőszobai ablakokban orchideák.

A virágok iránti erős vonzódásom a kezdetektől nyomon követhető. Megírtam a Csak úgy eszünk… esszében, hogy másfél éves koromban felkapaszkodtam a szomszédék hajnalkával körbenőtt konyhaablaka alatti padra és bekiáltottam életem első mondatát: Hajnal néni, adjál nekem húst! Felidéződik ilyenkor is a helyszín és a látvány. Utóbbi főleg a házfalon szerteszét kúszó, legalább öt-hat színű, még széttárt szirmokkal izgő-mozgó hajnalkákból állt. És a kicsi, kövér, pirospozsgás, jó szagú nénit valóban Hajnal néninek hívták. (Még kétszer keresztezte utamat Hajnal nevű élőlény.) A családi emlékezet is őrizte a nevét, és ellenőriztem is 1996 őszén, amikor hosszú idő után visszatértem Nagykanizsára. Amikor beléptem a Csengery utcai kapun, minden olyan volt, ahogy rögzült bennem. És balra a kertre néző konyhaablakot körbenőtték a kúszó, csavarodó egynyári növények. Délelőtt mentem, mert ezek a viszonylag igénytelen élőlények a reggeli napfénytől térnek magukhoz, majd becsukódnak a fény hiányától. Ezek a 4–5 centiméter átmérőjű lilás, kékes, rózsaszín, krémes tölcséres virágok áprilistól ősz végéig pompáznak szívet melengetően. Nem véletlen, hogy az 1001 éjszaka meséiben az egyik titokzatos szereplő a hajnalka. Levelei szív alakúak. A szeretet, az ölelés szimbóluma (a viktoriánus korban a szerelmesek sírjára ültették). A virágok szimbolikus jelentése az ősidőktől kezdve végigkíséri az emberi történelmet.

Hajnalkák (Forrás: Pixabay)

Amióta az eszemet tudom, a hajnal a kedvenc napszakom. Már kicsi gyerekként a napfelkelte fényei vonzottak, ahogy a világosság elnyeli a sötétséget. Összefügghet a hajnal és a hajnalka kedvelése. Olyannyira, hogy amikor 35 évesen hosszú albérletes időszak után – 1979 májusában – végre beköltözhettem a saját lakásomba, elsők között ültettem a déli-délnyugati tájolású társasházi erkélyemre hajnalkamagokat, és minden hajnali ébredéskor reménykedve lestem, elkezdtek-e éledezni. Aztán amikor 2005 őszén mai lakásomba költöztem, hoztam magammal a gondosan összegyűjtött magokat. Az itteni erkély déli fekvésű, és már az első tavaszon dúsan megajándékoztak színpompájukkal az életvidám virágok. 15 éve, minden áprilisban hajnali fényben várom a lakószobányi erkélyemre vezető, négy méternél is magasabb szecessziós ajtó mindkét oldalán a széles kerámiaedényekben a jól előkészített talajból előbukkanó palántákat, melyek hihetetlenül gyorsan tekerednek rá a melléjük tűzött karókra. És amikor május végén megjelennek a levelek hónaljából fejlődő, hosszú kocsányokon a tölcsér alakú színes virágok, akkor újra meg újra átélem, hogy „Szép a világ, gyönyörű a világ és nincs hiba benne.” (Dsida Jenő)

Tegnap, április elején, Erzsi, aki évtizedek óta gondozza a növényeimet is, a lányaié és a saját kertje mellett, elültette az első hajnalkamagokat az első igazán meleg tavaszi napon. Ezért döntöttem úgy, hogy most a virágokkal folytatom a Csak úgy… sorozatot.

Vízililiomok – Hévíztől Monet kertjéig

Még négyéves sem voltam, amikor a hévízi családi nyaraláson elbűvöltek a tündérrózsák, más néven vízirózsák, tündérliliomok, vízililiomok. Latin nevük – Nymphaea – annyira lenyűgözött, hogy addig nyaggattam a kertgondozókat, míg találtam egyet, aki komolyan vette meggyőző érdeklődésemet és a meleget párologtató tó partján elmesélte mindazt, amit tíz évvel később gimnazistaként megtanultam róluk. Hogy az ókori egyiptomiak számára a Nílus tavirózsái szimbólumok voltak (legrégibb ábrázolása valószínű egy 18. dinasztia-beli Amarnában talált korsón látható), hogy a görög és római istenek és istennők közül többeknek is bensőséges kapcsolatuk volt velük. A nimfák a természet különféle helyszíneit személyesítették meg, szép testalkatú fiatal nők, a vizekben élők okán indokolt, hogy a tündérrózsákat is róluk nevezték el. Az ausztrál bennszülöttek szárukat és virágukat nyersen fogyasztották. Természetesen én is minden újonnan felfedezett virágot megízleltem, de nem nyeltem le (utóbb tudtam meg, hogy csalogató szépségük ellenére nagyon sok mérgező van közöttük). Többször is voltunk Hévízen. Újra és újra lenyűgöztek a víz felszín fölött lebegő rejtélyes indiai vörös tündérrózsák, néhány fehéret találtam a tó befolyásánál. Késő éjjel nyílnak ki, másnap délelőttig, akkor a szirmok összecsukódnak. Kiküzdöttem, hogy megvárhassam sötétben való kibontakozásukat. A szabályozatlan Drávában tanultam meg úszni, nem riasztottak az örvények sem, az alig mozgó tóban nem okozott gondot gyorsan leúszni a fenéken szertekúszó indákhoz, majd olyan közel a 10–15 centiméteres virágokhoz, amennyire csak lehetett. 1988 őszén láttam felnőttként először. Még nyíltak a körülbelül 20 centi átmérőjű különleges virágok, és semmiben nem különböztek a gyerekkorban látottaktól.

1978-ban a zürichi Kunsthausban láttam először Claude Monet vízililiom-sorozatából A tavirózsák tava este (1922–1924) és A tavirózsák tava íriszekkel címűeket (az egyik 3, a másik 6 méter hosszú). Minden további zürichi látogatásom a Kunsthausban kezdődött, és egyre beljebb kerültem a képekben, amelyeknél Monet ezeket az egzotikus eredetű virágokat használta ürügyként a festéshez, s amelyeken a mozgó vízen lebegő varázslatos virágok az élet titokzatos forrásai. Aztán a nyolcvanas évek végén többször több időt tölthettem Párizsban az Orangerie-ben és a Marmottan múzeumban. És beleélve magam a festő teremtette közegbe, újra és újra kényszerültem a létezésről gondolkodni. Hévízen kicsi gyerekkoromban, amíg a csillagos ég alatt az éj sötétjében a tündérrózsák virágainak kinyílását figyeltem, valami megfoghatatlan szépséget, rendet, struktúrát éreztem kibontakozni, és ugyanez ismétlődött Monet vízililiom-festményeinek láttán. Mintha létezne valamiféle egyetemes világharmónia, egész… Nem létezik, sem az istenek (az emberek teremtette mitológiák), sem az evolúció, sem a természettudomány nem képesek egységes világértelmezésre. A művészet sem, de próbálkoznia kell. Amikor legelőször láttam a kedvenc múzeumomban (Beyeler Alapítvány, Bázel) a kedvenc Vízililiom című hosszúkás, nagy képet (1917–1920, olaj, vászon, 200,5 × 301 cm), Monet vallomásán gondolkodtam a festménnyel szembeni padon ülve (aki, saját bevallása szerint, a vízliliomokkal „az absztrakció és a valósághoz kötődő imagináció végső pontjáig” jutott), próbáltam összekapcsolni a termet lezáró üvegfalon túli konkrét látványt – élő tavirózsákat egy kis mesterséges vízfelületen – a festményen létrehozott vízzel, fénnyel, tükröződésekkel és színes tavirózsákkal.

Claude Monet: Vízililiomok (1917–1920; olaj, vászon; 200,5x301 cm; Beyeler-gyűjtemény, Bázel)
Claude Monet: Vízililiomok (1917–1920; olaj, vászon; 200,5×301 cm; Beyeler-gyűjtemény, Bázel)

El kellett mennem Givernybe, hogy átéljem a helyszínt, ahol a vízililiomok megszülettek, Monet műtermét és saját maga tervezte kertjét, 1989 májusában és 1991 októberében. Írtam három Monet-esszét, amelyben a vízililiomok a főszereplők (Giverny – Monet kertje, 2013. szeptember, Arnolfini Szalon; Monet kertjei, Múzeum Café, 61.; Claude Monet: Vízililiomok, 2012. március, Arnolfini Szalon). Monet vízililiomciklusa a legkedvesebb festménysorozataim egyike. A végtelen vízfelület változatossága, mozgása, a fények vibrálása, az árnyékot és a vízililiomok napfényt tükröző képessége, a virágok metamorfózisa a napszakokban, az évszakok változásában. Az idő múlása. Az idő, ami nincs, csak fikció és mégis lenyomatokat hagy maga után. Monetnál a vízililiomokon, Rembrandtnál az emberi arcokon (lásd önarcképsorozatát ifjúkorától haláláig). És mindkét festő a képfelületek alakításával, a pasztózus festésmóddal valójában a létezést meghatározó időt alkotta meg.

Monet kerjte, Giverny
Monet kertje, Giverny

Pipacsmezők

Vissza a gyerekkorhoz. Kanizsán a Sugár úton (innen költöztünk Budapestre) két kert is volt: a nagy udvar a virágoskert, belőle néhány lépcső vezetett a gyümölcsöskertbe. Nagyon kedveltem a mandulafák, cseresznyék, kajszi- és őszibarackfák és a bokrok virágait, de még az ágyásokban életre kelő ültetvények (krumpli, paprika, paradicsom stb.) termést hozó virágait is. Az udvaron voltak, amelyekre nagyon figyeltem (hóvirág, ibolya, nefelejcs, nárcisz stb.), de többeket nem kedveltem (szegfű – az anyám kedvence; kardvirág – tele volt velük a lakás öcsém születésekor; hortenzia). Nagyapám udvarában, Gyékényesen, leginkább haszonnövények voltak, de ott kerültek hozzám közel a téglavörös, lazacrózsaszín, fehér muskátlik (az erkélyemen öt hosszú ládában virágzanak évről évre, mellettük futó muskátlik virágoznak). Nagyapám udvarában és kanizsai kertes házak előtti járdaszegélyekben kedveltem meg a porcsinrózsát (ott kukoricavirágnak nevezik). Alig 1–2 centiméter magas, de virágai mutatósak és rengeteg színváltozatban léteznek. Az erkélyemen narancs, rózsaszín, lila, sárga együttese, délelőttől napnyugtáig élvezik a rájuk sütő napot.

Gyerekkorom csavargásainak kedvence a pipacs (vadmák, pitypalatty virág). Útszéli árokpartokon ültem le melléjük, a Gyékényes, Zákány és Őrtilos közötti búzamezők szélén csodáltam egyenes, egyszerű, 30–80 centis szárukon büszkélkedő 5–8 centiméter átmérőjű vörös virágaikat. Közel voltak, megérintettem őket, mögöttük a táj még tágasabbá nyílott. Leszedni nem érdemes őket, azonnal elhervadnak, nem valók vágott virágnak vázákba. A pipacs gyógyító növény, idegnyugtató, számos vallásban, mitológiában becsülték ezért. Talán nyolc–tíz éves lehettem, amikor gyakran ismételgettem: „Pipacsot éget a kövér határra / A lángoló magyar nyár tűzvarázsa.” (Juhász Gyula: Magyar nyár). Sok verset és haikut olvastam a pipacsról, sokat meg is tanultam. A legfurcsább az volt, amikor rájöttem, hogy Radnóti (akibe 15 évesen szerettem bele) egyik fontos verssorát hogyan torzítottam el: „messzeringó gyerekkorom világa” – írja a Nem tudhatom harmadik sorában. És én sokáig mondtam így: „messzeringó gyerekkorom virága”. És a virágzó pipacsok jelentek meg bennem, melyek tavasztól ősz végéig virítanak az Őrtilostól a Drávához vezető út mentén. Dráva–jegenyefa–pipacs: a saját világomban az otthon jelképei.

Pipacsok (Forrás: Pixabay)

Volt olyan fiú, aki szerint a pipacsok olyanok, mint a cédák, az út széléről csábítgató hölgyek. Volt, aki szerint a szenvedélyes testi szerelmet idézi meg négy tűzvörös sziromlevele. A szépséges Aphrodité virága és az embereket a földművelésre megtanító Déméter istennő szent növénye.

Nemcsak a költők kedvelik, a festők is. Először Szinyei Merse Pál Pipacsos mezőjét (1896, Magyar Nemzeti Galéria) fedeztem fel, a zöld-vörös vibrálás erejét, a színkontrasztot, ami kiemeli Szinyei bravúrosan komponált művét a pipacsképek sokaságából. Több festményén is kedvtelve használta motívumként ezt a vidámságot, életkedvet sugárzó növényt (szakértők szerint az 1902-ben Jernyén festett a legjelentősebb változat). Aztán Monet. Leginkább a Givernyben festettek állnak közel hozzám, végtelen tér, végeérhetetlen fény és a végtelenített pipacsok a mezőn. A nyár és a létezés öröme a koraiaktól (Pipacsos mező, 1873) mindegyiken. Van Gogh nemcsak napraforgókat és íriszeket festett, hanem pipacsokat is. Pipacsok (Váza virágokkal) című festményét kétszer is ellopták (1977-ben, majd 2010-ben egy kairói múzeumból). Állítólag Van Gogh pipacsai a legnépszerűbbek a poszterek és a múzeumi butikokban megvehető porcelánbögrék között.

Emil Nolde sokféle virágot festett csendéletein, többek között expresszív pipacsokat is, főként akvarelleket. Különleges a Pipacs (1927) című mű, Georgia O’Keeffe nagyméretű olajfestménye. Csak a virág feje látszik, közelről mutatva, szinte a németalföldi virágcsendéletek aprólékos naturalizmusával, és mégis mintha absztrakt forma volna. Mintha a „pipacsság” (ha van ilyen) lényegét örökítette volna meg egyszerre érzéki és elvont módon. A festményeken a pipacs olyan élénkvörös és narancssárga, mint pünkösd körül a Balaton-felvidéken a pompás pipacsmezők; a legszebb Káptalantóti és Gyulakeszi között. Hátterükben a Szent György-hegy és a szigligeti vár romja. A szigligeti alkotóházban dolgozásaim tavaszi időpontját a pipacstenger impozáns látványához igazítottam. És el kell mondanom, hogy a szívszorongatóan szép európai tájakon – a toszkán Firenze környékén, Provance-ban, a skót felföldön és a Salzburg körüli Alpokban – két hazai tájat mindig felidézett bennem: a tanúhegyekkel teli Balaton-felvidéket és a Drávát Őrtilosnál. És mindenütt vöröslenek a pipacsok.

Georgia O’Keeffe: Pipacs, 1927 (Forrás: Wikiart.org)

Még két mozzanat lezárásként: a pipacs szirmaiból régebben festéket is készítettek. Skócia nemzeti virága, minden évben november 11-én van a Poppy day, az Emlékezés napja az I. világháborúra. Kerámia és műanyag pipacsokat tűznek a gomblyukakba, rengeteg féle pipacstárgyat árulnak. A piros pipacs az elhunyt katonák vérét idézi.

A mámorító gyöngyvirág

A virágokkal teli osztályteremből indultunk kifelé 1962 májusában, bal karomon a családi fehér májusi szegfűcsokor, margaréták, bazsarózsák, fehér írisz (nőszirom) – csupa fehér. Ezt én találtam ki (hogy miért, nem emlékszem), és ragaszkodtam is hozzá. A tornasorban a második voltam, épp léptem ki az ajtón, mikor elém magasodott az első Nagy Ő, mosolyogva, határozottan elvette a virágaimat, és a helyükre igazított egy akkora méretű gyöngyvirág-kazlat, hogy alig bírtam átölelni. Indulás! hangzott Becőke, az osztályfőnök sürgetése.

A hajnalka, a tündérrózsa és a pipacs nem árasztja el illatával a környezetét. A gyöngyvirág apró, harang formájú fehér virágainak intenzív, semmi mással össze nem téveszthető az illata. A parfümszakértők szerint zöldes, tiszta illat (mint a patakvíz), különleges. Nekem akkor ott, amíg végiggyalogoltuk a 19. század végi folyosókat, széles tantermeket és végre leértünk az udvarra, mindenem telítődött ezzel az egyszerre kifinomult, elegáns és mégis egyszerű illattal. Cseppet sem zavart, hogy feltűnést keltettem a sok színes csokor között. Pedig akkor nem is tudtam, hogy a boldog szerelem és a tiszta szeretet szimbóluma. Amikorra felnőttem, úgy 40–42 éves koromra tudtam már, hogy valóban olyan, mint a szerelem. Gyönyörű, vonzó, hódító, mámorító. Meg veszélyes, mérgező, csalóka. Vigyázat! A meseszép gyöngyvirág gyógynövény is, mely leginkább árnyas erdőben, főleg tölgyesek alatt érzi jól magát. Ugyanakkor ezek a kicsi lények akár halált okozók is bírnak lenni; a gyöngyvirág minden részében szteroid glikozid található, ezért is nevezik „májusi gyilkosnak”.

Gyöngyvirágok (Forrás: Pixabay)

Az a tekintélyes méretű ballagási csokor, amellyel végigbukdácsoltam fiatal életem négyévnyi színhelyét, valójában menyasszonyi csokor volt. A művészettörténet-tanárunk (akit ki nem állhattam, és a tárgyát kifejezetten lenéztem a latin és a matematika ezoterikus magasságából) mondta el, hogy a középkorban valóban menyasszonyi csokor volt, mert a tisztaságot és szerénységet jelképezte. A harang alakú, oldalt lecsüngő fürtök mintha csilingeltek volna. Sose vettem magamnak felnőtt életemben, de szeretteimnek szívesen. Olyankor mintha évtizedek óta halott kedvesem megérintette volna a kezemet, és csingiling, ismét megajándékozott volna egy szekérderéknyi illatos fehérséggel.

A megújuló tavaszt 1996. május 1-én véletlenül épp Párizsban éltem át, és akkor tudtam meg, hogy Franciaországban május 1-je a gyöngyvirág ünnepe: gyöngyvirágcsokrokat ajándékoznak egymásnak, mert náluk ez a boldogság szimbóluma, és egy évig szerencsét hoz annak, aki kapja.

A vadászfeleségek jelképe

Havasi gyopárt 1978-ban láttam először az Alpokban, körülbelül 2000–2200 méteres magasságban. Számtalan számomra új növényt fedeztem fel (például havasi harangrojt, alpesi kökörcsin, tárnics – és az áfonya, mely azóta is a kedvenc gyümölcsöm). A havasi gyopár azonnal felkeltette az érdeklődésemet. Beleillett az alpi környezetbe, az éles, tiszta levegőbe a mészkősziklákon. Német vendéglátóim közül a férfi művészettörténetet tanított az esseni Steiner iskolában (a legszebb, leggyerekbarátabb iskola, amit valaha láttam, építészeti és kulturális értelemben is), azonnal észrevette érzékeny figyelmemet a 10–20 centis, gyapjas, keskeny, hosszúkás levelű növény iránt, illetve a különös, csillag alakban elhelyezkedő ragyogó fehér csővirágegyüttes iránt. Csillogás, sugárzás, persze, hogy vonzza a lepkéket, rovarokat (meg engem). A virágzat valójában álvirágzat, a virág látszatát a filcszerű felső levelek adják. A több száz valódi virág kosárkába tömörül, egymásba gabalyodott csillogó légbuborékok. Akkor tudtam meg, hogy Tibetben, a Himalájában él, onnan telepítették át Európába, és számos ázsiai mitológiai történet kapcsolódik hozzá. Ettől kezdve tudatosan kerestem az Alpokban, a Tátrában, a Kárpátokban. A női vadászok és a vadászfeleségek jelképe. Rendkívüli meglepetés volt, amikor 1984-ben Észak-Koreában, a koreai buddhisták szent hegyén, a Kumgansangon (Gyémánt-hegy), 1600 méter magasban a gránitsziklában láttam havasi gyopárt. Kicsit mintha sárgásabb lett volna, mint európai fajtársai, de lehet, hogy ezt az érzékcsalódást a sziklák között csillogó apró türkizkék tengerszemek okozták.

Havasi gyopár (Forrás: Pixabay)

Egyszer majdnem letéptem egyet Erdélyben a Hagymás-hegységben. Irritálóan szép volt. Aztán eszembe jutott Szép Ernő verse – „A gyopár a havas szerelme, / Mosolygása, napsugara.” (A havasi gyopár) –, és mégsem téptem le.

Tulipánláz

Amszterdamban 1978-ban voltam először. Akkor még olcsó és tiszta youth hostelben laktunk a múzeumnegyedben egy olyan piac mellett, ahol nap mint nap tulipánárusok sorfala között haladtunk reggelizni. Egyszer csak, talán a negyedik napon, azt éreztem, hogy valójában engem ezek a kehely alakú, töméntelen színárnyalatban vakító (a majdnem feketétől, zöldtől, ibolyától a vörösökig, a fehérig), a liliomfélék családjába tartozó növények erősen vonzanak. Különösen a rojtos szélűek, a papagájtulipánok (csipkés szélű lepellevelek jellemzik), és az áprilisban nyíló, 40–60 centiméter magas, úgynevezett Darwin-tulipánok (és így tovább). Viszonylag sokat olvastam róluk az 1975-ben védett művészettörténeti doktorim miatt, hiszen a 17. századi németalföldi csendéletek kapcsán írtam arról a bankcsődről, amely a Németalföldön az 1630-as években eluralkodó tulipánmánia miatt következett be – lásd Jean-Léon Geróme A tulipán láz és Jan Brueghel A tulipánmánia allegóriája, 1640, az akkori helyzetet pontosan bemutató festményeit. (A flamand Jan Brueghelt kortársai „Virág Brueghelnek is nevezték virágfestményei miatt. Széles vázákban terebélyes csokrok, a sokféle színű, formájú virág között rendszerint fehéren vakító tulipánok.)

Jean-Léon Geróme: A tulipán láz, 1882 (Forrás: Wikipédia)

Ambrosius Bosschaert volt az első festők egyike, aki virágcsendéletek festésére szakosodott. Egyik munkáján az előtérben egy rózsaszín szegfű, egy fehér rózsa és egy sárga tulipán az élénk színű virágkosár előtt. A vágott virágok többnyire rövid életűek, a tulipán különösen az. Szépségük időkorláthoz kötött, hamar véget érnek. (Az 1600-as években Judith Leyster portréfestő készített virágkönyvet, benne különleges szépségű tulipánokkal.) A tulipán név perzsa eredetű, és az Oszmán Birodalomból került Európába.

Vettem magamnak néhány olyan tulipánhagymát, amelynek ősei a legkeresettebbek voltak a németalföldi tulipánmánia időszakában (Semper Augustus a neve). 34 éves voltam. Azóta is a tulipán a legkedvesebb virágom. Sokszor, sokat gondolkodtam, hogy miért, és miért nem valami más a legalább tucatnyiból, amit szintén nagyon-nagyon kedvelek. (Például az elegáns, különös színű és páratlan illatú liliomok, különösen a tűzliliomok, a tigrisliliomok, királyliliomok, sásliliomok. Vagy például az egzotikus, trópusi porcelánrózsa, a romantikus sárga tearózsa, vagy az ötszirmú rózsaszínű rózsa, mely a Kr. e. 1770-ben készült krétai falfestményen látható. És így tovább…) Eltelt azóta 43 év. És minden újabb tulipán a közelemben megszólaltatja bennem annak a meleg hangú, jó szagú ápolónőnek az énekét, aki határozottan leemelt a kanizsai gyerekkórház ablakából, magához szorítva ringatott (az anyám soha), és énekelte: „Hej tulipán, tulipán…” miközben a húgom kétségbeesetten visongott. Ő hároméves volt, én öt.

Ismeretlen 17. századi festő: Semper Augustus tulipán (Forrás: Wikipédia)

Amikor 1988-ban először mentem el Keukenhofba, a hollandiai Lisse kisváros közelébe a 32 hektáros parkba és megláttam a több mint száz nemesített tulipánfajtából (és állítólag körülbelül hétmillió darabból) álló kertet, a döbbenettől romantikus szaxofonszólók indultak el bennem. Életem azon ritka percei közé tartozik az az élmény, amikor az egész testemet átjárta valami magasabb rendű állapot, éreztem, tudtam, hogy van lelkem, létezem, vagyok, én én vagyok, és a látvány, a megnevezhetetlen színárnyalatok, az enyhe szél, a tulipánok hullámzása a bennem hangzó zenével (leginkább a norvég Jan Garbarek melodikus tenorszaxofon-játékára emlékeztetett) a teljesség, a tökéletesség maga.

Keukenhof, tulipánkert (Forrás: Pixabay)

Még kétszer csodálhattam meg a tulipánmezőt, amit egyébként „Európa kertjének” neveznek. És voltam úgy kétszer Amszterdamban, amikor a Dam téren ingyen osztogatták a tulipántermelők a pompásabbnál pompásabb virágokat. Itthon a kedvenc lelőhelyem a Vácrátóti Arborétum, ahol negyven fajtacsoportból körülbelül 50 ezer darabot pátyolgatnak. Pirosak, lilák, narancssárgák – mesébe illő látvány. Amíg tehettem, igyekeztem akkor meglátogatni, amikor már mind kinyílott.

Tulipánok (Forrás: Pixabay)

A tulipán már az ókori Perzsiában is a tökéletes szerelmet szimbolizálta. Közép-Ázsiában a múlékony, de szenvedélyes szerelmet jelképezi. A korai tulipánábrázolások többnyire a női nemi szervre, gyakran az anyaméhre emlékeztetnek. Korán megjelenik mellettük a stilizált szív is. Sokáig az Oszmán Birodalom, Konstantinápoly jelképe, a 17. század óta Hollandiáé. (A 16. század végén jelent meg a németalföldi virágcsendéletekben.) Jelentése, üzenete sokféle, de mindig kapcsolódik a szerelemhez, a nőiséghez, az érzéki örömökhöz. Sokan tartják magyar virágnak, meghatározó motívum a népművészetben (kalocsai hímzéseken, korondi fazekasok edényein, székely fakapukon, kelengyés ládákon). Nekem is volt egy 1870 körüli baranyai tulipános ládám – sajnos szétesett a költözéskor.

A Nap személyisége

A napraforgó az egyetlen virág, amelynél előbb a festményt kedveltem meg és csak azután a növényt. Ez is Amszterdamhoz kötődik, a Van Gogh Múzeumhoz (először 1978-ban, aztán 2009-ben utoljára). Van Gogh Arles-ben fedezte fel „modelljeit” 1888-ban. Hét napraforgós csendéletet festett. Ezek sikere csodálatos íriszeinek, rózsáinak népszerűségét is felülmúlta. Napraforgói – akárcsak éjszakai csillagos égboltjai vagy viharfelhői – mintha mélységesen mély lelki történéseket jelenítenének meg anélkül, hogy antropomorfizálnák azokat. Láttam többször is az Amszterdamban, Londonban és a Münchenben lévőket. A megfestett virágfejek spirális mintájában felfedezhetők az aranymetszés szabályai, az antik szépségeszmény.

Van Gogh: Napraforgók (Forrás: Wikipédia)

A titokzatos Phi már a gimnáziumban is megmozgatta a fantáziámat (akkoriban csak a versek és a matematika érdekelt). El kellett mennem, élőlényként megismerkednem a napraforgóval. A találkozás, egy festő barátom tanácsára, a Káli-medencében történt meg. Ő egyébként úgy jellemezte a helyet, hogy a Szent György-heggyel szemben, háttal a Balatonnak, olyan nyári, izzó sárga napraforgómező található, aminek szépsége vetekszik a holland tulipánmezőkkel.

Napraforgók (Forrás: Pixabay)

Itt említem meg azt a csodát, amikor az amszterdami Van Gogh Múzeumban hosszú felújítás után, 2015 őszén azzal ünnepeltek, hogy a múzeum kertjében hétezer négyzetméteres napraforgó-labirintust ültettek, majd a második nap estéjén szétosztották a napraforgókat a kiállítás látogatói között.

Érthető, hogy minden mítoszban, legendában, mesében a napraforgó a Nap személyisége. A babilóniai király lánya, miután Hélias napisten elhagyta, napraforgóvá változott, mindig a Nap felé fordul és odaadóan követi mozgásával napkeltétől napnyugtáig. A kereszténységben az istenbe vetett hit szimbóluma.

A szecesszió nagymestere, Gustav Klimt 1913-ban Bécsben festett Napraforgót. Apró arany foltok csillogása teszi még csillogóbbá a természeti környezetben az ég felé ágaskodó dús levélzetű növényt.

Chili, magról

Még nagyon sok virágról írhatnék vallomásokat. Például azalea, bugamvillea, golgotavirág, hibiszkusz, kaktusz, krókusz, liliom, magnólia, orchidea, rododendron. Egyszer majdnem belekezdtem egy kertkönyv megírásába (kert a festészetben). Több mint fél évig tanultam hozzá botanikát, olvastam, jegyzeteltem, megfestett virágok katalógusait állítottam össze. Aztán elvetettem. (Lehetne írni ebben a „Csak úgy…” sorozatban ilyesmit is: „elvetélt ötleteim…”.)

Lezárásként a legfrissebb élmény: karácsonyra Samutól egy apró termetű díszpaprikát (chili paprika) kaptam. Ő ültette magról, a magas fény- és melegigényű növényen három keskeny, vékony termés vöröslött. Március elején váratlanul kicsi kék-fehér virágok jelentek meg rajta, és azóta is még újabbak. Még egycentis nagyságot sem értek el, de szépségük megható. Ha jól azonosítottam őket, valószínű spanyol származású Aji Omnicolor paprikák fejlődnek belőlük. Nem szeretem a chilit (ételben sem), de lenyűgöz, hogy ezekből a kis, szelíd, kedves lilás, kék szélű fehérségekből micsoda erős, csípős termések lesznek. A lakásom legfényesebb részében és a vörös azáleáim (rododendron nemzetség, melyet a kínaiak kakukkfű virágnak hívnak, hiedelmek szerint az örökké síró kakukk vércseppjeiből sarjadnak) és a bőven virágzó karácsonyi és húsvéti piros kaktuszok között.

S. Nagy Katalin


Exkluzív elsőközlés | Forrás: a szerző archívuma
Készült 2021 áprilisában, Budapesten

Comments

  1. Deutsch Tiborné says:

    Katám! Köszönöm ezt a kedves történetet, amit tényleg egy rendkívül színes virágcsokorban foglaltál össze.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük