::: Mózes Katalin kiállítása elé
Mózes Katalint a kortárs magyar képzőművészet nagy újraalkotójaként tartjuk számon. Újrafogalmazza azokat a tendenciákat, amelyek a magyar modernizmust a 40-es, 60-as években jellemezték.
Műveiben fellehetőek a korai szürrealisták – Vajda Lajos, Bálint Endre, Ország Lili – festői elképzelései, de ott forronganak az Európai iskola nagy alkotóinak (Martyn Ferenc, Fekete Nagy Béla, Bán Béla, Vajda Júlia) gondolatai is. Mózes ezeket a „hozott anyagokat” festi, formálja újra, alakítja át, transzformálja saját képi nyelvére.
A modernizmus a síkot és teret, a formát és színt egyidejűleg, egyként és egyetemesen használja. Nem tesz különbséget jel és forma között, szín és felület között. Eszközei és anyagai változatosak és egymásra épülőek.
Így Mózes Katalin is gazadagon használja az immár újonnan elé kerülő felületi képzésekre alkalmas eszközöket, mint az akril spray-t, de kollázs- és montázselemeket is bátran alkalmaz képeiben. Festészete tehát – mely nem csupán festői, de grafikai elemeket is tartalmaz, hiszen krétával, szénnel is belenyúl munkáiba – mesélő karakterű. Van benne történet, van benne esemény, vannak lények és vannak tárgyi motívumok. Minden képén fel-felbukkan egy átírt alakzat, mely akár önarcképként is felfogható lehet, megjelennek felismerhető – ábrázoló – motívumok és teljesen absztrakt foltok, formák.
A képek többsége a mélyből, a sötét alapból bontakozik ki. Mózes témái az emlékezettörténet, a múlt felidézése, a nőiség, a gyermekkor és a varázslatos mesék kora. Ugyanakkor munkáinak melankolikus, néha szomorú, sőt egyenesen drámai elemei egy mélybe tekintő, vizsgálódó művész alkotói magatartását jelzik. Olyan művészét, aki folyamatosan keresi gyökereit – életének és művészetének gyökereit.
Mózes Katalin a közép-kelet-európai nemzetek minden keservét és tragédiáját, de ugyanakkor sajátos szépségeit, életörömét is egybeolvasztja munkáiban. Izgalmas a panoptikumszerű alakok, a geometrikus díszletek, a billegő fekete félholdakra épülő mini világok, a fekete háttérből előbukkanó, elindított és be nem fejezett, tereket idéző fehér vonalak mögé pillantani.
Súlyos, sötét alakzatok és tréfásan egyszerű, játékos gyerekrajzok egyszerre szereplői e munkáknak. A csendélet megelevenedik, a táj szürreálisan valószerűtlenné válik. Mózes Katalin a nézővel is eljátszatja a kreátor szerepét: „Tessék, itt vannak a szereplők, rendezd össze magadban!”
Mózes Katalin itt kiállított képei kapcsán Hans Arp egyik gondolata idéződik fel: „Ezek a művek vonalakból, felületekből, formákból és színből készült építmények, amelyek próbálnak az ember fölé emelkedni, és elérni a végtelent.”
Sinkó István