::: Párosesszé Géczi János tihanyi dekollázs-kiállításáról II.
Mottó: Nem ezen a világon vagyok otthon, nem a túlvilágon, nem a paradicsomban, nem a pokolban. Apám nem Ádám, anyám nem Éva, nem az Édenkertből jöttem és nem az Édenkert angyalaitól. Az én helyem a nem-hely, nyomom a nyomtalan, se test, se lélek. (Hamvas Béla – Extázis)
Mai világunk a vándorlások világa is. Nemcsak az emberek, a földrészek is mindig vándoroltak. A kontinensek sohasem voltak jelenlegi helyükön, hanem az idők folyamán egymáshoz képest jelentősen elmozdultak. Ez jut eszembe, amikor Géczi János dekollázsait nézem. Szigeteket, földrészeket látok, piros pöttyöket (már-már ornamenseket), mintha ezek a piros pöttyök (körök) egy-egy járványt vagy terrorista eseményt jelölnének. Nem jelölnek, csak az emberi agy akaratlanul is emlékszik a hírlapokra, a tv-híradókra.
Géczi János a másként látás világába vezeti a néző tekintetét. Műterembe, onnan a kiállítótérbe lép az utca, az utcai plakát, amelynek eredeti célja az volt, kommunikáljon a társadalom széles rétegeivel, minél több embert megszólítani a jelenben. Egy nyílt tér egy zárt térben találja meg új helyét. A dekollázs (mint konstruktív destrukció) is kommunikál azzal, hogy a múlt és a jelen közötti kapcsolatokat, az elfeledett és az újra felfedezett tartalmakat egyaránt feltárja.
Dekollázsaiban az újrafelismerő látás szerepe különösen fontos, hiszen a művész szándékosan játszik a képzettársításokkal és a vizuális emlékekkel, hogy provokatív és gondolatébresztő hatást érjen el. Ez a művészeti forma nem csupán a vizuális ingerek újraalkotását jelenti, hanem egy mélyebb, reflexív folyamatot is, amelynek során a néző aktívan részt vesz a mű értelmezésében és új jelentések teremtésében.
A dekollázs mint foszlány az időtlenség arcát ölti magára, bekebelezi a múltat, átfordítja egy másik értelmezési tartományba. Az emlékezet és a felejtés határán táncol, új rétegeket tárva fel a megértés számára, miközben a valóság darabjai szétfoszlanak és újrarendeződnek a művészet szövetében. Az újraértelmezett képek és szövegek révén Géczi művei szembehelyezkednek a hagyományos jelentésadási folyamatokkal (a plakát agitációs szerepével), és arra ösztönzik a nézőt, hogy újraértékelje saját megértését és perspektíváit. Az alkotások a régi és az új szimbolikus találkozásait és feszültségeit tárják fel, gyakran ironikus módon reflektálva a társadalmi, művészeti és politikai kontextusokra.
Az alkotásokban a hozzáférés és láthatóság folyamatosan változik és újraértelmeződik, ahogy a néző perspektívája is módosul. A művek rétegei (reliefszerű hatások, a papírhoz kötődő szobrászati és festészeti technikák, az anyag anyagtalanítása) egymásba olvadnak, időnként eltakarva, majd újra feltárva a mögöttes tartalmakat. A művész így nem csak szemlélésre invitál, hanem elgondolkodtat és párbeszédre ösztönöz. Géczi János műveiben a papírművészet, a geometrikus mintaalkotás új dimenzióit fedezhetjük fel. Az alkotások rétegei mögött rejtőző történetek és jelentések sokszínűsége tükrözi az emberi tapasztalatok komplexitását.
A művész munkáiban gyakran találkozhatunk olyan kompozíciókkal, amelyekben az absztrakt formák és figuratív elemek – mint például emberi vagy tárgyi alakok – keverednek. Ez a keveredés nemcsak vizuálisan izgalmas, hanem a néző számára olyan élményt kínál, amely a társadalmi valóságra, a reklámkultúrára és a mindennapi életre irányítja a figyelmet.
Géczi szinte mindig integrálja a szövegeket a vizuális elemzésekbe, nem csupán háttérként, hanem a mű aktív részévé teszi őket. Az alapkérdés: …hogyan kapcsolható össze a betű, az írás, a szöveg a csak vizuális alapelemekre (vonal, pont, alakzat, irány, szín stb.) szorítkozó képiséggel (S. Nagy Katalin: Géczi János dekollázsairól). A szövegek, betűk és szavak gyakran a társadalmi, politikai és kulturális kontextusra reflektálnak, így egy-egy betű, betűtöredék vagy szó kiemelt szerepet kap a mű jelentésében.
A dekollázstechnika lehetőséget ad a térbeli dimenziók kibővítésére is. Géczi János gyakran alkalmazza a különböző rétegek egymásra építését, amelyek vizuálisan mélységet adnak a kompozíciónak. A széttört, leválasztott elemek, amelyek egymásra kerülnek, olyan hatást keltenek, mintha a művet több síkban is értelmezni lehetne.
Munkáiban a dekollázs nemcsak egy egyszerű technikai eszköz, hanem egy filozófiai és társadalmi állásfoglalás is. Az anyagok tépése, leválasztása és újraalkotása mintegy a régi, megszokott struktúrák elpusztítását és új értelmek létrehozását szimbolizálja. A folyamat önmagában is egyfajta reflexió a kortárs társadalom elidegenedett, konzumerista világára.
Az időben való visszafelé haladás témája különösen izgalmas perspektívákat nyit meg a művészet és a filozófia területén. Az idő linearitásának megkérdőjelezése, az emlékek és élmények újraélése, valamint a múltbeli események új kontextusba helyezése mind-mind olyan aspektusok, amelyek gazdagítják a művészi kifejezésmódot és mélyebb gondolati rétegeket tárnak fel. Géczi dekollázsaiban ez a visszatekintés és újraértelmezés gyakran jelen van, hiszen a rétegek és a fragmentált elemek kombinációja lehetőséget ad a nézőnek arra, hogy az idő különböző síkjai között mozogjon, és új jelentéseket fedezzen fel.
Géczi János a hétköznapi elemek művészeti alkotásba való beemelésével egyidejűleg a „nemlátás” fogalmát is beemeli kollázsaiba. Ezzel lehetőséget kínál arra, hogy túllépjünk a látás korlátain és új perspektívákat fedezzünk fel az emberi tapasztalatok és megértés terén. A „nemlátás” révén az emberi lény képes eljutni egy olyan létállapotba, amely mentes a világi kötöttségektől és meghatározottságtól, és amelyben az ember valódi önmaga lehet. A „nemlátás” fogalma, legyen az filozófiai vagy művészeti kontextusban, arra ösztönöz bennünket, hogy újraértékeljük a látás és az érzékelés szerepét életünkben. A „nemlátás” révén megnyílhatnak előttünk olyan spirituális és intellektuális dimenziók, amelyek túlmutatnak a hétköznapi tapasztalatokon. A „nemlátás” tehát nem csupán a látás hiánya, hanem egy mélyebb, gazdagabb megértés és tapasztalat forrása is lehet.
A belső-külső egymásba játszását, a bomló testiséget látjuk, a megosztott titkot és az emlékezetet. A nyomot, az érintést, mintha bőrünktől fosztanának meg. Olyan képi világ részeivé válunk, ahol még nem járt az újrafelismerő látás, ahol az érzékileg szerveződő értelem egy sajátos feltáró úton halad, a rögzített képi elemek viszonyait deríti fel. A néző, miközben a dekollázsokat szemléli, azokat jobbára mozgásban, torzulásban, takarásban látja, és az ideális nézőpont hiányával szembesül.
Ha tudok a világról valamit is, azt a dekollázsok révén tudom. (Géczi János)
Kölüs Lajos