::: Presser Gábor önéletrajzi kötetéről
Jó időben, jó helyen születtem. Európában, a nagy háborúk után, az éppen aktuális zenei forradalom kezdetekor. The Beatles már létezett, de lemezük még nem készült, Szörényi Levente éppen megkapta első gitárját és szorgalmasan gyakorolt, Presser Gábor pedig hetedikes volt. Jól alakultak a dolgok, hamarosan miénk itt a tér.
A jelenetet, mikor Szörényi Levente mutatóujja egy pillanatra az enyémhez ért, Michelangelo már korábban megfestette. Tágra nyíltak füleim, és már tudtam, hogy hova megyek. Életem első (Illés) koncertjére, talán 6-7 éves lehettem (konferanszié Bőzsöny Ferenc). Papám jó antennával fogta rezgéseimet és már indult is velem a zeneiskolába. Nem rajta múlott, hogy nem lettem igazi művész.
Mikor megkaptuk első lemezjátszónkat (Tesla Supraphon GE080, steampunk low-fi), első lemezként a „10000 lépés” forgott rajta. Ez lehetett a pont, mikor rájöttem, hogy Presser Gábor zongorajátékát sokkal jobb hallgatni, mint a saját klimpírozásomat. (Profán tanár úr is így ítélhette ezt az utolsó szolfézs vizsgámon.) Innentől professzionális zenehallgató lettem. Minden más pedig pontosan úgy történt, ahogy Presser Gábor nagyszerű könyvében megírta.
Itt be is fejezhetném ajánlómat, nem hiszem, hogy bárki is, akinek a Presser-művek zenésítették meg a életét, az én noszogatásomra várna, hogy egy ültében végigolvassa ezt a rég várt, szellemes, tanulságos és szórakoztató, szép tipográfiájú, képekkel gazdagon illusztrált visszaemlékezést, ifjúságunk történetét, korunk és kortársaink szépítetlen látleletét. Mindenki, aki szereti a jó zenét, már elolvasta és várja a folytatást.
Nagy ajándék volt a mi generációnknak, hogy nagyszerű, világviszonylatban is csúcsszínvonalon alkotó művészek töltötték a színeket szürke hétköznapjainkba, egy korszakban, amikor a középszer uralt majdnem mindent. Film, színház, muzsika és irodalom rendezték be világunkat, melyben éltünk, és inspirálták elképzelt jövőnket. Roppant szerencsésnek éreztem magam, hogy oly sok érdekes, tehetséges egyéniség tolta egyre kijjebb a horizontot, gondoskodott a szórakoztatásomról.
Korán feltűnt, hogy a számomra kedves új zenék, előadótól függetlenül, többnyire Presser-kompozíciók. Az első LGT-lemezeket még csak az Állami Áruház kirakatában nézegethettem (anyagilag kicsit meg voltam szorulva akkortájt). Az első saját szerzemény a „Mindig magasabbra” volt, amit addig hallgattam, míg jött a doktor. Bátyám első házibuliját is megtrollkodtam vele, senkit nem engedtem a lemezjátszó közelébe.
Első LGT-koncertem 1975-ben az újpesti Derkovits Klubban volt, egy vasárnap délelőtt. Valahogy radar alatt szerveződhetett, valaki szólt, odasétáltunk, pont annyian voltunk, amennyien befértünk, és játszottak nekünk, mint angyalok és ördögök! Talán itt jött az ötlet, hogy ha zenészként nem is, hangmérnökként mégiscsak részese lehetnék ennek a világnak. (Nem lehettem, más az valaki más lett.) Miután az első felvételim visszapattant a kapufáról, a várakozás évét a Mafilm hangosztályán töltöttem lábatlanként, legszívesebben abban a Zeneteremben, ahol a filmzenék és lemezek is készültek. Ott kuporogtam minden adandó alkalommal a mischpult és Kovács Gyuri takarásában, nehogy feltűnjön egyszer, hogy semmi dolgom ott. Megint csak jó időben jó helyre csöppentem, az LGT sokat dolgozott ott akkoriban, „Égig érő fű”, „Loksi”, Lárika próbaéneklése („Gondolj rám”). Nemcsak a zenéjüktől, tehetségüktől, hangszeres tudásuktól voltam lenyűgözve, mint emberek is nagyon szeretnivalóak voltak. A koncentrált, professzionális munkát jó humorral ellenpontozták. Indulat, hangos szó soha, viszont egy empatikus, pozitív egy húron pendülés alapozta meg a felvételek hangulatát. Very good vibrations, indeed! Néha külföldi vizitorok bukkantak fel, Presser úgy tárgyalt velük angolul, mintha a Dob utca az Abbey Roadról nyílna.
A könyv egyik lényeges mondata: „Párszor leírták, jó párszor hallgattam, hogy ha nem ide születsz, s nem magyarul szólnak a dalaid, lehettél volna világhírű. Nettó marhaság. Így is lehettem volna.”
Természetesen. Minden adottsága megvolt hozzá. Folyamatosan jó időben, sajnos azonban többnyire mégis rossz helyen volt. Ott, ahol botfülűek, tehetségtelenek, irigyek gátolták, hozták rendre méltatlan helyzetekbe kontraszelektált dilettánsok, akik a csiszolt gyémántot legszívesebben elrejtették volna a világ elől, és inkább hamis bizsuból próbáltak „világsztárt” faragni. Sajnos ez a rossz hagyomány az utóbbi években ismét feléledt, a valódi, magas karátszámú művészeket, tudósokat, iskolákat, gyakorlatilag a magyar szellemi vagyont „jó esetben” nem ismerik (el), nem ritkán megvetik és (el)üldözik őket korunk illetékes elvtársai.
Rossz és méltatlan szokás alkotókat nemzetközi hírességek hazai bonsai kiadásaként emlegetni – volt már magyar Elvis, magyar Bud Spencer és magyar Woody Allen. Ideje lenne, ha nemcsak a műértő és művészetet fogyasztó közönség, hanem az egész társadalom tudatára ébredne, milyen kincseket tudhat magáénak. Például a magyar Presser Gábort, a Bartók utáni generáció legnagyobb zeneszerzőjét.
Hoffmann Tamás