::: Párosesszé Jakatics-Szabó Veronika Fal és adrenalin című kiállításáról II.
Mottó: „Mindössze három igazi sport létezik: a bikaviadal, az autóversenyzés és a hegymászás. A többi csupán játék. (Ernest Hemingway)
Tériszonyosoknak is ajánlom ezt a kiállítást. Meggyógyíthat. Talán ez után már nem érezzük azt, hogy a falmászástól, no meg akár az extrém hegymászás gondolatától is szinte falra mászunk, ami azt jelenti, hogy sokan erre a tevékenységre még gondolni sem szeretnének. Kiver a víz, ha mászni kell, akár egy magasabb létrára. Foglyai vagyunk a gravitációnak. Azt érezzük, adrenalinra sincs szükségünk, mert van elég izgalom életünkben. Járjuk a kiállításokat, és hagyjuk, hogy a művész vezesse gondolatainkat, inspiráljon.
Ki ne szeretne magasabbra jutni? Miért kérdezzük néha azt, mi értelme van a hegymászásnak? Az, hogy ott van? Hülyeség. Mi vagyunk itt, lent, de félünk. Földhözragadtak vagyunk. Közben vágyakozva nézünk a magasba, szeretnénk azt a szabadságérzetet átélni, hogy nem vagyunk a gravitáció rabjai. Valaki kitalálta a városi falmászást, és megalkotta a technológiáját is, lehetőséget adva arra, hogy megmérettessük magunkat egy számunkra elérhető urbánus és biztonságos helyen.
Nem sok művésznek jutott eszébe, hogy megfesse, láthatóvá tegye ezt a színes világot. Jakatics-Szabó Veronikának nem csak eszébe jutott, és nem csak passzív nézőként került kapcsolatba ezzel a sportággal. Kisfiát kísérve az edzésekre őt is bevonzotta ez a világ, és alig másfél év alatt megszülettek a nagy vásznak és a kisebb képek is, a jelenség nyomot hagyott és láthatjuk mi is.
Jakatics-Szabó Veronika festészetére jellemző, hogy a látványból indul ki, hogy aztán a valóságtól elrugaszkodva teremtsen egy új, más világot, ahol a valóság és fikció között egyensúlyozik. Most tényleg elrugaszkodik. Most ténylegesen is szüksége van a kiváló egyensúlyérzékre. Megtalálja a kapaszkodókat, és bennünket is magával ragad a magasba, de úgy, hogy közben kicsinységünk tudata is ott motoszkál a fejünkben, a falon.
Egy sarokba helyezett kép a kiállítás ikonikus darabja (Kék mászó barlang I-II., 2026). A háromszög csúcsa érzékelhető, befúródik a falba, nem válik itt zsákutcává, hanem úgynevezett horizontális mászás történik, ami a haladás, a felfedezés örömét is magába foglalja, ahogyan a kisgyerek elindul, végre nem kötött a kiságyához, mászik, kúszik, mindent kézbe vesz és tudjuk, eljön az a pillanat is, amikor lábra áll és nem csak az első lépéseket teszi meg.
Erős színek, szimbólumok, a háromszög mitikus ereje, a fal kapaszkodói mint egy pszeudo labirintus, vagy inkább útmutató. Lábunknak, kezünknek helye van, biztonságos, lógunk a szeren és elfelejtjük, hogy lehuppanhatunk. Csak a következő lépésre koncentrálunk, nem zavar, hogy a fal tetején már plafonba ütközhetünk, és onnan nincs tovább. Nem zavar, sőt szinte védelmet nyújt, mert az út a lényeg, ami önmagunkhoz vezet. Mindennapi problémáink kicsinnyé válnak, magunk lépünk, fogódzunk, egyre könnyebb lesz a testünk, és nem csak az. Ez a labirintus nem Platón barlangmotívumára utal, inkább annak ellenpontja. Kortárs.
A plafon eltűnt, csúcsok, mély szakadékok között felfelé tartunk (Kék háromszögek, 2026). A kék szín lehet az égbolt, lehet a tenger világa. A fehér a hóhatár. A mászó alak kapaszkodik, egész teste megfeszül, minden mozdulata dinamikus és nyugodt. Bízik önmagában, erejében. Párban mászva is ezt érezzük (Zöld, szürke és rózsaszín, 2025). A festmény zöld színe a természetet és a megújulást szimbolizálja. A zöld egyben a harmóniára, a biztonságra, az egyensúlyra utal. A zöld stresszoldó is. Egyik alak sem stresszel, lefele mernek nézni, egyszerre. Úton vannak, és ezen csodálkozni is mernek.
Tektonikus világ. Egy kézzel kapaszkodunk (Kék és narancssárga terek, 2026). Lógunk a falon. Karinthy főhőse a fizikai teljesítménykényszert intellektuális fölénnyel kezeli. Jakatics-Szabó Veronika festménye nem sugároz semmiféle kényszert.
Jakatics-Szabó Veronika így vall magáról egyik interjújában: Tetőtéri műtermem a szellemi szférát jelenti az életemben, ahol nem „üldöznek” a hétköznapi tennivalók, a munkahelyi és az otthoni feladatok. Itt nyugodtan tudok gondolkodni, az alkotói folyamat számomra egyfajta meditáció és elmélyülés is. Szeretek intuitíven dolgozni, eredeti elképzeléseimet alkotás közben rendszeresen megváltoztatom, ha a kép másfelé visz.
Most tanúi lehettünk egy új útnak, ami nagyon jellemző eddigi munkásságára, a különleges nézőpontok és az újszerű perspektívák, melyek segítségével más dimenziókba is bepillanthatunk. A művészet számomra a saját utamról és arról szól, mit és hogyan tudok megmutatni másoknak az alkotásokon keresztül. Sajátos, egyedi festői világ megteremtésén dolgozom, amely magán viseli a korszellem lenyomatát és az én személyiségemet, világlátásomat is. (Egyenesen a műteremből – Jakatics-Szabó Vera, 2024. október 26.).
Nekem érdekes módon ezt a kiállítást nézve a 2023-as, szintén K.A.S. Galériában megrendezett Széllel szemben című tárlata ugrott be. Ott is láthattuk a kiállítást tovább gondoló, izgalmas performanszt. Itt sincs szélcsend. Fábián Fanni és Hencz Dóri színésznők megidézték a dinamikát, a testiséget, az egymásrautaltságot, és feltűnt egy, a festményeken nem ábrázolt elem, a kötél. Újabb fogódzó a kiállításhoz is.
Abafáy-Deák Csillag