Csak úgy… #4
Nagyon korai, nagyon intenzív emlék. 1948. március elején apámmal vonatoztunk Budapestre, ő akkor Nagykanizsa polgármestere volt, elkötelezett híve Kéthly Annának, akinek a nevét hamar megjegyeztem, mert apám sokszor elmondta, hogy olyan legyek, mint ő, akit kivételes jellemnek, nagyon okos nőnek és tisztességesnek tartott. Az MSzDP kongresszusa zajlott, engem anyám egyetlen életben maradt nővérének lányánál hagyott a Jósika utcában egy különleges lépcsőházú, kopott, mesebeli házban, mely előtt egy csendes, kis tér fákkal, virágokkal. Apám egyre rosszkedvűbben jött meg esténként, reggel szótlanul ment el, én meg az ívelt formájú lépcsőház, a kovácsoltvas díszek és egy öreg asztalos műhely bámulásával múlattam az időt. Aztán egy délben megfogta a kezemet: gyere, megmutatom a város legszebb utcáját. Végigsétáltunk az Andrássy úton (akkor még az volt a neve, 1950-ben lett Sztálin út), majd kimentünk a Duna-partra a Lánchídhoz.
A lórúgás semmi ahhoz képest, ahogy hatott rám ennek a méltóságteljes, fenséges, klasszicista stílusban épült műtárgynak a látványa. Nem lehetett felmenni rá, még javában folyt az újjáépítése, kiszélesítése, de lényegében már állt, saját arculatát mutatva. 1945. január 18-án robbantották fel a visszavonulásra kényszerült német katonák, akárcsak az Erzsébet hidat. Apám rendkívül felkészülten mondta el a Budát és Pestet összekötő első híd létrejöttének a történetét, Széchenyi István nagyvonalú pénzbeli felajánlásától az 1849-es felavatásáig. Beszélt W. T. Clarkról, az angol tervezőről és névrokonáról, a skót Adam Clarkról, a kivitelezés irányítójáról. Órákig álltunk ott, magyarázott és közben fogta a kezemet, nehogy nekiinduljak a túloldalnak. Életre szólóan magába szippantott a három nyílású, kőpilléres, merevítőtartós függőhíd.
Amikor megkérdezte, mit szeretnék még látni, azt kértem, vigyen el egy könyvesboltba, és vegyen nekem egy képeskönyvet a Lánchídról, egyet pedig Széchenyi Istvánról. – Tudsz már olvasni? kérdezte. – Nem, de gyorsan megtanulok. Négy éves voltam (legalább hat-hét évesnek látszottam), ő pedig 49. Fél év múlva már olvastam (a kanizsai Fő utcai kirakatokban tanultam meg összeolvasni a betűket). Nekem a Jósika utcai ház, a Lánchíd és az olvasás alakította át teljesen a dolgokhoz való kapcsolódásaimat.
Apámnak igen nehéz évei következtek, mivel a szocdemek és a hatalmat csalással és szovjet segítséggel megszerző kommunisták kényszeregyesülési nyilatkozatát nem írta alá, és egész további életében szembe feszült a politikával. Amikor 1955 januárjában felköltöztünk Nagykanizsáról Budapestre, váratlanul szólt, hogy menjünk ki a Duna-partra a Lánchídhoz. Már menstruáltam, elértem a végső magasságomat, és kamasznak néztem ki, nem kislánynak. A Benczúr utcában laktunk, végiggyalogoltuk a Sztálin utat (azaz Andrássy utat). Közben a házakról beszélt, s hogy mi mindenről tudnak mesélni a házak annak, aki érti a nyelvüket (nagyon sokszor jutott ez eszembe 1987-től, amikor a BME-n építészeknek előbb város- és lakásszociológiát, majd jóval később művészettörténetet tanítottam).
Fogadalom a híd közepén
A Dunáról itt most nem szólok, mert ebben a sorozatban tervezek egy írást, csak úgy, a folyókról. Ahogy ott álltam – hét év telt el az első ottlétem óta –, apám egyszer csak azt kérte, most én meséljek a Lánchídról, mindent, amit tudok. Ez volt az első nyilvános szereplésem. Apám csak néha lökött tovább: és még. És én csak mondtam, mondtam leállíthatatlanul. – Nagy tudós leszel, és kiváló egyetemi tanár. Ez először Kanizsán hangzott el, a budapesti együttlétünk után. Akkor még nem tudtam, mit jelent. A Lánchídhoz való második zarándoklásunkkor nagyon is tudtam. – Átmehetek egyedül? – kérdeztem válaszul. A híd közepén fogadalmat tettem, hogy soha nem fogok tanítani, és soha nem leszek egyetemi tanár. Amikor 1996-ban az Országházban átvettem Göncz Árpádtól az egyetemi tanári kinevezést, már a kézfogáskor ez az abszurd, negyvenegy évvel ezelőtti esemény jutott eszembe.
Attól kezdve rendszeresen elgyalogoltam a Benczúr utcából a Lánchídig, méterről méterre ismerkedtem vele, és a látvánnyal is, amit a különféle napszakokban, időjárási viszonyokban, évszakokban elém tárt. Egyre többet jelentett számomra az egyedüllétem ellen is. Mire gimnazista lettem, már természetes része volt a mindennapjaimnak. Átéltem, hogy miért lehet a kereszténység és a muszlim számára a híd az átvezető a Paradicsomba, hogy összeköti a múltat és a jövőt, az életet és a halált. Számomra akkoriban leginkább a holnappal, a jövővel való kapcsolatot szimbolizálta.
Korai kamaszkoromban nagyon sok filozófiai és vallástörténeti munkát olvastam. A híd két világ közötti összeköttetés. A Tejút a lelkek hídja az égbe (ez már a perecsenypusztai esti mesélésekkor is gyakran elhangzott, mint ahogy az is, hogy az ősi finn hagyomány szerint a halál folyója felett vékony szálakból font híd áll). Tudtam, hogy Buddha a Nagy Híd minden létező számára. Hogy Zeusz és a görögök számára az ég és a föld között feszülő híd a szivárvány, ő a főisten hírnöke, szárnyas lény, aki gyakran ereszkedik le a szivárvány-hídon a földre, hogy beavatkozzon istenek és emberek küzdelmeibe. Sokat töprengtem azon is, hogy a Duna (a folyók) felett átívelő híd kapocs Buda és Pest, a városrészek felett. (Jóval később, amikor település- vagy városszociológiát tanítottam, külön órát szenteltem a vizek és a szakadékok felett az átjárást, a kapcsolatot biztosító hidaknak, a hidak szerepének a városok tértörténetében, és mint városjelképeknek.)
Valahogy suta, magányos kamaszként éreztem, hogy a két ember között létrejövő kapocs is híd, talán a szeretet is az. Mindenesetre az első ember, akivel átsétáltam a Lánchídon – aki mindkét kezét felém nyújtva késztetett, hogy én is kitárjam felé mindkét karomat –, olyan híd építését kezdte meg közöttünk, ami gyors változásokat indított el bennem. Én 16 éves voltam, ő 30. Én még csak kerestem az utakat, melyek valamerre elindítanak. Ő már megjárta a pokol legmélyebb bugyrait (14 évesen betuszkolták egy vagonba, melynek Auschwitz volt a célpontja). Az istenek megakadályozták, hogy sorsunk egybefonódjon, de én hosszú évtizedekig minden ígéretesnek induló barátságomban és szerelmemben szimbolikus gesztusnak szántam a sétát a Lánchídon, kapocsként az elmúlthoz és az eljövendőhöz. És ha már eljutottam odáig, hogy meg is írom ezeket, akkor azt is vállalom bevallani, hogy a Lánchídon, a Duna szakadatlan folyását figyelve, a város lüktetését hallgatva, egy bizonyos ponton állva búcsúztam el az így vagy úgy, de megszakadt szerelemtől. René Char: Kötelék: „A város utcáin az én szerelmem. Mindegy, merre jár a mért időben. Már nem szerelmem, bárki szólhat hozzá. Már nem emlékszik, ki szerette őt?”
A halottaimtól is a Lánchídon búcsúztam el, nem a temetőkben. Verseket motyogtam: „gyülekező halottaimat intsd szét”; „Intsd meg mind, kiket szeretek, / hogy legyenek jobb szívvel hozzám” (József Attila), és kamaszkorom kedvenc költőjétől (Apollinaire) a Búcsút: „Letéptem ezt a hangaszálat / Már tudhatod az ősz halott / E földön többé sohse látlak / Ó idő szaga hangaszálak / És várlak téged tudhatod” (Vas István fordítása).
Felfedezés egyedül
Mindig, minden városban egyedül fedeztem fel a hidakat. A hetvenes években Prágában és Berlinben, 1988 és 1996 közt Rómában és Párizsban és így tovább. Mire 1967-ben és 1968-ban, 23 és 24 éves koromban sor került az első külföldi utazásaimra, Szentpétervárra (akkor még Leningrád) és Moszkvába, már „belaktam” az összes budapesti Duna-hidat, télen, nyáron, esőben, hóban, csúcsidőben tömegben és gyalogosok nélküli éjszakákon, ünnepnapokon. Szentpéterváron a szám tátva maradt a léptékkülönbségtől. A Néva folyó hídjai között vannak nagyon hosszúak és meglepően rövidek is. Ottlétem előtt két évvel nyílt meg a 906 méteres Alekszander Nevszkij híd. A leghosszabb a Nagy Obuhovszkij híd, amit még nem láthattam, hiszen csak 2004-ben épült meg, viszont ezzel a nagyon hosszú és nagyon széles Néva-híddal válhatott teljessé a várostervező Nagy Péter cár álma. Nagy Péter cár Amszterdam és Velence mintájára tervezte a várost, rögtön tíz híd megépítésével kezdték meg, a 18. század végén. Számomra életre szolgáló tanulságokkal, figyelmeztetésekkel vált meghatározó élménnyé a Kék híd (Szinyij moszt). Hasonló nevű híd még két városban található. Közülük egyik a kiemelt kedvenceim közé tartozik, ez egy történelmi híd az Amstel felett Amszterdamban, mely összeköti a Rembrandtpleint és a Waterloopleint. Amikor a kétezres évek végén felfogtam végre, hogy rendkívül korlátozottá vált a mozgásom, még elmentem elbúcsúzni néhány szívemben, lelkemben és a gondolataimban őrzött szeretett városomtól. Amszterdamtól a Blauwbrugon állva búcsúztam.
Kerülgetem, mint kutya a forró kását, de mégis megírom. Kézen fogva bandukoltunk Jurijjal a gyorsan áramló, hideg vizű Néva partján a Nagy Péter híd közelében; arról beszéltem, milyen kitüntetetten figyelem meg a hidakat, melyek összekötik a folyópartokat, városrészeket és akár az embereket is. Belém karolt: gyere, és tempósan átsiettünk a Szent Izsák térre, Szentpétervár történelmi városközpontjába, a Moika folyóhoz, és igen romantikus díszletek között átsétáltunk a rövid, de szokatlanul széles hídon. Szabad kezemben egy elegáns, érintésre érzékeny sárga mimózacsokorral. Jurij még azután is sokáig írt leveleket, amikor nem engedték, hogy meglátogasson (olajmérnökként dolgozott Finnországban). Díszes, színes borítékjaira a négy színes – Kék, Vörös, Zöld és Sárga – leningrádi (szentpétervári) hidat és mimózákat rajzolva.
1972 őszén voltam először Prágában, Ország Lili biztatására. Azon a nyáron rendeztem Római falak-grafikáiból kiállítást a Diósgyőri Vár középkori kazamatáiban (akkoriban a Miskolci Galériában dolgoztam művészetszociológusként; ez volt az egyik nagy életforma-váltásom). A kiváló, különös festő többször is eljött és hosszan beszélgettünk a falakról, ennek kapcsán kedvenc írójáról, Kafkáról, Prágáról és a prágai zsidó temetőről. Prága a legelső találkozáskor rokonszenvet keltett bennem. Akkor olvastam Karel Kosik A konkrét dialektikája című szemléletalakító könyvét, amelyben bebizonyította, hogy „a szocializmus a középszerűek társadalma”. Prága ellenállt a szocializmusnak.
Nagyon sokszor visszamentem a város különböző részeit felfedezni. Fura módon, sosem egyedül. Barátokkal, tanítványaimmal, családtagokkal. Utoljára 2004-ben, az akkor másfél éves Samu unokámmal, aki kitartóan gyalogolt mellettünk büszkén kidomborodó pocakjával, és csak akkor hagyta, hogy az apja begyömöszölje a hátizsákba, amikor már le-lerogyott a fáradtságtól.
Az Óvárost és a Kisoldalt összekötő Károly híd (Karlúv most) kihagyhatatlan volt lenyűgöző tornyaival. Az óvárosi hídfőnél lévőt az 1300-as években tervezte Petr Parlé – ma galéria működik benne, 64 méter magas. Számomra ez Európa legszebb hídtornya. Én még a helyszínen láthattam az 1380 és 1400 között készült nagyszerű gótikus szobrokat (1978-ban másolatokra cserélték őket). A Kisoldali hídtornyok a 12. és a 15. században épültek, elmondhatatlanul, páratlanul szép kilátás nyílik belőlük a Károly hídra, a Moldvára és az Óvárosra. A Károly hídon megcsodálható 30 szoborból kettőhöz személyes kötődésem is van: a Szent Annához (anyám neve) és a Szent Józsefhez (mindkét nagyapám, apám és öcsém neve). Prágának megismerhetetlenül sok hídja van, és közülük nagyon sok látványosan szép. Egyik kedvencemet kiemelem: az 1899–1901-ben épült Légió hidat, melyről megközelíthetjük a Moldva folyó közepén lévő hangulatos kis szigetet. 945 méter hosszú, neobarokk és szecessziós stílusú.
1986-ban egy volt közgazdász szemináriumi csoportomnak mutattam be Prágát, amikor egyikük rám kérdezett az esti sörözés közben: tanárnő, mióta és miért vagy ennyire híd-imádó? 42 éves voltam. Akkor tudatosult bennem, hogy sosem töprengtem ezen, de valóban, nemcsak a folyók fontosak számomra a városképélményben, hanem a történelmüktől elválaszthatatlan hidak is. A múlt és a jövő, elválaszthatatlanul. A másik part, amit feltétlen el kell érni.
Márai Sándort kell most idéznem: „Csak járok az utakon és a hidakon, lehajtott fejjel, s tűnődőm és emlékezem.” (Ég és Föld)
Tanítani és tanulni
1987. február 1-től tanítottam főállásban a BME-n (2019 decemberéig, 75 éves koromig), eleinte főleg építészeknek. A döntésemet két fő motívum határozta meg. Egyrészt a szakmai felkészültségem, kutatásaim alapján meggyőződésem volt, hogy leginkább az építészeknek, építőmérnököknek (hídmérnököknek is!), terméktervezőknek tudok számukra hasznos, korszerű szemléletet közvetíteni. Másrészt, hogy tőlük, szaktanáraiktól, szakkönyvtárosaiktól én tudok megtanulni nagyon sokfélét, ami tágítja, növeli az ismereteimet. Csak néhány példa, ami ide kapcsolódik: a hidak és a hídszerkezetek esztétikája, a híd mint mérnöki alkotás, a hídformák mint metaforák, forma és szerkezet kölcsönhatása, a híd mint városjelkép, a hidak a térstruktúrában és így tovább (pontosabban: ennyi is elég).
Huszonötször
1975-ben voltam először Berlinben. Utoljára 2019 októberében. Kiállításokat rendeztem a Haus Ungarnban (például Farkas István, Ország Lili, Lakner László, Holocaust a magyar festészetben). Olyankor mindig a Spandauer strassén laktam, a Magyar Intézethez tartozó lakásban, ahonnan könnyedén átgyalogoltam a múzeumi szigetre, vagy pihenésképp és kedvtelésből hajókáztam a három vízi út valamelyikén. A Spree folyón komótosan haladva nemcsak a város arculatának gyors változásait és az ámulatba ejtő tempóban épülő, újjáépülő házakat figyelhettem meg, hanem újra és újra a hol közeledő, hol távolodó hidakat is. Sokszor egyedül, sokszor barátokkal, munkatársakkal és néhányszor a családdal. Berlinnek több hídja van, mint Velencének. A belvárosban két ágra oszló és szigeteket képező folyón sorakoznak a kedvenc hídjaim. Talán a legszebb a Schlossbrücke, mely mindössze 48 méter hosszú, 1822 és 1824 között épült, széleit négy-négy szoborcsoport díszíti. A nagy forgalmú hidak (például Oberbraum) mellett a számomra gyerekkori meséket megidéző, szinte már giccses kicsi, díszes hidakat is meg kell említenem, melyek a rokokó Schloss Charlottenburg csodálatos zöld parkjában vidámítják fel szépségükkel az egykori, 1699-ben épült királyi nyári rezidencia látogatóit.
Huszonötször voltam Berlinben. 25 intenzív ottlét. Mi mindenről írhatnék, ami az életem, a munkáim szerves tartozéka lett (a múzeumok, az egyetemek, a könyvtárak és könyvesboltok, az állatkert és az akvárium, a fagylaltozók, de még az Ulla Popken boltok is, hiszen amióta a hasonló nevű kövér hölgy létrehozta nagyméretűekre specializálódott üzlethálózatát, teljes ruhatáram az ő ruháiból áll). de most a fő témám a híd. Kettőről még szólnom kell: a Weidendammer Brückéről a Spreen, az S-Bahn Friedrichstrasse állomásának a közelében. (Bár én inkább gyalog közelítettem, az Unter den Lindenről kedvelt Friedrichstrassémra fordulva.) Az a babona, hogy ha szerelmesek rákötöznek egy lakatkulcsot, a szerelem örökké tart. Persze, hogy 1988 nyarán én is rákötöztem egyet (nyilvánvalóan nem elég jól, mert a szerelem elég hamar véget ért). A másik szerelmet tartósító híd a Madersohnbrücke, ámbár senki sem tudja, hogy miért. Tömegével tódulnak oda a reménykedő párok. A volt Kelet-Berlinben van, a szerelmet ez sem tartósítja (kipróbáltam), de nyugat felé fordulva rendkívül szép és romantikus a kilátás Berlinre.
Még elmondom, mert el kell mondanom, hogy 1990 után gyakran elzarándokoltam a Glienicker Brückéhez a Bundesstrassén, hiszen 1989. november 10-éig itt volt kettévágva Németország, és minél jobban kedveltem a megújuló Berlint, annál kevésbé akartam elfelejteni, hogy mennyire idegenkedtem Kelet-Berlintől a hetvenes évek második felében.
Műtermek a hídlábaknál
Berlin után csak Róma következhet. Berlin után itt voltam a legtöbbször. Az első római tartózkodásom után (1970, mely meghívást halott szobrász barátom emlékére rendezett kiállításért kaptam, Rómában élő nagybátyjától) a második (1978) a megjelent Farkas István-könyvemért történt, Farkas legidősebb fia, Charlie akkor hívott meg először. Így nem csoda, hogy azonnal felfigyeltem arra, miként veszik igénybe a helyi képzőművészek a Tevere (Tiberis) különös színű vize feletti hidak lejáratainál a tereket egész napra, műterem gyanánt. 1989 és 1994 között, amíg a Farkas-hagyatékkal dolgoztam, minden reggel korán indultam el a Collegium Hungaricumból (Római Magyar Akadémia, az ódon, gyönyörűséges, a folyóval párhuzamos Via Giulia utcában, mindig ott laktam, akkor is, amikor kiállításokat rendezhettem az elegáns épületben; a Falconieri palotában már a harmincas évek óta dolgozhattak itthoni festők, hazai ösztöndíjjal). Charliék a túlparton laktak egy karakteres, keskeny macskaköves utcában, az egyik kedvenc templomom, a Santa Maria in Trastevere közelében. Kerülőutakat is tettem, több hídon gyalogolva át a nyugati partra, de legtöbbször az erősen lejtős hídról, a Ponte Sistáról bámultam a nem túl széles folyó sötétzöld, olykor barnás, olykor zavarosszürke színét, majd sokáig figyeltem a parton a festők derűs készülődését az aznapi időmúlatásra. Este a visszaúton érdeklődve szemléltem az elkészült és el nem adott munkáikat. Voltak közülük szuverén, konvenciómentes alkotások is. Amikor egy-két hétig dolgoztam ott egyfolytában, a második-harmadik napon már élénken megszólítottak, akárcsak a kedvenc Campo de Fiorin a felszolgálok és árusok a szertartásos kávézáskor és gyümölcsvásárláskor.
Róma hídjaival sokkal előbb alakult ki személyes kapcsolatom, mint ahogy láthattam, tapinthattam volna őket. 1958 és 1962 között matematika tagozatos gimnáziumba jártam, de nemcsak ebből a tárgyból, hanem latinból is minden nap volt óránk. Nemcsak a római költők verseiből tanultam meg sokat kívülről, hanem a Rómában (Firenzében, Velencében stb.) megépített római hidakról is. Kétszer is megfogadtam a Lánchíd közepén, a számomra szakrális helyen, hogy alaposan meg fogom ismerni valamennyit ott, ahol évszázadok óta állnak, összekötik a múltat, az elfolyó időt a jövővel. Amikor ennek lehetősége 1989-ben bekövetkezett (45 éves voltam, márciusban megszületett Tomi, az első unokám), egy-egy végre valóságosan megismert hídon kísérletet tettem a lehetetlenre: az idő megállítására, a jelen, a most, az ottlét átélésére, hogy aztán minél intenzívebben összeköthessem a gimnáziumi emlékeimmel. A jelenlétet és az emlékeket pedig hozzákapcsoltam a jövőhöz, ami akkor, ott kezdődött.
A ráhangolódás helye
A zöld Tevere fölé a rómaiak nyolc olyan kőhidat építettek, amely összeköti a város két partját. Persze, hogy a Ponte Sant’ Angelo (134-ben Hadrianus építtette) a kedvencem, reneszánsz és barokk szobraival együtt. A jobb parton álló kerek mauzóleumhoz (természetesen Dante is ír róla az Infernóban) Berninitől 1667-ben rendelték meg a tíz fehér márványszobrot. Az eredetiek – melyek egész egyszerűen zseniálisak, felülmúlhatatlanok – a Saint’ Andrea della templomban csodálhatók meg, de tökéletes másolataik is közvetítik, miért erről a hídról engedték évszázadok óta a zarándoklatokat a Szent Péter Bazilikába. Mindig (legalább tucatszor) ezen a nyitott, monumentális, szimmetrikus hídon gyalogoltam a Vatikáni Múzeumba, hogy már útközben ráhangolódjak azokra a szakrális, spirituális, a legnemesebb esztétikai élményekre, amik ott vártak rám.
Sokszor, sokféle formában megírtam, hogy sajnos nem vagyok hívő, távol mindegyik vallástól, de Rómában gyakran reméltem, hogy a műalkotások közvetítésével egyszer csak megadatik számomra a hit kegyelme. Ez leggyakrabban éppen a fájdalmak ellenére is derűs, őszinte, mozgékony, szenvedélyes angyalokat nézegetve és latin nyelvű felirataikat olvasgatva fogalmazódott meg bennem (és a legkedvesebb római templomomban, a San Clemente Bazilikában a 12. századból származó apszismozaikon az Élet fáját bámulva lenyűgözötten, tele reménnyel). Elég ennyi. Volna mit írnom a Kr.e. 62-ben épült Ponte Fabriciusról, a Ponte Milvióról (ez a szerelmesek hídja), de már így is túlzásba vittem. Mentségemre mondva: Róma hídjai mindig is a művészettörténész énemet vonzották, s ezen belül is a vonzódásomat ahhoz, ahogy a történelem és a képzőművészet összefonódik.
A szerelem hídja
És még Párizs, ahol 1981-ben voltam először, 37 évesen. Túl későn ahhoz képest, hogy már a gimnáziumban franciul tanultam a kiváló Seregi Éva nénitől, számomra fontos művek fordítójától. És ahhoz képest, hogy 15-16 évesen Apollinaire volt a szívem csücske, és legalább két tucat versét mondogattam félhangosan franciául és magyarul is. És a Lánchídon követve a Duna hullámzásait, fénytöréseit, gyakran képzelegtem arról, hogy a Szajna felett állok, természetesen a legszebb hídon, a Pont Mirabeau-n, mely nyilvánvalóan a szerelem hídja. Apollinaire az eltűnő szerelmekkel és az elmúló idővel köti össze a hidat és a folyót. Egy kezdődő szerelemmel eltelten szorítottuk egymás kezét, amikor a vers mondása közben belém hasított: „Jön napra nap új év válik tavalyra / Nincs ami a / Szerelmet visszacsalja / A Mirabeau-híd alatt fut a Szajna // Jöjj el éj az óra verjen / Száll az idő itt hagy engem” (Vas István fordítása). A hirtelen bánat, ami közben átjárt, utóbb vált indokolttá (mindössze három évig bírta az idő múlását a kapcsolatunk). A folyó áramlik, egy darabig az élet is. A szerelem múlandóbb, rövidebbre szabott (legalábbis az én változatos, az idő futását gyors tempóban érzékelő életemben).
Non, je ne regrette rien
Edit Piaf – aki számomra Párizst szimbolizálja – életrajzi regényeiből készült egy zenés dráma, a Párizs hídjai, amelyben tíz legismertebb slágere is elhangzik tangóharmonika kísérettel. 1989 és 1996 között megszámlálhatatlanul sokszor repültem a készülő Farkas István-könyv előkészítő munkálatai miatt, volt, hogy hetente kétszer is (megtartottam az egyetemi óráimat és aztán vissza). A Belleville-ben laktam, barátaim műtermében, közvetlen metróval jutottam el a Boubourba, a Centre Georges Pompidouba, dolgozni a Modern Művészetek Múzeuma képtárába és könyvtárába. Előtte és utána hosszan figyeltem a téren piknikezőket, utcai zsonglőröket, az utcai zenészeket hallgattam, akik leggyakrabban Edit Piaf számait adták elő. Volt egy kedvenc verklisem, aki mindig Piafot ismételgette. Jókat beszélgettünk, megmutatta hangszere működését. Néha megengedte, hogy próbálkozzak a megunhatatlan Piaf-számok előcsalogatásával (például La Foule, Non, je ne regrette rien – ezek a fő kedvenceim). Mindezeket azért írom, mert számomra Edit Piaf maga a híd Párizshoz. Ennek megélését a Jean-Claude nevű kintornásnak köszönhetem, és magas, díszes, art nouveau stílusban készült verklijének. Amikor rájött, hogy mennyi francia költőt, festőt, filmet, színészt ismerek elég tűrhetően, és milyen hídmániás vagyok, többször is végigkísért a Pont Neuf-ön, mely neve (új) ellenére legrégibb hídja a városnak (1578 és 1607 között épült), továbbá a Pont des Arts-on, mely a Szajna legromantikusabb hídja, ahonnan pompásan tárulkozik fel a Notre Dame és az Eiffel-torony, mind a négy gyalogos hídon. Amikor öt év után elbúcsúztunk, Piafokat énekeltünk bőgve. Aztán úgy hozta a sors, hogy egy újabb munka miatt (könyv Paul Hargittairól, akinek az arisztokrata Párizs megismerését köszönhetem) még újra és újra visszamentem, messziről kiszúrt és úgy fogadott, mintha előző este váltunk volna el. Végül is egy-egy lakatot mi is fellakatoltunk a Pont des Artsra a millió közé.
Igazán szerencsésnek érzem magam, hogy állandó lakóhelyemen, Budapesten és a szülővárosomon, Nagykanizsán kívül három európai léptékű nagyvárosban is sok időt tölthettem sokféle céllal az elmúlt évtizedekben. Élhettem bennük, élményeket gyűjthettem, maradandó emlékeket halmozhattam fel. Berlin, Róma, Párizs. Mindháromnak ismerem az utcáit, a tereit, a szagát, a nyelvét. Egyetemeit, könyvtárait, múzeumait, galériáit. Kávézóit, büféit, éttermeit, boltjait, piacait. És élnek ott barátaim, nem is kevesen, és nemcsak magyarok. Persze, a Lánchíd a leginkább tartozéka mindennapjaimnak, a Duna az örök szerelem, de számos híd otthonos nekem ebben a három városban, családias a viszonyunk, ők is tudják, hogy nem turista vagyok Berlinben, Rómában, Párizsban, nem idegen, és szerelem bizony az is, amit a Spree, a Tevere és a Szajna iránt érzek. Hálás vagyok a sorsomnak, hogy annyit sétálhattam a közelükben, a folyó mozgásait és a napszaktól, évszaktól és az én belső állapotingadozásaimtól függő panorámát figyelve. Együtt rezdülni a híddal, ráhagyatkozni, hallgatni a hangját. Hálás vagyok a négy város hídjainak, mert egyre közelebb segítettek önmagamhoz, egyre több falat bontottak le bennem és egyre több jelenség megértésére serkentettek.
Természetesen voltak kisebb-nagyobb kalandjaim másutt is egy-egy híddal. Velence, Amszterdam, Stockholm, Edinburgh néhány hídjáról illene még írni, nem is beszélve Provence római kori hídjairól. Visszafogom magam, így is túl hosszúra nyúlt – és az utolsó, öregkori szerelemről még feltétlen vallanom kell.
Szerelem első látásra
2000. július 1-jén adta át a dán királynő és a svéd király a 7845 méter hosszú Öresund hidat, Európa leghosszabb hídját az Öresund tengerszoros felett. Koppenhágát, a dán fővárost a svéd Malmővel (ott él a húgom a fele családjával, többek között egy dédunokájával). Nem sokkal a megnyitás után átautóztunk a napfényes úton, eredetileg azért, hogy a kedvenc dán szendvicseimmel (Smorrebrod) telezabálhassam magam. Ez utóbbiból nem lett semmi, mert nem tudtam elszabadulni a látványtól. A könnyed, elegáns híd alatt öt kilométeren át csak a tenger látszik, és persze körös-körül az utánozhatatlan kékség. Szerelem első látásra. Nem foglalkozom most a technológiai, műszaki részletekkel, csak annyit, hogy a híd körülbelül a felénél – elképesztő módon – víz alatti alagúttá válik. A felső szinten halad a négy pályás autóút, alul a vasúti közlekedés. Azonnal éreztem a híd különös lüktetését, finom kilengései rejtélyes hullámzásokat, mozgásokat indítottak el bennem.
Egyik alkalommal, amikor nővéremmel együtt látogattuk meg testvérünket, a párja kivitt bennünket Höllvikenbe, a Balti-tenger partján fekvő kisvárosba, hogy onnan ámuldozzunk az Öresund semmi máshoz nem hasonlítható látványán. Ennek a hídnak köszönhetem, hogy mélységes mélyen rögzült bennem: nem áll meg az idő, de nem is halad semerre; fikció, melyet belső mozgásaink ritmusa határoz meg. Van gravitáció, vannak természeti törvények, de a mi létezésünk „tér és idő keresztjére” van feszítve (Simon Weil).
Az ember, amikor hidat teremt (és nemcsak a folyópartokat, szakadékokat összekötő műtárgyakra gondolok), újrateremti az időt és a teret. Számomra az Öresund híd (aztán persze a Lánchíd és a többi) szent hely, az ember által megszentelt hely, lebontja a profán és a szakrális közötti ellentéteket, és a mindenség modelljévé válik. A híd-szimbólumok gazdagságából számomra a leglényegesebb, hogy a nyílt tér által belépést biztosít a végtelenbe. Talán a lélek – azaz az emlékeink – mégiscsak létező örökkévalóságába.
S. Nagy Katalin